Már a tavaly decemberben az unió által selejtesnek talált és visszadobott kormányzati tervezetet is több konvergenciaprogram-változat követte. A szeptember elsején benyújtott program előtt kiszivárogtattak egy tizenhét oldalas, szakmai és nyelvtani hibákkal tarkított verziót, hogy a beadási határidő előtti utolsó pillanatban az úgymond aktualizált tervet is nyilvánosságra hozzák. Voltaképpen persze már az első, sokkoló hatású Új egyensúly program is egyfajta elő-konvergenciaprogram volt, hiszen a borulni készülő államháztartás EU által is elfogadhatóvá tételéhez vezető állomásnak szánták. Mint ahogy a mostani konvergenciaprogram valójában a második, immár hosszú évekre szóló, permanens megszorító Gyurcsány-csomag.
A pár napos úgynevezett társadalmi vitára bocsátott progamtervezetnek már a címe is jellemző volt a Gyurcsány-kabinet működésére. A címlapon ugyanis az volt olvasható: „Magyar Köztársaság 2006. szeptemberi aktualizált konvergencia programja.” Márpedig ha a borító tanúsága szerint a „vitaanyag” augusztus 25-én készült el, nem lehet szeptemberi, még ha akkor küldik is el. A Brüsszelbe szeptember elsején postázott, végső (?) variáns ragaszkodik a pongyolasághoz: fedelén „Magyarország konvergencia programja 2005 – 2009” olvasható. Miként lenne hihető, hogy a Joaquín Almunia biztosnak az Európai Bizottságba késve elküldendő, végleges, angol nyelvű szöveg nem tartalmaz komoly tévedéseket, ha már a magyar nyelvvel is így meggyűlt a bajuk?
A legfőbb gond mégis az a hatvanvalahány oldalas szöveggel, hogy semmilyen perspektívát nem kíván nyújtani a magyar társadalomnak. Azt tudniillik mégsem lehet az egész országot mozgósító jövőképként értékelni, hogy húzzuk össze a nadrágszíjat, ki tudja, hány évig, aztán majd csak lesz valami, mert a kormány istenbizony szolgál majd valamilyen reformokkal.
Pedig a magát baloldalinak nevező kabinet óriási lehetőséget szalasztott el az egyeztetések megkerülésével. Ha a legkülönbözőbb civil és érdekvédelmi szervezetekkel, szakszervezetekkel, a munkavállalói és a munkaadói oldallal, valamint a parlamenti pártokkal érdemi konzultációkat folytattak volna, úgy egészen más, konszenzusos társadalmi háttérrel tudták volna prezentálni az unióban a csak saját kútfőből összetákolt konvergenciaprogramot. Így az EU elé egy széles legitimitású anyagot rakhattak volna le, aminek megkérdőjelezhetetlen lett volna a reális keresztülvihetősége, hiszen egy ország sorakozott volna fel mögötte, ezért a nemzet szellemi termékére kellene nemet mondaniuk. Ehelyett látható: a műbaloldali koalíció éppen azt a látszatot akarja kelteni, hogy ő az egyedüli letéteményese a felzárkózásnak. A kormányzati kommunikációban álságos kettősség figyelhető meg. A választópolgároknak azt szeretnék kommunikálni, hogy ha az uniós bizottság még egyszer visszaküldené átdolgozásra a fogalmazványt, az beláthatatlan következményekkel járna. A külföldnek viszont éppen azt a tévképet vetítik, ha ismét pótvizsgára utasítják a kormányt, ki tudja, milyen destabilizációs folyamatok indulnának el.
