A gimnáziumokban és a szakközépiskolákban a harmadikosok tananyaga a romantika, s benne Széchenyi István és kora. Hozzájuk, a tizenhét évesekhez fordultunk, megtudakolandó, vajon ők, a szépreményű ifjúság képviselői miképpen vélekednek a Széchenyi István képmását hordozó tizenöt éves ötezresről.
A patinás budai gimnázium száz harmadikos diákja írásban fogalmazta meg véleményét. Ebből válogattunk.
„Az ötezres jelképe volt és jelképe ma is annak, ami az utóbbi ötven évben a gazdaság rovására történt: az évek óta bevallott és be nem vallott pénzromlásnak, a gazdaság szakadék felé rohanásának. Felháborítónak tartom, hogy Széchenyi István képe került rá.” (Cs. D.)
„Nem véletlen, hogy a magyar bankókon tragikus sorsú hazafiak láthatók. Ugyanilyen szerencsétlen a kormány gazdaságpolitikája, s ha nem vigyázunk, nemsokára a legnagyobb magyar sem ér majd többet egy kiló paradicsomnál. Egyáltalán van még hitelünk a világban, ha már ilyen stádiumban vagyunk?” (S. J.)
„Amikor Széchenyi István fényképével került forgalomba egy magyar bankjegy, a szüleim azt hitték, ez már valamit jelent. A grófnál ugyanis nincs nagyobb. Remélték a polgárok, hogy pénz se lesz nagyobb. És tessék mondani, hol tartunk? Amúgy az egész közömbös számomra. Sokkal nagyobb a baj!” (BOA)
Széchenyi forog a sírjában
„Azoknak a fényképét kellett volna inkább rátenni, akik felelősek azért, ami mára kialakult. De ha már mindenképpen Széchenyire esett a választás, akkor sírástól vörös szemekkel kellett volna ábrázolni. Az ötezer forintos így is, úgy is benedvesedik, és elúszik hamarosan.” (K. R.)
„Egyetértek azzal az ötlettel, hogy 1991-ben az ő képét tették az új bankóra. Ahhoz azonban, hogy a jelenlegi helyzetből valahogyan ki tudjon lábalni az ország, nagyon sok Széchenyire lenne szükség. És nem szavakra, hanem tettekre. De hol van ma egy hozzá hasonló?” (2xP.)
„Hangulatos színben kéne most már nyomatni, hogy lehessen vele jövőre tapétázni. Sormintát tennék a szélére: sarló, kalapács, májfolt. Stílszerűen korom- és ólomréteggel vonnám be. Háromdimenziós Gyurcsány-kép szerepelhetne rajta, amint nyakig áll a vízben.” (Név nélkül)
„Mondhatjuk, a helyzetet jobban kifejezné, ha például Tiborcot tennénk Széchenyi helyett az ötezresre.” (B. T.)
„Erkölcstelennek tartom Széchenyi István arcképe mögé bújtatni a lelkiismeretlenségeket, ami az ő gondolkodásmódjával oly ellentétben állt, s ami megszégyeníti a mai honatyákat.” (W. É.)
„Ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és a reformkori Magyarország legnagyobb gazdasági fellendítője, akkor azt hiszem, most forog a sírjában.” (J. K.)
Istenkáromlás volt
„Pontatlanul idézem, amit az Adó és garasban Széchenyi ír: »A pók, mint mondják, még mézből is mérget szív, a méh ellenben még keserűből is édeset.…« Tessék a személyeket behelyettesíteni!” (G. P.)
„Még Kossuth is azt követelné a parlamentben, ha egyáltalán az ülésterembe beengednék, hogy Széchenyi arcképét azonnal távolítsák el az ötezresről. Alighanem lenne nagy ribillió…” (H+H)
„Az ötezer forintos – a tízezressel és a húszezressel együtt – valódi vetülete a jelenünknek, s a pénz devalválódása az élet devalválódását is jelenti. Pénzügyminiszterek, sorakozó! Kisorsoltatik, kinek az arcképe kerüljön rá.” (Z. A.)
A diákok válaszait kielemezendő, az egyik harmadikos osztályfőnökkel, F. I.-vel beszélgettünk.
– Mi a véleménye arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt Széchenyi arcképe került az ötezres bankjegyre?
– Istenkáromlás volt, blaszfémia… Arra gondoltam, no lám, már annyira bajban vagytok, hogy elővettétek őt is? Mintegy pálfordulása ez a magyar közgondolkodásnak, amelyben nyilván van gazdaságtörténeti mutató, politikai tendencia, politikai veszélyhelyzetjelző tényező is, hogy elő kellett venni valakit, aki a nemzetet megálmodta, és olyannak álmodta meg, amelyik százötven év alatt nem született meg. Csakhogy egyesek szájából hamisan cseng ma a szó, ha Széchenyit emlegetik.
