A magyar és a szerb férfiválogatott olyan volt ezen az Eb-n, mint egy középkori csatában a két legvitézebb harcos. Akik fél szemmel a küzdelem elejétől fogva egymást figyelik, mert míg szembetalálkoznak, addig több ellenfelet fel kell aprítaniuk, de mindketten tudják, hogy párviadalukban dől majd el az ütközet sorsa. Hisz addig úgysem érheti semmi baj őket, akkor viszont egyiküknek vesznie kell. A nyilatkozatok szerint mindenki csak a következő mérkőzésére készült, de a szavaknak lehet parancsolni, a gondolatoknak nem. Kapusunk, Szécsi Zoltán például a spanyolokkal szemben 16-10-re megnyert elődöntő után bevallotta: a negyedik negyedben már másutt járt lélekben, csak a szerbek elleni fináléval foglalkozott, és azzal, hogy most vissza kell fizetni a tavalyi montreali vb-n és a júniusi budapesti Világkupán történtekért.
Bizony, csapatunk talált egy új ösztönzőt magának, az egészséges és természetes bosszúvágyat. Ami érthetően mindig a vesztest fűti, így 2005-ig a szerbeket tüzelte, most pedig már a mieinket. Az eltökéltséget talán Varga Dániel jelenítette meg a legpontosabban. Amikor a spanyolok elintézése után felvetettem neki, hogy innentől nagy baj már nem érheti a csapatot, mert a kötelezőt könnyedén teljesítette, ő rávágta: „Minden csak most kezdődik. Ha nem verjük meg a szerbeket, úgy fogom érezni, nem jutottunk sehova.” Pedig dehogynem. Már szombaton egész Belgrád róluk beszélt. Bármerre jártunk, amint kiderült, hogy magyarok vagyunk, azonnal nekünk szegezték: és mit várunk a döntőtől? A házigazdák természetesen hazai sikert reméltek, a fogadóirodákban magukra 1:1,9, ránk 1:3-as eséllyel lehetett voksolni. Az ellenfél elsősorban könyörtelen védekezésében bízott, mi viszont abban, hogy nem érjük be a szimpatikusabb és többre hivatott áldozat szerepével.
Egyik alapemberünk már a meccs előtt kidőlt; Birosnak az elődöntőben egy blokk „elvitte” a bal vállát, Jászberényi kapus kihagyásával pedig Kemény Dénes szövetségi kapitány a variációs lehetőségeket gazdagította. A lelátón is teljes volt a létszám, nekünk mégis támadt hiányérzetünk, mert a himnuszok alatt csupán egy piros-fehér-zöld zászló lengedezett. Az öt évvel ezelőtti budapesti Eb harsány és népes szerb táborával összevetve ez nem vált dicsőségünkre.
Annál inkább az 1. negyed. Hiszen 4-2-re vezettünk, Molnár center létére a mezőnyből talált be, mindkét Varga testvér villanása pazar gólt ért, Steinmetz pedig középen verte egy az egyben az emberét. A korábban 32 gólt szórt Sapicsot is sikerült féken tartani, csak büntetőből volt eredményes. Amikor a 2. játékrészben Fodor megúszásból 5-2-re növelte az előnyt, talán már a közönséget hergelte a légtérbe küldött puszival, és a szerbeknek nem is kellett több. Mármint a vízben, mert miközben lövőinket elbizonytalanították, emberelőnyeiket kihasználva 4-0-s sorozatot produkáltak, és amikor félidőben 6-5-nél már náluk volt az előny, még az eredményhirdetésre kirendelt zenekar tagjai is hangszereiket rázva üvöltöttek.
A 3. negyedben, 7-8-nál sakknyelven vezércsere történt: az egymást gyötrő Kiss Gergely és Sapics végleges kiállítással bűnhődött. Optimistán úgy kalkuláltunk, hogy tőlünk egy gólzsák dől ki – Birossal kettő –, tőlük viszont az egyetlen, és a házigazda valóban megroppanni látszott. Amikor a másik „nagyvadat”, Udovicsicset is végleg cserével rekesztették ki, a nép már a török bíró, Tulga vérét kívánta, és Sefik is folyamatosan fenyegette a kapuból. Emellett sajnos fenomenálisan védett is, 8-8-nál mintha kőbe vésték volna az eredményt.
Az egyre fokozódó tébolyban a sportesemény és háború közti átmenetben azonban a riválisnak akadt még egy tölténye, és azzal Vujaszinovics tökéletesen célzott. Szerbia így 9-8-ra nyert, 14 hónapon belül negyedszer verte világverseny döntőjében Magyarországot, és sorozatban harmadik Eb-címét szerezte meg. Mi viszont hiába kezdtünk 5-2-vel, még mindig nem találjuk Sapicsék stílusának ellenszerét, úgyhogy nincs más, mint rendületlenül folytatni a keresést. Akár Pekingig is.
vigasznak bronzérem. Női válogatottunk számára az oroszokkal szemben csütörtökön elveszített elődöntő után szombatra a spanyolok elleni bronzmeccs egyszerre maradt meg kötelező feladatnak és vigasznak. Végül aztán mindkét funkciójának meg is felelt, de egyiknek sem tökéletesen. A mieink ugyanis csak nehezen kerekedtek felül a nyilvánvalóan gyengébb vetélytárson, pedig a második negyedben megléptek 6-3-ra, és a harmadikban is kétszer vezettek három góllal. Ám innentől mindkét fél mindent megtett azért, hogy újra nyílt legyen a mérkőzés, így az utolsó pillanatokig kellett izgulni a 12-11-es győzelemért és a bronzéremért.
origo.hu
Elbódították, majd a saját nevükre iratták az idős férfi lakását
