Többségükben fehér bőrű nyugati turisták nyúlnak el a tengerparti strandon. Egyetlen gondjuk, hogy bronzbarnára süljenek. A nyugalom és kényelem percei ezek: fehér szmokingos pincérek járnak körbe a vendégek között italt kínálva. Ám a távolban a habokból kibukkan egy fekete fej. Majd még egy, majd egy újabb. Megszámlálhatatlan sokaságban közelednek a napfürdőzők felé. Egyre csak jönnek az emberek, négykézlábra ereszkedve, a fáradtságtól alig vonszolják magukat. Testükön, amelyről a sós tengeri szél már-már lehámlasztotta a bőrt, szakadt ruhát viselnek. Mezítlábasan, egymás után lassan kiemelkednek a vízből. A jólét és a kilátástalan nyomor találkozója elkerülhetetlen. Amikor a feketék kiérnek a fövenyre, egyszerűen összeesnek, s a húsznapi hányattatás után vízért könyörögnek.
Ez a jelenetsor nem a képzelet szüleménye, az idén már többször is lejátszódott, mégpedig a Kanári-szigeteken, Tenerife Tejita strandján, amikor Afrikából érkezett illegális bevándorlók valamilyen tájékozódási hiba folytán nem jó helyen értek partot. Szeptember első hetének hétvégéjén több mint kétezer fekete-afrikai választotta az európai eldorádóba való belépésnek ezt a módját. A Kanári-szigetekre – amely egy évtizede az afrikai bevándorlók célállomása – az év kezdete óta majd 25 ezer menekült érkezett törvénytelenül. Ez olyan őrületes szám, hogy még a spanyol kormány is tanácstalan.
Az Atlanti-óceánban fekvő szigeteknek ez valóságos istenverése, itt évente hét-nyolc millió turista vágyik gondtalan és magas színvonalú pihenésre. A teljes egészében turizmusra berendezkedett üdülőparadicsomokban először csak látcsöves turisták figyelték a tengert, hátha elkapnak valamilyen „fekete szállítmányt”. Bár a hatóságok nagy gonddal igyekeznek elkerülni az afférokat, mostanra szinte rendszeressé vált a turisták és a hívatlanul érkezettek találkozása. A főleg Németországból, Angliából jött látogatók közül jócskán van, aki nem akar foglalkozni az élet árnyoldalával, esetleg csak egy fotó erejéig, hogy legyen valami borzalmas is az otthoni beszámolókban.
De miért nem lép fel Spanyolország a Kanári-szigeteket fojtogató illegális bevándorlás ellen? Kézenfekvő a megoldás: vissza kell küldeni a nyomorultakat abba az országba, amelyből jöttek. Leírni ezt egyszerű, megvalósítani annál nehezebb. Először is meg kell állapítani a bevándorló állampolgárságát. Az afrikaiak készülnek arra, hogy a spanyol hatóságok ezzel a kérdéssel kezdik a kihallgatásukat. Ezért megneveznek egy olyan országot, amellyel Spanyolországnak nincs kitoloncolási egyezménye – s jelenleg a nyugat-afrikai országok többsége ilyen. A törvénytelenül érkezetteknek negyvennyolc napig kell kitartaniuk az általuk elmondottak mellett a tenerifei Los Cristianosban lévő hatezer fős táborban, ahol karanténban vannak. Itt mindenki kap egy sportcipőt, egy szandált, egy tréningruhát, tiszta inget, két alsóneműt. Ha a spanyol kihallgatók vagy esetleg az adott afrikai ország hatósági emberei, akik a napokban már – igaz, csekély létszámmal – megjelentek a kanári-szigeteki menekülttáborokban, gyanút fognak, akkor hazaküldik ellenőrzésre az illető személyi adatait. „Aztán a kérelem felülvizsgálatra bekerül az afrikai bürokrácia gépezetébe. Egy kezemen meg tudom számolni azt a pár esetet, amikor 48 napon belül eredményesen végrehajtottak egy kutatást” – mondta a País spanyol napilapnak nyilatkozó spanyol illetékes.
Ha az előírt idő lejárt, akkor megkezdődik az illegális bevándorlók átszállítása a Spanyolország európai részén fekvő menekültszállásokra. Malaga és Barcelona már kitette a megtelt táblát a fogadóhelyekre. A papír nélküliek itt „kiutasítható” státust kapnak, viszont ezt követően mozgási szabadságukat már nem korlátozzák, azaz szabadon járhatnak-kelhetnek az Európai Unióban. Meg is lesz ennek az eredménye, ugyanis bottal üthetik a nyomukat, szétszóródnak az unióban élő rokonaikhoz, ismerőseikhez, gyarapítva a törvénytelen bevándoroltak számát.
