Derék bajusz

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Hogy pontosan mit jelent a „klerikális reakció” jelzős szerkezet, nehéz volna meghatározni, de az biztos, hogy ez az ötvenes évek hangulatát idéző szörnyszülemény ma is létezik. Ráadásul nemcsak primer aktuálpolitikai küzdelmek szótárában találkozunk vele, hanem – a múlt terhes örökségeként – történelmi, irodalomtörténelmi szövegekben is. Ha például az interneten keresünk olyan írást, amelyben előfordul a „klerikális reakció” kifejezés, megtalálhatjuk a Magyar életrajzi lexikon és a Kereső.hu lexikon szócikkében Szaitz Leó életének részletezésénél. Szaitz Leó Mária (1746–1792) valószínűleg Tarnai Andor kevéssé szerencsés, a Magyar irodalom története 3. kötetében megjelent jellemzésével lett a klerikális reakció megtestesítője, és az ítélet most már a világhálón is elérhető talán az idők végezetéig.
De mivel érdemelte ki a hazafias érzelmű szervita szerzetes a „klerikális reakció” címkét? Természetesen írói munkásságával. Szaitz Kismartonba betelepedett német szülők gyermeke volt, akit azonban nagyon tudatos módon magyarnak neveltek. Iskolái elvégzése után jelentkezett szervita szerzetesnek Jeutendorfban, majd Bécsben tanult tovább. Ott ismerkedett meg a testőrírók „reakciós” körével; különösen Bessenyei György hatott rá. Később saját kérésére elöljárói Magyarországra küldték, leghosszabb ideig Egerben működött, és itt is halt meg.
Stílusa valóban rendkívül éles, olykor bántó is volt, sokakkal hadakozott elszántan, és ennek megfelelően rengeteg ellenségre is szert tett. Elsősorban az ő támadásának, feljelentésének köszönhető, hogy a szelíd Dayka Gábor (1768–1796) otthagyta papi hivatását. De elszántan harcolt kora híres kalandorával, Trenck Frigyes (1726–1794) báróval is.
A Nagy Frigyes húgával, Amália hercegnővel szerelmi kalandba keveredő, emiatt bebörtönzött, majd nyolc év kemény fogság után megszökött bárót Mária Terézia is kitüntette bizalmával, és ekkor Trenck – némi európai körutazások után – magyarországi birtokain telepedett le. Hat évig gazdálkodott, de eközben ismét a nagypolitikába keveredett különféle pamfletjeivel. Szaitz haragját leginkább „Mérő serpenyő mellyel a fejedelem és a papság hatalmát öszve mérte Trenck ezerhétszáz kilentzvenedik esztendőben julius havában” című műve váltotta ki, erre írta feleletként „A Trenk mérő serpenyőjének öszve-törése” című vitairatát 1791-ben. Trenck kalandos élete ekkor már az utolsó felvonásához közeledett: a nyughatatlan arisztokrata visszatért a forradalmi Párizsba, ahol jó barátai éltek, és maga is a forradalom híve lett. Robespierre azonban gyanakodva nézte a nagystílű kalandort, elfogatta, majd barátaival együtt lefejeztette.
Szaitz Leó Szacsvay Sándorral, kora legjelentősebb szerkesztőjével, újságírójával is kitartóan polemizált, részint ellene készült Igaz magyar című többrészes műve is. Ez az apologetikai munka Máriafi István álnéven jelent meg, és a kiadás helyéül a címlapon – nyilvánvaló megtévesztésül – Párizs és Berlin volt megjelölve. E kettős elővigyázatosság legalábbis elgondolkodtató, és több lehetséges magyarázata is kínálkozik. Szaitz Leó több művét adta ki álnéven, és előfordult az is, hogy „elfelejtette” megjelölni a kiadás helyét, illetve az Igaz magyar valamennyi kötetén konzekvensen Párizs és Berlin szerepel. Persze vitapartnerei közül is sokan jártak el hasonló módon; az álnév szinte stílusjegy is lehetett, mely szolgálhatta a vitán kívül állók megtévesztését, de az irodalmi életben jártasabbakét bajosan. Az Igaz magyar szerzősége sem lehetett különösebb titok, s talán az sem, hogy a könyv kiadásának helye aligha lehet Párizs és Berlin.
A hamis megjelenési hely azonban már kevésbé volt „divatos”, mint az álnév. Ennek egyik lehetséges okát talán a könyv tartalmában és az első kötet megjelenésének idejében találhatjuk meg: 1785 a fokozódó hazai elégedetlenség éve volt. Egy évvel korábban vitette II. József a koronát Pozsonyból Bécsbe, s tetette hivatalos nyelvvé a németet. Szaitz munkája, Az Igaz magyar éppen a nemzeti identitás kérdéseivel foglalkozott. „Vannak – írta könyvének elején –, kik az igaz magyarságot a magyar ruhában, a derék bajuszban, a magyar szóban helyheztetik; azokat ellenben, kik ezekben a régi magyaroktól elfajúltak, kik német ruhában járnak, kik plundrát, lájblit, stiblit, kaputot, tátzlit, mánzsétát, dupét, vagyis a fejér népről szóllván Bóbitát … viselnek; kik a magyar szót németesen vagy tótosan ejtik; annál inkább az olyanokat, kik hazájokra, eredetekre, régi ditsős eleikre nézve magyarok lévén, mégis egy szót sem tudnak magyarul, nem tartyák igaz magyaroknak…”
A német származású szervita szerzetes hazafias érzelme, melyet könyvében összekapcsolt a katolicizmus iránti elkötelezettséggel, valóban rejthetett bizonyos kockázatot 1785-ben, amely indokolttá tehette az óvatosságot. Az Igaz magyar egyik általam használt példányán két XIX. századi bejegyzés is ezt a feltevést erősíti. „Auctor est P. Leo Seitz servita” – fejtették meg a szerzőséget Széchényi Ferenc könyvtárának katalógusa alapján a példány szennylapján. A másik oldalon pedig a megtévesztő nyomdahelyre vonatkozóan olvashatunk magyarázatot: „A könyvet Magyarországban nem lehetett kiadni, mivel József császár elkobozta volna, azért Külföldön adták ki.”
Talán csakugyan elkobozta volna II. József az Igaz magyar példányait, bár valószínűleg ilyen egyszerűen nem lehetett túljárni a bécsi hivatalnokok eszén. Inkább saját ellenségeit akarhatta megtéveszteni a hazafias szervita, akikben nem lehetett hiány. Szaitz annyira népszerűtlen volt, hogy még gúnyversekben is felbukkant alakja, melyek kissé eltúlozták tevékenységét. Például ebben az 1799-ben írt pasquillusban: „Nem tudom én, hol van a mennyég országa, / A derék emberek földje, s boldogsága, / Úgy tetszik, hogy túl van csillagos egeken, / Túl a homályt látó emberi szemeken. / Szegények! hol légyen, azt se gyaníthatjuk, / De majd oda érünk, ha Kempist hallgatjuk. / Akárhol fekszik is, bézárt az ajtaja, / És aki bé akar jutni, sok a baja. // Ahova sok emberüldözők, mint szentek, / Szaitz Leó s társai számosan bémentek…”
Talán éppoly túlzás emberüldözőnek nevezni az igaz magyar szervitát, mint a klerikális reakció vezéralakjának.