Torkot szorító eseményekkel búcsúzott tőlünk az idei nyár. Mintha félreverték volna a világ összes harangját. Hiába próbáltunk elbújni előle, és befogni a fülünk, beáradt hozzánk, földre tepert bennünket. És elárasztott, mint New Orleanst a hullámok. Döbbenetes képek az újságok majdnem minden oldalán, néma iszonyat a televíziók képernyőjén. Milliók menekülnek a pusztító hurrikánok elől, szennyes áradat önti el a városokat. Aztán változik a kép, bombát robbantanak az öngyilkos merénylők Irakban, majd képek Afrikából, csontvázra soványodott gyermekek. Sorolni lehetne tovább: balesetek, halottak az országutakon, repülőszerencsétlenségek sorozata.
És akaratlanul is nagyapám derűs mondása jut eszembe, meg a költők verse, szerelmesek epekedése: nincs szebb a csendes őszi időnél. Kitekintek közben az ablakon: esik a hosszú szálú őszi eső, hideg van, didergek. Örökre eltűnt volna a nyár és a simogató tenyerű őszidő? Amikor a nap felé fordulva sütkérezünk egy ligeti padon? Ma már a szüreteknek sincs hangulatuk.
Emlékszem, ültünk a verandán a vadszőlő lugasának árnyékában, apám a hordókat készítette elő az udvaron, a nagymama szilvalekvárt főzött, s minden olyan derűs volt, maga a nyugalom ült a zöld kispadon. És az egész világon. Megváltozott volna közben a világ?
Azt hallom vidéki ismerőseimtől, szőlősgazdáktól, hogy ma már talán nem is érdemes leszüretelni a termést. Negyven forintért veszik át a szőlő kilóját. Ötven forintba kerül a megtermelése a gazdáknak. Valaki sokat keres mások verítékén.
Pedig nem volt szebb betakarítási ünnep a szüretnél. Ezért a lakodalmak nagy részét is ilyen időben tartották. Szeptember végén, október elején. Erre gondolva fázósan összehúztam magamon a kabátot, két pulóvert is magamra vettem, de hiába, az eső nem akar elállni, és reggelente tíz fok körüli a hőmérséklet. Szélvihar nyargalt végig a világon, de bennünk is tombol a hurrikán, kizökkentve életünket a megszokott medréből.
Nálunk nem adnak neveket a forgószeleknek, de én az élet hurrikánjának nevezném azt a jelenséget, mely bennünk tombol egyre nagyobb erősséggel.
Az élet könyörtelen vihara lehet talán?
Mi okozza? Azt hiszem, a szeretet, a megértés fokozódó hiánya. A bensőnkben lezajló klímaváltozás. Az egymáshoz való viszony elhidegülése. A bizalmatlanság. A kapzsiság. Ez hűti le körülöttünk ijesztően a hőmérsékletet, lehetőséget adva a forgószelek kialakulásának. A világ hűlt le körülöttünk.
Nézzük csak az érintkezés legegyszerűbb formáit. Gyermekkoromban a mi falunkban még így köszöntek egymásnak az emberek, amikor találkoztak: „Jó napot adjon Isten!”
Előbb az „adjon Isten” maradt el. Aztán a „jó napot” is „sziára” változott, de van, aki már csak így köszön: „Helló!” Olykor úgy érzem, vissza kellene futnom a szeretet régi melegéért, a meghittség csodálatos érzéséért a múltba. Talán abba a nyárba, amikor még anyám szoknyájába kapaszkodtam riadtan lépegetve mellette.
Micsoda hangulata volt egy-egy alkonyati beszélgetésnek! Ilyenkor már én is cipővel a lábamon ültem a dívány sarkában, vagy kint a tornácon az öregek meséjét hallgatva. Az életről. Szorított a cipő, mert egész nyáron csak mezítláb őriztem a réten a teheneket. Szájtátva hallgattam régi lakodalmakról meg háborús hőstettekről, aratásokról és vidám szüretekről. Betlehemjárásról. Kiöntötték szívüket egymásnak az emberek, úgy élt a falu, akár egy nagy család. Most meg már ott is felütötte fejét a torzsalkodás.
Azok a régi, csendes őszi alkonyatok, holdvilágos, mesélő kedvű esték! Emlékszem, diákkoromban szerelmes voltam egy szomszéd faluban élő kislányba. Egy éjszaka titokban felkeltem, felöltöztem, és gyalog indultam útnak a tizenöt kilométer távolságra lévő faluba, hogy legalább a szerelmem háza előtt elsétálhassak, és halkan kimondjam, ami a szívemen: „Szeretlek!” Ma ilyesmit mobiltelefonon közölnek, sms-ben.
A forgószelekről, özönvízszerű esőkről, öngyilkos merényletekről és politikai civakodásokról hallva úgy érzem, vissza kellene futnom abba a régi világba, hogy újra megtaláljam a régi szeretetet, emberséget.
Az elmúlt nyarat, amely talán nem is létezett. Csak álmodtuk…

Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!