Kiket telepítettek ki, kiket internáltak, kiket neveztek osztályellenségnek? Révai József 1946 júniusában, a Szabad Népben megjelent Ki a reakciós? című cikke nyomán a kommunista párt, az MKP átfogó harcot hirdetett a „reakció” ellen. Az „ellenséges elemek” köréhez tartoztak a földjüket elvesztett nagybirtokosok, a kulákság, a régi nemesség, a nagytőkések, a gyártulajdonosok, később a kisebb üzemek tulajdonosai, a felső papság. A kör 1947-ben tovább bővült, amikor a 69. számú belügyminisztériumi körözvény elrendelte a volt földbirtokosok, csendőrök, katonatisztek, polgári bélistások és legitimisták teljes körű nyilvántartását. A bélistázások során több mint 94 ezer embert távolítottak el a hivatalából. A Rákosi-rendszer falusi ellenségképének központi figurái a kulákok voltak. Kuláknak minősült a 25 holdnál nagyobb gazdasággal rendelkező paraszttulajdonos, de hozzájuk sorolták azokat is, akik 350 aranykorona kataszteri jövedelmet meghaladó bevétellel rendelkeztek. Emiatt került kuláklistára a legtöbb falusi kocsmáros, vendéglős, mészáros, a malomtulajdonosok és azok is, akiknek cséplőgépük volt. A jugoszláv vezetés szovjet elítélése miatt 1948-tól ellenséggé lettek a magyarországi délszlávok, többek között a vendvidéki települések többsége. Ekkor vált szállóigévé a kommunista jelszó: Aki nincs velünk, az ellenünk van!
A hortobágyi kényszermunkatáborokról tartott konferencián kiderült, hogy számos fiatal történész kutatja ezt az időszakot: az élő tanúk kihalásával lesznek, akik tudományos munkájukkal emlékeztetni fognak az ártatlanul meghurcolt tízezrek szenvedéseire. Bank Barbara történész, az Állambiztonsági Szolgálatok, Történeti Levéltár munkatársa az internálótáborok, a rabgazdaságok kialakulásával, működésével foglalkozik. Elmondta, hogy Garasin Rudolf – aki 1949-ben visszatért a Szovjetunióból Magyarországra, ahol a gulágrendszert és a táborok működését tanulmányozta – lett a magyar táborok megszervezésének szakértője, egyben a büntetés-végrehajtás főparancsnoka. Az ő ötlete volt, hogy „vállalatszerűen” kell megszervezni a tábor- és börtönfoglalkoztatást. Garasin a tevékenységéről közvetlenül Gerő Ernőnek jelentett, tőle kapta meg az irányítása alatt álló „vállalatok” tervszámait is. A
terv végrehajtásához viszont tovább kellett emelni a munkatáborok létszámát, azaz további „népellenségeket” kellett kreálni.
Péter Gábor, a Politikai Rendészeti Osztály, majd az Államvédelmi Hatóság vezetője a zárt táborok kijelölésénél mondta: ,,…vannak még Magyarországon területek, amelyek felett még a gólya sem repült át.” Ekkor jöttek létre például a recski, tiszalöki, várpalotai, majd a hortobágyi–nagykunsági táborok, ahol az embereket fűtetlen, nedves birkahodályokba, istállókba helyezték el. Kormópuszta, Tiszaszentimre, Árkustanya, Borzastanya, Kócs, Kónyatanya, Mihályhalma, Lenintanya, Lászlómajor, Elep, Ebes, Tedej és Borsóstanyák mind rabgazdaságok voltak. A kitelepítések folytatódtak 1951. május 21-én is, több ezer családnak kellett elhagynia a tulajdonát. A megüresedett 5292 budapesti lakást, lakrészt a bennük lévő ingóságokkal együtt zárolták, majd 1952. február 17-én államosították. A 121 lefoglalt villát magas rangú kommunista vezetők számára tartották fenn. A kitelepítéseket az MKP-ből átvedlett Magyar Dolgozók Pártja (MDP), az ÁVH, a rendőrség és a közigazgatási hatóságok szoros együttműködésben hajtották végre. Érdemes a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) politikai bizottsági névsorát látni, amely 1950 tavaszán így nézett ki: Apró Antal, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Harustyák József, Horváth Márton, Kádár János, Kossa István, Kovács István, Marosán György, Rákosi Mátyás, Révai József, Rónai Sándor, Szakasits Árpád és Vajda Imre. Többen közülük az ’56-os forradalom leverése után folytatták megtorló akciójukat a magyar nép ellen, mint például Apró, Kádár, Marosán és Rónai.
Kik voltak a kitelepítések tényleges végrehajtói? Az ÁVO és az ÁVH fővárosi és megyei állambiztonsági szervei, együttműködve a rendőrséggel, a helyi pártszervezetekkel, a tanácsok hatósági embereivel, a határőrség egységeivel. Az úgynevezett népi káderek, az állambiztonsági szervek állományának összetételéről Tabajdi Gábor történész készített tanulságos öszszefoglalót. Idézte Kádár János akkori belügyminisztert, aki túltett elődjén, Rajk Lászlón is. Kádár 1949. március 7-én ezt mondta: „Jobb a kulákot az új (értsd: ÁVH – a szerk.) egyenruhában megverni, mert ez a megmagyarázásnak jobb módja. Az új egyenruha jelentősége éppen abban van, hogy a fejlődésnek az irányát dokumentálja… El kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát. A lapok nem fognak írni róla, de azt mi nem bánjuk, ha az emberek beszélik.”
Tabajdi Gábor kutatásai szerint az államvédelmi szervek 1949-ben érték el a legmagasabb létszámot, csaknem tízezren voltak, de ez a szám 1956-ra 5823 főre apadt, miközben az ÁVH-t segítő rendőrség általában 16-17 ezer fővel számolt. A belügyminisztériumi dolgozók létszáma országosan 35 563 főt tett ki. A határőrség 1951-ben 17 552 emberből állt. Közülük 1413-an tisztek, 1461-en tiszthelyettesek és 13 298-an határőrök voltak. Itt működtek a kék ávósok is, akik részt vettek „Tito és bandájának” felszámolásánál, a déli határsáv menti kitelepítésekben. Az államvédelmisek 54 százaléka munkás, 36 százaléka paraszt, nem egészen egy százaléka értelmiségi volt, a többit az egyéb kategóriába sorolták. A pártnak majdnem 91 százaléka volt a tagja. Az ávósok iskolai végzettsége a legérdekesebb. Felsőfokú végzettsége mindössze 5,1 százalékuknak volt, középfokkal 20,8 százalék, nyolc általánossal 49 százalék, hat elemivel 22,4 százalék rendelkezett.
A magyarországi borzalmak és a törvénysértések időleges végét, a hortobágyi kényszermunkatáborok és más internáló- táborok felszámolását, a részleges amnesztiát Sztálin halála, valamint Nagy Imre miniszterelnök 1953. július 4-i beszéde hozta. A zárt táborok felszámolásával 1953 őszére végeztek.
origo.hu
Hídról ugrott az M3-asra egy autós: több kilométeres a torlódás az érintett szakaszon