Mauritániából, Szenegálból indulnak a lélekvesztők – nemegyszer több száz utassal –, hogy többhetes hajózás után a csodálatos szigetek egyikén érjenek partot. A hatalmas területet ellenőrző spanyol parti őrség elkerülésére gyakran ezer kilométeres vargabetűvel közelítik meg a halászbárkákból embercsempész hajóvá átalakított tákolmányokon a Kanári-szigeteket. Csak az idén a becslések szerint több mint ezer jobb életre vágyó afrikai veszett a tengerbe, több száz lehet az éhen vagy szomjan haltak száma. A lélekvesztőkön, spanyol nyelven cayucókon egyébként tengeri GPS-szel tájékozódnak, és ha már a szigetek közelébe jutnak, ott van a majdnem négyezer méteres hegycsúcs, a Teine, amelynek az irányába kell haladniuk. A kanári-szigeteki kormány cunamihoz hasonlítja az idei évben érkezett illegális bevándorlást: a 2002-es rekord az idei esztendő első nyolc hónapjában megkétszereződött, ami a tavalyi számadatoknak a négyszerese. És feltartóztathatatlanul jönnek, miközben a helyi parlament emberikatasztrófa-helyzet bejelentésén gondolkodik.
Spanyolország hónapok óta S. O. S. jelzést ad az uniónak. Ehhez csatlakozott Málta és Olaszország, mindkét állam már jócskán a tűrőképességén túl jár, ami az illegális bevándorlást illeti. Málta az év első hónapjaiban jelezte, minden menekültszállása megtelt, ha akarna, akkor sem fogadhatna belőlük többet. Itáliába, a Líbiától légvonalban háromszáz kilométerre lévő Lampedusa szigetére áramlanak be az Afrikából menekülők. Egyértelmű, hogy megkezdődött a déli szigetek ostroma, mint azt jó előre jelezték a népmozgásokat kutató tudományos szakemberek.
A jelenleg érintett három ország viszont az Európai Unióra mutogat: az túl későn és túl kevés támogatással járult hozzá ahhoz, hogy elkerüljék a mostani helyzetet. Ha az „európai bástya” ezeket a szigeteket a rájuk zúduló afrikai menekültektől nem tudja megvédeni, akkor – mint az Spanyolország példáján jól látszik – az afrikai bevándorlók megtalálják a bevezető alagutat, amely eljuttatja őket a belső államokba is.
Felismerte ezt az Európai Unió is, de most késve cselekednek. Tavaly Varsóban megalakították a Frontexet, amelynek majdani feladata lenne Európa külső tengeri határainak felügyelete, védelme. De mint lenni szokott, igencsak csekély összeget szavaztak meg a felállításra, a működés elkezdésére. Az idén a szervezet költségvetése 15,8 millió euró. Csupán néhány ország – Portugália, Olaszország, Németország, Franciaország és Finnország – jelezte, hogy a jelenlegi válsághelyzetben anyagilag is segíteni fogja Spanyolországot. A többiek úgy érzik, ők messze vannak a problémától, őket ez úgysem fogja elérni.
Nemcsak a pénz, a szükséges anyagi eszközök, de a hozzáértő, kiképzett állomány is kevés a Frontexnél, jelenleg 65 személy szolgál a szervezetben. Egy kérdés, amelyet fel is tesznek az európai döntéshozóknak: miként ellenőrizze a Frontex Afrika nyugati partjainak csaknem egyharmadát, amely északtól Dakarig tart, két hajóval és két helikopterrel? Arról nem beszélve, hogy a jogi eszközök is hiányoznak a szervezet működéséhez, ugyanis nemzetközi vizeken senkinek sincs joga a hajózókat kiindulópontjukra visszafordítani.