– Nincs ebben olyan tendencia, hogy mégiscsak arról az emberről beszélünk, aki valami nagyszerűt alkotott, tehát sikeresek vagyunk mi is…
– …és akiről Illyés megírta azt, amire én mindig büszke vagyok. Mert ezzel védekeztem, amikor egykori igazgatóm a jellemzésemben azt írta, hogy nagyon ellentmondásos az egyéniségem – szavakban pesszimista, tehát a pedagógiai pesszimizmust fogalmazza meg, tettekben pedig optimista, mert lázasan dolgozik –; s a kettő nem egyeztethető össze az ő – a sokak – felfogása szerint. Nem értették ezt meg! Illyés az 1943-as Naplójában megírta, hogy Széchenyi vagy Zrínyi szavakban pesszimisták voltak. Tehát azok, akik nagyon sokat tettek a nemzetért, éppen ők, nem nagyon hittek a jövőben. Széchenyinek van egy kedvenc jelmondata, amely a Naplóban többször felbukkan: „Népem, aki téged boldognak mond, az becsap.” Tehát nem szabad dicsérni. Nekem ez az alkatomból eredő, pedagógiai alapmagatartásom, ami lehet, hogy nem mindig hasznos. Nem mindig jó talajba hullik, mert különösen manapság vannak elkényeztetett gyerekek, akik nem szeretik, ha az ember állandó nyomás alatt tartja őket. De az én véleményem is az, hogy nem szabad boldognak nyilvánítani sem egy fiatal nemzedéket, sem pedig az országunk lakosságát.
– Meglepte, hogy tizenöt évvel az ötezres megjelenése után is a megkérdezett diákok nyolcvan százaléka helyteleníti, hogy a legnagyobb magyar arcképe látható az egyik bankón?
– Nem reméltem, és nem vártam. Szívem mélyén, valahol titokban esetleg. De nem gondoltam, hogy ennyire egy véleményen vagyunk. Vagyis, hogy ennyire világosan látnak akkor, amikor általános tapasztalat: sok a közömbösség, az érdektelenség bennük – lásd 1956-ot –, a közös dolgokat valahogy mintha kerülnék. Sok az ellentét a gyerekek között, ahogy a felnőttek között is.
– Ha ön dönthetett volna arról, hogy kinek a fényképe kerüljön annak idején az ötezresre, kit választott volna?
– Semmiképpen se politikust! Talán Berzeviczy Gergelyt, aki 1799-ben, igaz, még latin nyelven, de megírta Magyarország iparáról és kereskedelméről szóló munkáját, ami nyilván az örökös tartományokból való megszabadulás metodikáját vázolja, s amit Széchenyi a Hitelben fel is használt. Hogy miképpen tudunk az örökös tartományok kebelében gazdasági önállóságra szert tenni, majd fokozatosan kiválni. Vagy felmerülhetett volna Tessedik Sámuel neve, aki a XVIII. században kiváló mezőgazdász volt. Bizonyára a nemzetközi háttér sem elhanyagolható szempont, hogy ugyanis a külföldiek, akik hazánkba látogatnak, megkérdezik: ki is volt az a Széchenyi? Mert mi is érdeklődünk az ő pénzükön látható személyekről.
Bármikor eltaposhatnak
– Az egyik diák írta: „Engem felháborítana, ha a rádiókabaréban Széchenyi személye fölött humorizálnának! Annyi eszmét, annyi embert lejárattunk már, a XIX. század még megmaradt a maga – talán kissé misztikus, de – tiszta eszméktől, lelkes emberektől és nagy személyiségektől híres világának. Veszélyes dolog lenne ezt is sárba taposni.” (J. F.) Ehhez a gondolathoz kapcsolódik: „…nevetséges, hogy egyesek már csak úgy számolnak: ez az ing egy Széchenyibe kerül…” (I. C.)
– Nagyon igazuk van a gyerekeknek. Már eddig is mennyi gúny tárgya volt a legnagyobb magyar…
– Akinek – milyen az élet – éppen az ötezres kibocsátásakor, 1991-ben ünnepeltük – s ez aligha véletlen – kétszázadik születésnapját.
– Szeptember 21-én, bizony! A napéjegyenlőség őszi fordulóján. S most volt a 215. születésnapja…
– Végül még egy idézet a harmadikosoktól: „A mai idők változásai miatt soha nem lehet tudni, hogy ki az ellenség és ki nem. Félek, hogy valaki egyszer majd kitalálja: Széchenyi osztrák kém volt.” (D. K.)
– Micsoda áthallások! És nagyon értő, nagyon cinikus szemlélete a politikának. Azt fejezi ki, hogy nincs semmi esélyed, mert bármikor újra eltaposhatnak. Az történik, amit őt akarnak. Ki vagy szolgáltatva. S ez valami szörnyű. És ezt érzi tizenhét évesen a gyerek…
origo.hu
Ezt nem hisszük el – ilyen vízi lények élnek a borsodi tóban
