Bor és rali

A nagy ötletek mindig egyszerűek, ráadásul nem is feltétlenül kell újra kitalálni őket. Ferjáncz Attila, a kiváló autóversenyző például Franciaországból hozta haza a borrali ideáját: az országjáró autóverseny a Tour de France szisztémáját másolva a gall történelmi borvidékeket érintette. Történelmi borvidékeink nekünk is vannak, s autókban sem állunk rosszul – csapott a sportember a homlokára. Már csak egy talpraesett menedzser kellett, aki segít meghonosítani a társadalmi eseményt. Regőczi Attilának és csapatának pedig ez olyannyira sikerült, hogy a Magyar Borok Útja Rallye mezőnye az idén már tizenegyedszer vágott neki a honi országútnak.
A rali mára – amint a szervezőbizottság elnöke fogalmazott – a versenyszellemet némiképp tompítva inkább a közösségi program irányába mozdult el, ám mit sem veszített a népszerűségéből: ezúttal is száz autós páros nevezett a viadalra. A vállalkozó kedvű üzletemberek, színészek, újságírók és politikusok (pártállásra való tekintet nélkül) ugyanis felismerték a háromnapos vándorlás katalizátor természetét: az útba ejtett borászatokban, illetve az esti programokon nem csupán ismeretségek, hanem akár üzletek is köthetők. A bor és a vezetés látszólag nem fér össze, ám szigorúan megkövetelik a résztvevőktől a józanságot és a szabályok betartását: annyi traffipaxot, szondáztató rendőrt sehol nem látni az országban, mint ezen az útvonalon. Az idén a legjobb politikus sofőrnek Borbély László, a bukaresti kormány magyar közbeszerzési és területfejlesztési minisztere bizonyult, ami jól mutatja, hogy a rendezvény mindinkább kilép az országhatár szabta keretekből, s kezd Kárpát-medencei méreteket ölteni. A fő missziót nem lehet eléggé hangsúlyozni: módszeresen útba ejtve borvidékeinket fókuszba kerülhetnek már-már művészszámba menő borászaink. Mindent összevéve, Regőczi Attila egy bő évtized alatt alighanem többet tett a magyar országimázsért, mint három nagyszájú hivatal együttvéve.
Ebben az évben az indulóknak át kellett szelniük a nagy magyar Alföldet, de Kiskőrösön, az István Borházban (legalábbis a navigátorok) arról is meggyőződhettek, hogy a homoki borok egészen emlékezetesek is tudnak lenni – igaz, a szekszárdi és egri névmonopólium miatt itt a bikavért kénytelenek kakasvérnek nevezni. Nem lehet eléggé lelkendezni a helyi szilvaszemes ágyaspálinka és a birkagulyás nívóját illetően sem. Abban is van valamelyes pikantéria, amikor a megfáradt utas villányi Bock-nedűket kortyolgat a debreceni Aquaticumban; a tokaji borvidékre érkezve azonban határozottan eltölti valamiféle megfoghatatlan, ünnepélyes érzés. A templomgalériában megejtett borkóstoláson nemcsak figyelemre méltó kortárs lengyel festményeket láthat, de belekóstolhat a Mercatus kereskedőház lengyel–magyar tematikájú nedűibe is, amelyek közül a Balassiról elnevezett borköltemény különösen megkapó. A szegi illetőségű Kubus-birtok termékei kapcsán megtudhatja, hogy az ófurmint fanyar másodlagos utóíze fémtartályos technológiával nem érhető el, csak a hagyományos tölgyfa hordós érleléssel. A Patrícius borház az aszúkultúra mellett az építészet terén is maradandó élményt nyújt, úgy rejtve a földfelszín alá a többszintes szőlőfeldolgozót, hogy a fölötte lebegő sárkányrepülő mit sem sejthet róla. A Disznókő-szőlőbirtok pedig a Sárga Borház, az Ekler Dezső-féle négyszárnyú pincészet és az ufóleszállóhelyre emlékeztető traktorgarázs együttesével egyenesen szakrális hely – nem véletlenül koncertezett az utóbbi karéjában még a kolozsvári opera társulata is.
Magyarország minden gond ellenére remek hely: érdemes ralizgatni benne…