Ma temetik Faludy Györgyöt. Ahogyan az lenni szokott, máris megindult az osztozkodás, a marakodás, a „ki állt közelebb hozzá” vetélkedés. Csak idő kérdése, és megjelennek az életmű „avatott” szakértői, a költő életében semmiféle szerepet nem játszó epigonok, a zsenit körülrajongó percemberkék. Ugyanazok, akik semmibe vették az élő József Attilát, Latinovitsot, de önmaguknak emeltek emlékművet a halott írásainak magyarázatával, már ott tolonganak a közös koncnál, hogy kiszakítsanak maguknak egy szeletet az örökkévalóságból.
Ha végignézzük, kik nyilvánítottak részvétet Faludy György halálakor, teljes mélységében feltárul a magyar közélet minden nyomorúsága. Árnyékként ott bókol a nagy halottnál a miniszterelnök, meg az összes tegnapi kommunista kiskirály. Ők azok, akik miatt Faludy György évtizedekig nem léphetett hazai földre, és a Kádár-korszakban még a nevét sem lehetett leírni, ők, akik az Országos Széchényi Könyvtárban még a katalógusból is kiszedették művei listáját. S most egy varázsütésre mindenki úgy tesz, mintha csak és kizárólag ő nevezhette volna magát Faludy barátjának. Vagy ott a másik véglet, a Rádiókabaré ízetlen élcelődése a haláleset utáni közvetítéssel. Az is megér egy gondolatkísérletet, hogy a bíróság által be nem jegyzett Such György rádióelnök ezek után miért nem penderíti ki a humor nagyágyúit – az élen Farkasházy Tivadarral – az intézményből.
Az álságos versenyfutást csak gerjesztik a politikai pártok. Részvétnyilatkozataikkal mintha egymást méregetnék, ki nyilatkozik személyesebbet, nyájasabbat. És a média vevő erre. Ha meghal Faludy György, annak van hírértéke, hogyan vélekednek parlamenti pártjaink, élen a bepárásodott szemű miniszterelnökkel. Gyurcsány Ferenc legalább egy pillanatig hallgathatna, hiszen itt haláleset történt, az ő főfoglalkozása úgyis az élők megnyomorítása. Félreértés ne essék: mindenkinek joga van szólásra, de a magyar költészet nem pártkérdés, jó lenne már észbe vésni a think-tankokban és a hűvös parlamenti szobák mélyén, a félművelt funkcik világában.
Faludy György nagy költő volt és tisztességes ember. Hosszú élete minden hibájával, ellentmondásával együtt. Másoktól eltérően azonban együtt tudott élni a múltjával. Annak idején, 1947 áprilisában többedmagával ledöntötte Prohászka Ottokár püspök szobrát, de évtizedekkel később nem tagadta le az esetet. Valószínűleg nem volt különösebben büszke a rombolásra, de legalább őszintén beszélt a dologról, nem úgy, mint Fejtő Ferenc, aki most a halott Faludyt méregeti.
Hogy ki állt a legközelebb Faludy Györgyhöz? Nyilvánvalóan a testvére, a felesége, a legszűkebb családja. Fejtő ezt másképp gondolja, és mint megfellebbezhetetlennek mutatkozó tekintély, utólag – persze gondosan időzítve, a költő halála után –, kétségbe vonja a Pokolbeli víg napjaim című Faludy-önéletrajz hitelességét. A héten a Népszavában hosszasan magyarázta a bizonyítványát, nagy kár, hogy a családtagok viszont úgy tudják, Faludy nem szívlelte Fejtőt. Faludy Fanni például azt nyilatkozta a Blikknek, hogy a párizsi kritikus csak kortársa volt férjének, nem pedig a barátja, Faludy András pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy az édesapja rosszban volt Fejtővel. S hogy erre mit tett Fejtő? A Népszavában közzétette Faludy Fanni magánlevelét, amellyel bizonygatni próbálta, hogy márpedig őt barátság fűzte a halott költőhöz. Hogy ezek után a hozzátartozók hogyan vélekednek a párizsi kritikusról, az ő dolguk, de csendben jegyezzük meg, hogy a magánlevél szentségére alighanem már az írásjelek kialakulása óta illik ügyelni a civilizált világban.
