A dél-libanoni Khiam felé vezető úton sejtelmesen berreg felettünk az izraeliek robotrepülőgépe. Alig két-három kilométerre járunk a határtól. A tűzszünet már életbe lépett, így bízunk benne, autónk nem jut az út szélén sorakozó, rakétával kilőtt járművek sorsára. A mezőt harckocsik nyomai szelik át. A helyiek azt mondják, az izraeliek továbbra is minden este feltűnnek a közeli falvakban, például Kfarkilában, Markabában, Adajsében. Összecsapások az utóbbi napokban nem voltak, ám akit a délről érkezett katonák éjszaka kint találnak az utcán, azt néhány órára őrizetbe veszik, kihallgatják, hátha elárul valamit a Hezbollahról. A síita szervezetről persze hivatalosan senki nem tud semmit, mégis szinte minden síita tart vele kapcsolatot. Számukra a Hezbollah talán az utolsó reménysugár.
A kínzásokról elhíresült Khiam 2000-ig izraeli megszállás alatt állt, több ezer ember sínylődött itt bírósági ítélet nélkül. Külföldi feljegyzések szerint legalább tizenhatan haltak meg a könyörtelen bánásmód miatt. A kivonulás után a Hezbollah foglalta el a börtönt és környékét, ahol múzeumot, lakásokat s egy éttermet hozott létre a szervezet. A civil létesítmények persze – amint az a Hezbollahra jellemző – valóságos fegyverarzenált rejtettek, legalábbis erre utal, hogy az Izrael elleni támadások jelentős részét innen hajtották végre. Ezt a másik oldal július 26-ára virradó éjjel a település földig bombázásával viszonozta. A terület most siralmas látványt nyújt, s ami a legdöbbenetesebb: míg a börtön épülete részben megmaradt, a lakóházak gyakorlatilag eltűntek a föld színéről.
A fegyintézetet annak idején az Izraellel szövetséges Dél-libanoni Hadsereg (SLA) üzemeltette, ők fogták el Szimónt is, akit a zsidó állam elleni kémkedéssel vádoltak. Szimón csak kishal volt, ráadásul hajlandónak mutatkozott együttműködni az azóta letűnt SLA-val, így megúszta a kínzásokat. Jelenleg Bejrút mellett él. Nem járt Khiamban 1998 óta, most érdeklődve vezet végig a folyosókon, s mutat rá a cellára, mely egykor fogságának színhelye volt. A lerombolt Hezbollah-központ bejárata mellett rakétavető áll, a sokcsövű szerkezetben két lövedék még mindig kilövésre kész. Az épületet páncélos járművek roncsai veszik körül, becsapódások nyomai láthatók mindenfelé. Aknákat, fel nem robbant lövedékeket kerülgetünk. A tűzszüneti megállapodás óta tucatnyian, főként gyerekek haltak meg az ilyen szerkezetektől.
Khiam neve az utóbbi hetekben is sokat szerepelt a világsajtóban, hiszen a börtöntől alig kétszáz méterre található az az ENSZ-bázis, amelyben a világszervezet négy külföldi megfigyelőjét megölték július végén az izraeli rakéták. Az épület jelenleg megközelíthetetlen.
Esteledik, hamar útnak indulunk, hogy még világosban átkelhessünk a folyón. A Litani nagyobbacska patak csupán, stratégiai jelentősége azonban annál nagyobb, hiszen medre az 1701-es ENSZ-határozat értelmében lassan a libanoni hadsereg fennhatósága alá kerülő „biztonsági övezet” északi határává válik. S hogy a modern és világias Libanonban miként találkozik ki tudja, hányféle különböző világ, azt a parton elhelyezett tábla mutatja, melynek felirata szerint a férfiak is kizárólag ingben úszhatnak a folyóban, hiszen „a síita nők számára nem való a félmeztelen testek látványa”.
A főváros keresztény negyedeiben ezzel szemben zajlik a nagyvilági élet, az utcákon a legújabb divat szerint öltöző lányok flangálnak, a vendéglőkben vegyes összetételű helyi társaságok söröznek. A hangulat olyan Bejrútban, mintha kedvelt dél-európai üdülőhelyen lennénk. A város a polgárháborút követően szinte teljesen újjáépült, azóta a legtöbb közel-keleti nagyvárostól eltérően itt rend van és tisztaság. Bankok és nemzetközi étteremláncok helyiségei láthatók mindenfelé. A központban semmi nyoma, hogy a síita negyedek egy részét alig néhány nappal ezelőtt valósággal eltüntették a föld színéről, s ezernél is többen, köztük gyerekek haltak meg a bombázásokban. Mint az egyik diplomata meséli, miközben Dél-Bejrút Dahije nevű negyedére rakéták hullottak, a helyiek „büszke föníciai módjára” kint kávéztak a sétálóutcában, sőt még a vidámpark is üzemelt. A tengerben már csak a zöldes, lilás színű olajfoltok emlékeztetnek a szétlőtt hajókból és a part menti erőművekből eredő szennyezésre, a csodás Ramlet el Baida Beachre is lassacskán visszatér az élet. Egyelőre külföldinek nyoma sincs, a szállodákkal, vendéglőkkel szegélyezett parti sétányt látva azonban érthető, hogy az izraeli támadásokat megelőzően miért is választotta annyi turista nyaralása színhelyéül Libanont, amelynek csak tavaly hatmilliárd dolláros bevételt hozott az idegenforgalom.