A Moody’snak, a világ egyik legtekintélyesebb hitelminősítő intézetének lesújtó, a konvergenciaprogramot ízekre szedő véleménye csak azoknak okozhatott meglepetést tegnap, akikben még maradt egy cseppnyi illúzió a kormány szavainak hitelességét illetően. Gyurcsány és csapata azonban eddig sem volt hajlandó meghallani a diplomatikus mondatokba öltöztetett súlyos kritikákat. Figyelmeztető lehetett volna számukra az IMF egyik vezető szakemberének, Christoph Rosenbergnek – egyedül a Hír TV-ben leadott – véleménye, amely szerint az adók emelése helyett a kiadások csökkentése lenne a helyes út az államháztartási hiány mérséklésére, mert a bevételek fokozása legfeljebb átmenetileg javíthatja az egyensúlyt. Éppígy elengedte a füle mellett az álszakértői gárda Kovács Árpádnak, az Állami Számvevőszék elnökének, Járai Zsigmondnak, a Magyar Nemzeti Bank elnökének, sőt az általuk életre hívott konvergenciatanács tagjának, Simor Andrásnak a mégoly udvariasan megfogalmazott, ám lényegi bírálatát. Visszatérő motívum volt ugyanis a szakemberek nyilatkozataiban, hogy szinte csak a program „alapjait”, illetve a számok – végre-valahára – valódiságát tartották pozitívumnak.
A Moody’s összefoglalta azokat a súlyos kritikákat, amelyek eddig megfogalmazódtak, ám itthon mindenki a demagógia vádjára számíthatott, aki hangoztatta azokat. Az államháztartási kiadások csökkentése ugyanis csak elenyésző mértékben játszik szerepet a Brüsszelnek elküldött irományban, s valójában se híre, se hamva nincs a strukturális átalakításoknak, főként nem a reformoknak.
Brüsszelben valószínűleg nem csak amiatt állnak értetlenül Gyurcsány Ferencék dolgozata előtt, mert elképesztő módon csak magyar nyelven kapták meg a programot. A szöveg logikájának megértéséhez ugyanis szükséges a hazai marxista–leninista ideológia ismerete, amely a teljesítményelvűséget hatodrangú szempontnak tartja, miközben szavakban mellette tör lándzsát. Ennek köszönhető a voluntarista, mindent pusztán a politikai akarattal megoldani szándékozó tervgazdálkodási szemlélet. Ezért nem foglalkoznak tehát azzal, hogy a kinyilatkoztatott államháztartási, államadóssági adatok milyen csoda folytán fognak konszolidálttá szelídülni. Egyetlen szóval sincs megmagyarázva: amennyiben minden mutató romlik, mitől csapna át pozitív minőségi változásba az egyenleg. Főként ezt kifogásolják az iratba betekintő nemzetközi szakértők is.
Szintén a pártállami sztereotípiák továbbélése okozza azt a képtelenséget, hogy az egész társadalommal szembeni krónikus bizalmatlanság hatja át a tervezetet. Az Európai Unió számára meghökkentő lehet, hogy a nagyvállalatok kivételével szinte minden társadalmi és gazdasági csoportot adóelkerülőnek, csalónak tartanak. Az iskolások, egyetemisták menekülnek a tanulás elől, az orvosok, a patikusok számolatlanul írják fel és adják ki a gyógyszereket, a kórházak tele vannak szimulánsokkal. Általában is elmondható, hogy a szocialista kormány szerint a nép kerüli az adót és a munkát. Feltehetőleg ezért is akarják bevezetni a bértömeg-gazdálkodást, amely az állampárti rendszer legrosszabb hagyományait idézi fel, és az új körülmények között önkényes, politikai alapú szelekciót és tömeges munkanélküliséget eredményezne. Az elbocsátási hullám veszélyére a Gyáriparosok Országos Szövetsége is felhívta a figyelmet tegnap.
Mindezek alapján joggal jellemezhető a kormány tervezete a vakhit és a depreszszió programjaként. Úgy kér bizalmat iránta, hogy szinte minden mondatából süt a bizalmatlanság. Hosszú a hiánylista, ám az élre kívánkozik, hogy a gazdasági fejlesztések csak homályosan kerülnek szóba. Az avatatlan olvasó számára is egyértelmű: az EU most ízelítőt kapott abból a brosúragyártásból, amelyet mi már fájdalmasan megtapasztalhattunk. A választási programok váltogatása, majd a kormányzati tervek egymásnak ellentmondó, tudathasadt kavalkádja logikusan vezetett a sebtében összetákolt konvergenciaprogramhoz. Nem lesz egyszerű a döntés Brüsszelben.
origo.hu
A forrófejű Magyar Péter reagált a Tisza-lista kiszivárgására
