(hol szakad a part…)

Én nem tudom, egyetért-e velem a nyájas olvasó abban, hogy Tárnoki néni archetípusa annak a budapesti választónak, aki – tömeges méretekben – általában a Magyar Szocialista Párt javára dönti el a választásokat. Ha igen, akkor abban is egyet kell értenünk, hogy a jelzett típusba tartozók időszakos elbizonytalanodása soha nem jelent pálfordulást, csupán egy csöpp zavart, ami a szavazófülkék sokat emlegetett magányában határozott és biztos döntéssé érik.
Most, amikor úgy beszélünk Tárnoki néniről, mint elvont, de nagyon is létező és hatékony fogalomról, arra is gondolnunk kell, hogy a szocialisták, amikor a politológia (kínjában) az úgynevezett hallgatag többségről beszélnek, a markukba nevetnek, hiszen ez a tömeg általában biztos bázisuk. Az 1998-as Fidesz-győzelem ellentmondani látszik ennek, mivel nyilvánvaló, hogy akkor maga Tárnoki néni is Orbán Viktorra szavazott; a véletlenen belül pedig kisebb csoda történt, amikor Deutsch Tamás kilenc szavazattal nyert a hetedik kerületben, ahonnan egykor a nagy Demszky világhódító útjára indult, s ahol Filló Pál már a hetvenes évek végén legyőzte Pethő Tibort, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjét, pedig mindkettőjüket a Hazafias Népfront jelölte országgyűlési képviselőnek. Mindezzel kapcsolatban az a vád is elhangzik a jobboldalon (amit nemzeti oldalnak is szoktak nevezni), hogy ez a nép Kádár népe, a szocializmus emlőin nevelkedett, a szocialista életérzést anyatejként szívta magába. S be kell látnunk, hiszen valamennyien jól tudjuk, hogy a cumi csak részben kárpótolja az absztinenciára kárhoztatott csecsemőt. Az ám! A cumi! Az állítólag hallgatag és ingatag többség, amely mindig is bal oldalra húz, jobb híján a lehető legkészségesebben fogadja a cumit. Nyilvánvalóan a legnagyobb ilyen cumi Demszky maga, aki azt üzente nekünk, a Magyar Nemzet szerzőinek, hogy írhatunk bármit, a fejünk tetejére is állhatunk, mégis megint ő lesz a főpolgármester. Ez természetesen azt is jelenti, hogy Demszky tudja: ő a cumi, nem köpi ki a kádári csecsbimbótól elszakadt bús pesti nép.
Elképesztő és döbbenetes volna, ha igaza lenne.
Hallottam olyan – nem éppen jóindulatú – érvelést is, hogy Tárnoki néni korosztálya előbb-utóbb kihal, s akkor a szocialisták „kiágyazódnak”. De ne feledjük, a Fidesz ’98-as győzelme óta nyolc év telt el, Antallé óta pedig tizenhat. Gondoljunk némi nosztalgiával bele, aztán tűnődjünk el azon, hogy az akkor tizenhét évesek ma harmincharmadik életévüket tapossák, az akkor hatvanévesek jó része pedig a statisztikák szerint jobblétre szenderült, s lám, itt van Gyurcsány, aki eme nemzedékváltás dacára biztosabban ül felettébb magas lován, mint a legendás Horn Gyula.
Mindebből levonhatunk egy kézenfekvő, egyszerű és brutális következtetést: Tárnoki néni mint átlagpopuláció sohasem hal meg és sohasem hal ki. Demszky marad, Gyurcsány pedig hazugságban tündököl. Az ország pedig ott rekedt, ahol a part szakad.
Hogy ezen sírnunk kell-e vagy nevetnünk, én nem tudom…