Túl a Fejtő által gerjesztett vitán, mi, kívülállók, a legbeszédesebben írásaiból ismerhetjük meg Faludy Györgyöt. Életműve figyelemre méltó példája annak, hogyan lehet felülemelkedni az országot szétdaraboló, pártállami indíttatású gyűlöletmozgalmakon. (Talán azért sem igazán értette korunkat, mert csak 1988-ban települt haza, kimaradt életéből a kis Polski-előfizetés, nem építette fel kiskatonákkal a hétvégi házát és a gyárból sem lopott alkatrészeket). A különböző párttagsági könyvek és befolyásos barátok gyűjtögetése helyett inkább nagyobb dolgokra nézett. Faludy általában véve úgy szólt a kor emberéhez, hogy a valóban fontos kérdéseket tudta közvetíteni. Magyarországon visszajöttek a kommunisták, mindenki szépen lassan visszasüllyedt a szellemi mocsárba, s ezalatt Faludy a globalizmus kihívásairól, Magyarország helyéről, szerepéről, az egyes ember felelősségéről értekezett. Utolsó éveinek termését ilyesfajta gondolatok hatják át.
Ha pedig a száműzetés hosszú évtizedeit tekintjük, meg kell hajolnunk humanizmusa és hazaszeretete előtt. A magyar irodalom legnagyobbjaira jellemző kérlelhetetlen, megalkuvás nélküli indulat fűti, ha hazájáról ír. Számomra mindmáig az Egy helytartóhoz 25 év után című verse közvetíti a legkifejezőbben a száműzött magyarság hangját. A hanyag elegancia, a játékos szavakba burkolózott vád, ahogyan lepöcköli a kézelőjéről Kádár Jánost, feledhetetlen. („A szabadság csodaszarvasát űztük / négyszáz éve. De ki fut most utána? / Te érted el. Szívós vagy. Egy országot / toltál át Ázsiába.”) Faludy 1957-ben minden létező nemzetközi fórumon tiltakozott a magyar írók bebörtönzése és kivégzése ellen. „Emeljétek fel szavatokat… a szovjet kormánynál és magyarországi bábjainál… Mentsétek meg halálra ítélt társainkat!” Így végződött a felhívás, amelyet Faludy írótársaival együtt fogalmazott meg londoni emigrációjában. Személyesen járt közben egy furcsa zsarolási akcióban: többedmagával rávette Bertrand Russelt, hogy táviratban fenyegesse meg Kádárt, egyenesen Hruscsovhoz fordul, ha kivégzik Gáli Józsefet és Obersovszky Pétert. (Kádárék meg is változtatták a két halálos ítéletet, igaz, a Tóth Ilona-per négy vádlottját kivégezték.) Önzetlen társadalmi munkával fel akarta rázni a nyugati közvéleményt, tagja volt megannyi emigrációs szervezetnek, kiterjedt személyes kapcsolatrendszerét az otthon maradottak védelmére fordította.
Faludy talán azért maradt hiteles ember, mert könnyedségét, reneszánsz életvezetését magánjogként akkor is fenntartotta, amikor az ostobaságot intézményesítették, és a középszerűség ült tort a hazában. Feledhetetlen például a Kiskőrös, 1948. január 1. című verse. A mindenható kultúrcézár, Révai József kommunista elvtársai körében Petőfiről szónokol egy teremben („kint, a nagy előcsarnokban csak néhányan ülünk, hideg szél jár, ávósok sündörögnek és szárazak a szendvicsek”). Nem csoda, hogy Faludy egy közeli csárdában felfedezőútra indul a Kakuk Marci írójával, Tersánszky Józsi Jenővel. Másnap, a társasági és erotikus élmények végeztével együtt zötykölődnek vissza a vonaton. És akkor Tersánszky mond valamit Faludynak, amit tanítani kellene az iskolákban, amikor a kommunizmus természetrajza a lecke: „Ami az újévben kezdődik, nem új. Megvolt már a török hódoltság. Az ország túléli talán. Mi nem. Nekünk örök. A szegény nép között az ember nagyobb biztonságban mozog. Elveszett minden. Mi maradt meg? Pálinka, kolbász, asszonyok.”
Faludy György már akkor is a magyar irodalom vezérhajója volna, ha csak ezt az egy versét veti papírra. Ő azonban sokat és jót írt, és már réges-régen elfoglalta helyét a magyar nép szívében.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
