Eurókényszer

Vajon mennyit ér az a szerződés, amelyben nem szerepel a határidő? Nos, pont annyit, mint a kormány új konvergenciaprogramja. Kérem a kormány cselédsajtóját, ne sápítozzon: még ha Brüsszel – diplomatikusan – nem is támaszt úgynevezett céldátumos igényt, vagyis a magyar euró bevezetésének határidejére nem kíváncsi, bizony arra a „konkrét” esztendőre (2011, 2012, 2013, esetleg stb.) több ok miatt nagyon is szükség van. Részint azért, mert a világ pénzpiacainak szemében egy kiszámíthatatlan, sodródó országgá vált hazánk. Olyannyira, hogy a magas államháztartási hiány miatt a mi gazdaságunk a legsebezhetőbbek egyike. Tetszik, nem tetszik: az állam pénzügyeinek külföldről történő finanszírozására óriási igény lett. Ha ugyanis hiány van, azt kölcsönből vagy ennek egy speciális fajtájából, állampapírból fedezik, a hitel pedig újabb adósságot hoz. A következmény tehát az: ha nő a deficit, emelkedik az államadósság is. Arról nem is beszélve, hogy szép lassan mindenki eladósodott: a cégek és a háztartások egyre nagyobb hányada törleszt immár euró vagy svájci frank alapú devizahitelben. Nem mindegy, hogy milyen feltételek/kondíciók mellett teszik ezt. Ha bárki is populista szólamnak tartja a fentieket, gondoljon csak az elmúlt hónapokban a saját bőrünkön is megtapasztalt árfolyam-ingadozásra. A forint csaknem tíz százalékot gyengült!
Harmadrészt nemcsak úgy általában a világ, hanem Európa előtt is felsültünk pénzügyi-költségvetési-euró ügyekben. Megértük azt a szégyent, hogy Görögország után hazánk lett a negatív mintaállam. Így nemcsak a művelt Nyugatot, hanem már a volt szocialista országokat is győzködni kell arról, hogy mit is ér valójában a magyar gazdaságpolitika. Idetartozik az is – nem utolsósorban (!) –, hogy a magyar állampolgárokat is illene tájékoztatni a pénzcsere időpontjáról. Ráadásul nagypolitikai értelemben is elég nehéz lesz elmagyarázni az embereknek, hogy miért is van szükség az évekig tartó megszorításokra, ha a konkrétumok – jelesül az euróbevezetés határideje – ismeretlenek.
Szeretnénk leszögezni, hogy az euró – csakúgy, mint a hiány- vagy az államadósság, továbbá a kamatszint csökkentése – nem cél. Pusztán a Nyugat-Európához történő felzárkózás egyik, ám igen fontos eszköze. Mellesleg utóbbiról kellene szólnia a konvergenciaprogramnak is, ám a sorok között olvasva sem találjuk a „konvergálás útját”. Amúgy a felsorolt makrogazdasági teendőket akkor is végre kellene hajtani, ha nem lenne az országon eurós kényszer. Utóbbi persze különösen azért nagy úr, mert a velünk együtt az unióhoz csatlakozó országok a jelek szerint hamarabb vezethetik be a közös fizetőeszközt, mint mi. Ez pedig a szlovéneknek, a cseheknek, a szlovákoknak, a lengyeleknek és a baltiaknak javítja a pozícióját, hiszen versenyképesebb lesz a gazdaságuk, a miénket pedig lehúzza majd, ha továbbra is forintban számolunk.
Az eurós kényszer tehát párhuzamos az új gazdasági terv máig ismeretlen részleteivel. Mert az elméletileg rendjén van, hogy a kabinet lépéseket tesz az egyensúlyi helyzet helyreállítására. De hol vannak a valódi reformok? Az államháztartási és jóléti rendszerek átalakítását megcélzó javaslatok? És hol az lendület, amely erőteljes növekedésbe hozza a gazdaságot?
Akárhogyan is, hitelesség ügyében a kormányzat továbbra is pocsékul áll. A deficit valójában itt duzzad a legjobban.