Harmadszor avatták fel a Szabadság híd pesti hídfőjénél 2002. május 12-én azt a táblát, amelyik a vértanúhalált halt Salkaházi Sára szociális testvérre és Bernovits Vilma hitoktatóra emlékeztette a járókelőket. Három avatás néhány év leforgása alatt ugyanannak az emléktáblának – no, ez is egy igazi budapesti történet az új évezred elejéről.
Egyszerű tudatlanság vagy szándékos pusztításvágy? Nem tudjuk. Mint ahogyan azt sem, hogy a tudatlanságnak és a vérszomjnak milyen borzalmas keveréke késztette a nyilas különítményeseket a gyilkosságra hatvankét évvel ezelőtt, ott a Duna-parton, a decemberi éjszakában. Ez volt a negyvenes évei derekán járó szerzetesnő földi életének utolsó állomása. Tudatosan és önként vállalt áldozat, amelyre szinte egész életében készült. Alleluja! Ecce ego, mitte me! – Íme itt vagyok, engem küldj!, hangzott szerzetesi örökfogadalmakor, 1940-ben választott jelmondata. Nem tudta, hogy ez a hívás a Duna-partra fogja szólítani, ahol még utoljára, a kivégzőosztag előtt mezítelenül térdepelve, széles mozdulatokkal keresztet vethet magára, mielőtt eldördül a sortűz.
Engem küldj! Sokáig kereste, hová kell indulnia. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kiskocsmában, cigányzene…” – emlékezett vissza kereső éveire, amikor még újságíró volt huszonévesen a szülővárosában, Kassán. Határozott, tehetséges, temperamentumos és sikeres. Még eljegyzett menyasszony is néhány hónapig ez a fekete hajú lány; vőlegénye gazdatiszt. A nyugodt, vidéki élet kísértése nem sokáig tartott: postán küldte vissza jegygyűrűjét, és kereste tovább, merre induljon.
Így találkozott a Szociális Testvérek Társaságával, a Slachta Margit által néhány évvel korábban alapított szerzetesrenddel. Először egy szociális tanfolyamukra jelentkezett néhány barátnőjével. Aztán váratlanul Budapestre utazott, és kérte felvételét a rendbe. Az elöljárók nemigen bíztak benne, hogy a cigarettázó újságírónőből jó szerzetes válhat, s csak 1929-ben fogadták el a jelentkezését. Huszonkilenc évesen kezdte meg az újoncévet, lelki naplót vezetett, és lépésről lépésre átformálta magát. Tehetségét, hatalmas életenergiáit új vőlegényének akarta szentelni. „Akarok-e szabad lenni? – Akarok, én Uram Krisztusom! Igen, kezedbe, tenyeredbe teszem szívemet: szabadíts meg! Tégy ismét egészen szabaddá, hogy egészen Tied lehessek!” – jegyezte föl lelki naplójába.
Egyre tökéletesebb szabadságot akart a mind nagyobb elköteleződéssel. Teljes titoktartás mellett 1943 őszén anyaháza kápolnájában életfelajánlást tett „azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be”.
Bekövetkezett. Az üldözötteket mentette, s eközben maga is üldözötté vált. A Szociális Testvérek Társasága ezer embernek adott menedéket különböző intézményeiben, Salkaházi Sára is sokakat bújtatott a Bokréta utca 3. alatt álló egyesületi házban. Fel is jelentették a Ferenc körúti nyilasközpontban. Ez is hamisítatlan budapesti történet 1944-ből. December 27-én a nyilasok körbefogták az épületet. Négy gyanús személyt és Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Salkaházi Sára nem volt otthon, csak a házkutatás végére érkezett meg. Elmenekülhetett volna. Vagy mégsem? „Ó, édes Jézusom, teljes megnyugvással és készséggel fogadom már most a halál azon nemét, amely Neked tetszik, az összes vele járó gyötrelmekkel, fájdalmakkal és szenvedésekkel együtt” – mondta a Thököly úti anyaház kápolnájában életfelajánlásakor.
A zuglói nyilasper egyik vádlottja 1967-ben elmondta, mi történt azon az éjszakán. A foglyokat a fővámház elé vezették és levetkőztették. Ott álltak a víz szélén, voltak, akik jajveszékeltek és az életükért könyörögtek. Ekkor az egyik nő kivégzői felé fordult, szemükbe nézett, majd letérdelt, és széles mozdulatokkal keresztet vetett. És eldördült a sortűz.
Ezen a helyen ma emléktábla áll. Időnként megrongálják, eltüntetik, behajítják a Dunába. Mint azon az éjszakán a szemerkélő ólmos esőben a holttesteket.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