A látogatók előtt megmutatkozó felszín alatt ugyanakkor súlyos belső problémák tartják szorításukban az országot. A háborús tudósítások alapján a távolból úgy tűnhetett, két egyértelműen körülhatárolható fél, Izrael, valamint a Libanon egészét megtestesítő Hezbollah vívta harcát a cédrusok földjén. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb. Bár libanoni állampolgár nem léphet izraeli területre, a keresztények viszonya minden híresztelés ellenére most sem kifejezetten rossz a zsidó állammal. Utóbbi mérhetetlen pusztításaira persze ők is haraggal gondolnak, ám többnyire a Hezbollahot is éppolyan felelősnek tartják a történtekért. Ami azonban az izraeliekben és a libanoni keresztényekben mindenképpen közös: Szíriára, a Hezbollah (Irán mellett) legfőbb támogatójára ellenségként és veszélyforrásként tekintenek. Tudják persze jól, a Libanont csaknem harminc éven át megszállva tartó ország fontos szerepet játszhat a válság rendezésében, csakhogy a síita Hezbollah támogatásának hátterében minden jel szerint nem csupán a Golán-fennsík visszaszerzésének és a fő ellenség, Izrael legyőzésének álma áll, hanem az is, hogy Szíria mind többet megtarthasson a bejrúti politikára gyakorolt befolyásából. A szír városok utcáit járva szinte méterenként feltűnnek a Hezbollah zászlajai, valamint annak vezetőjét, Hasszan Naszrallah sejket Basar el-Aszad szír elnökkel közösen ábrázoló plakátok. E tények talán segítenek megérteni azt is, mi az oka a főként síita Irán és az alavita vezetésű, ám lakosságát tekintve döntő többségében szunnita Szíria közti barátkozásnak.
A korábban az élet szinte minden területét meghatározó szír erők az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1559-es számú határozata értelmében tavaly tavasszal hagyták el Libanont, a Fuád Szinióra vezette bejrúti kormány pedig minden erejével küzdeni fog visszatérésük megakadályozásáért. Ám a kicsiny országban „felejtett” kémhálózattal szemben ők is tehetetlenek. Damaszkusz félelemkeltésre alapozó s erejét sokak szerint pusztító merényletekkel bizonyító politikáját persze rengeteg bírálat érte az arab világ Nyugattal szövetséges országaiban is, Kairótól Ammánon át Rijádig. Az ENSZ bejrúti központja mellett folyamatosan virraszt egy csoport, a szír megszállás idején eltűnt hozzátartozóik fényképét őrizve. A libanoni fővárosban több forgalmas helyen digitális számlálók láthatók, emlékeztetve a kivonulást sürgető egykori kormányfő, Rafik Hariri meggyilkolására. Azt mondják a bejrútiak, addig számolják a napokat, amíg ki nem derül az igazság.
A 2005. február 14-én Bejrút egyik szállodákkal teli központi részén, a Szent Györgyről elnevezett kis kikötő tőszomszédságában felrobbant C–4-es vájta ötméteres kráter ma is látható. Haririval együtt huszonhárom ember halt meg itt akkor. A területet most sem lehet megközelíteni, csak távolról, a rendőrség kordonja mögül lehet fotózni. Két percen belül azonban az arabot szír dialektusban beszélő férfi lép hozzánk, s ártatlan arccal érdeklődik afelől, kik is vagyunk, mit csinálunk itt. Szíria próbál megkerülhetetlen maradni, a Hezbollah mellett a palesztin Hamásszal is szoros kapcsolatokat épített ki, s befogadta annak szellemi vezérét, az izraeli célkeresztben lévő Haled Mesált. Mindez rendkívüli fontossággal bírhat, hiszen az 1990-ben véget ért polgárháborút követően sem rendeződött a becslések szerint négyszázezer főnyi, főként szunnita palesztin menekült helyzete, akiknek több mint fele ma is nyomorúságos táborokban tengeti életét. Szíria viszonya a libanoni lakosság csaknem negyven százalékát kitevő keresztényekkel továbbra sem felhőtlen, de még a többségi síitákéval sem. Izrael kezében pedig talán ez a legerősebb fegyver, s Tel-Aviv meg is tesz mindent, hogy az oszd meg és uralkodj antik elvét a modern Közel-Keleten is érvényesíteni tudja.
A többnyire sértetlen keresztény vagy vegyes lakosságú városrészeket elhagyva Bejrút déli, a Hezbollah uralta tisztán síita negyedében persze mostanság szó sem esik minderről, itt egyelőre a romeltakarítás a legfőbb feladat. A sajtóban megjelent fotók nagyjából hű képet festenek a rombolásról, a helyszínen azonban a döbbenetes látványon túl a fojtogató porral és a romok alól áradó hullaszaggal is meg kell birkóznunk. Mustafa Musa valósággal újjászületett, hiszen bár Izrael a bombázások előtt szórólapokon szólította távozásra az itt lakókat, a Hezbollah milicistái pedig biztonsági okokból körbezárták a később letarolt városrészt, ő itt maradt. Földszinti lakását és annak berendezését valósággal összepréselte a ráomló többemeletes épület, ám a férfi nincs kétségbeesve. Azt mondja, a Hezbollah majd segít, szépen újjáépítenek mindent, s különben is, a szervezettől már kézhez kapott tizenkétezer dollárt, abból ellesz valahogy. Hasonlóan nyilatkozik az egyik romos épület lépcsőjén ülő Fatmia Haidar is, igaz, a hölgy családjának lakása megmaradt, a boltjuk lett „csak” oda. Keresztény kísérőm figyelmeztet, hogy a Hezbollah előre megmondta a helyieknek, mit felelhetnek az idegeneknek, mégis megdöbbentő érzés, hogy az emberek többségének arcán nyoma sincs elkeseredettségnek, reményvesztettségnek. Tudják, hogy feladatuk van: ismét újjá kell építeniük városukat, még ha az legalább öt évbe telik is.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