Madrid egyre ingerültebb. A törvénytelen bevándorlás kérdése ugyanis a legjobban a spanyol választópolgárokat izgatja: 64 százalékukat nyugtalanítja e probléma, míg az eddig vezető, a csaknem minden ötödik munkaképes embert érintő munkanélküliség csak a második helyen (38 százalék) áll. Ez bizony választást eldöntő kérdés lehet, és a spanyol szocialista kormány, amely tavaly 600 ezer engedély nélküli bevándorlónak rendezte a helyzetét, igencsak kellemetlen helyzetbe kerülhet. A Zapatero-kabinet most hiába áll elő olyan számadatokkal, hogy az idén 53 ezer bevándorlót utasítottak ki az országból, senki sem tudja biztosan, hogy vajon közülük mennyien hagyták el Spanyolországot.
Madrid elsősorban hajókat és repülőgépeket kér, sőt követel a brüsszeli szervezettől az illegális bevándorlás feltartóztatására. Van is erre olyan határozott fellépésű asszonyuk, mint María Teresa Fernández de La Vega miniszterelnök-helyettes, aki ha kell, bátran felrúgja a politikailag korrekt beszédstílust. Kifejtette álláspontját a Frontexről, amely szerinte nemcsak hogy három hónapos késéssel kezdte meg tevékenységét, hanem – finoman szólva – teljességgel hatástalan, és a teszetoszasága egyszerűen kiábrándító. Az európai szervezet illetékesei még mindig olyan kérdésekről vitáznak, hogy mi is a küldetésük, és ki dönti el, hogy merre menjen az őrjárat – legalábbis erről szólnak a jól értesült jelentések.
„Fogják már fel végre, hogy ez nemcsak a mi problémánk, hanem egész Európáé!” – hangzott a segélykiáltásként is felfogható spanyol miniszterelnök-helyettesi figyelmeztetés. Szeptember végéig Madridban összeülnek a legérintettebb hat ország, a déli szárny – a vendéglátó spanyolok, portugálok, franciák, olaszok, görögök, ciprusiak, máltaiak és szlovénok – képviselői, hogy áttekintsék a teendőket, mielőtt az Európai Unió is napirendjére tűzi – várhatóan a legmagasabb szinten csak a decemberi csúcson – a kérdést.
Spanyolország egyébként jó példával járt elöl, de valljuk be, hogy Madrid is sokat késlekedett. Marokkóval, amely a legközelebb fekszik a Kanári-szigetekhez, és az elmúlt évtizedben a szigetekre induló embercsempész hajók valóságos támaszpontja volt, megállapodást kötött a kitoloncolási egyezményről. Madrid az elmúlt években gyors tengerjáró motorcsónakokat „ajándékozott” a marokkói parti őrségnek, amely most már gyakran maga kapja el az engedély nélkül a Kanári-szigetek irányába tartó bárkákat.
Persze ehhez politikai szándék is kell. Az Európai Uniónak több nyugat-afrikai országgal is késik az ilyen jellegű megállapodása. Ám ennek hiányában is lenne megoldás a szakértők szerint a Kanári-szigetek esetében: a határok elektromos rendszerrel való ellenőrzése, amely kiválóan működik a Gibraltári-szorosban. Csakhogy itt kicsit nagyobb területről van szó, az Európai Unió egyelőre hallani sem akar e méregdrága rendszer kiépítéséről.
Elsősorban Szenegál okoz problémát. Az ország elnöke, Abdoulaye Wade a szavak szintjén mindig is kész volt rendezni a kérdést, de valós haladásról nem lehet beszámolni. Ez érthető is: a szegénységben fuldokló térségnek valóságos megváltást jelentenek a külföldön, főleg nyugaton élők átutalásai az otthon maradottak támogatására. Arról nem is beszélve, hogy milyen ellenszenvet váltana ki az országban a hazatoloncoltak látványa, amikor ők csak családjaikon akartak segíteni. Egy júniusi megállapodás szerint több mint hatszáz szenegáli bevándorlót visszavesz Dakar, ám jó, ha eddig pár tucat elhagyta Spanyolországot. Wade, aki a múlt héten Berlinben járt, egy újságírói kérdésre a következőket válaszolta: „Egy motorcsónaktól, amelyet Szenegál az idén kapott, ne várjanak csodát az európai vezetők.” Áttételesen a szenegáli vezető azt jelezte, meg fogja kérni az árát az országából kiinduló menekülthullám megfékezésének. Így vagy úgy, de az Európai Uniónak fizetnie kell, hogy legalább egy ideig megőrizze látszólagos biztonságát a nemkívánatos bevándorlók hadától.
origo.hu
77 éves lenne Cserháti Zsuzsa – fia elárulta, miért nem jár a sírhoz
