Ingovány

Irodalomtörténész, kritikus, a határon túli magyar irodalom megszállott kutatója. Mostanában elégedetlenebb, mint valaha közéleti tapasztalatai miatt. Hetvenedik életévében az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány neki ítélte a Hídverő díjat, amelyet azoknak adományoznak, akik sokat tettek az erdélyi kultúra népszerűsítéséért.

Mi volt az első gondolata, amikor Kántor Lajostól, a kolozsvári Korunk folyóirat főszerkesztőjétől értesült az elismerésről?
– Meghatott a díj, főként azért, mert úgy vélem, hogy a kisebbségi irodalom itthoni fogadtatásában igen nagy az adósságunk. A kitüntetés elnevezését, a „hídverést” jelképesnek érzem. Szükség volt, s jelenleg is szükség van arra, hogy törekedjünk az említett adósság törlesztésére. Az erdélyi művek magyarországi terjesztése például most is annyira működésképtelen, hogy még mindig ott tartunk: szatyrokban hozzuk át az Erdélyben kiadott könyvek nagy részét, mert itthon nem lehet megkapni sok fontos kiadványt. A visszatekintés korában vagyok, s ez a megtisztelő díj jó alkalom volna az elégedettségre, s hogy azt érezzem, sikerült valamit elérnünk. Ám e boldog érzés helyett épp az ellenkezőjével szembesülök. Ötven éve, amikor kezdtek kiépülni az erdélyi irodalommal való kapcsolataink, mindez nem lehetett más, mint áthidalás. Ha reménytelenül kezdődött is, reményteli vállalkozás volt, mert nagyszerű értékekkel találkozott az ember. Ahogy teltek az évek, beteljesülést éltünk át: aki még csak készült költőnek, költő lett, aki irodalomtörténész szeretett volna lenni, az tényleg irodalommal foglalkozhat. De úgy érzem, a rendszerváltás után gyakorlatilag nem kinyíltak, hanem becsukódtak a kapuk. Ami új, gazdag kapcsolatok világának ígérkezett, az szűkösebbé vált, mint annak idején volt. Többféle csalódásról számolhatok be. Ez a kiábrándulás érinti az emberi kapcsolatokat is, s engem ennek az érzelmi oldala rendít meg legjobban.
– Hogyan lesz egy paksi fiatalból a szellemi elitbe tartozó, fél Európával levelező, hídverő irodalomtörténész?
– Mindig is szerettem volna irodalommal foglalkozni, s legalább hasonló mértékben zenével. Voltaképp zongoristának készültem, de csak egy profilját változtató iskolába járhattam. Pakson evangélikus népiskolában kezdtem, aztán polgári, majd kereskedelmi iskolába jártam. Amit ebből a legfogékonyabb korból magammal tudtam hozni, az a zene és az olvasás volt. Könyvszerető családban nőttem fel: felmenőim többsége tanító, kántortanító. De mindig keveselltem az olvasnivalót. Ott és úgy pótoltam, ahogyan csak sikerült: ismerősöktől. Ezért is volt hatalmas meglepetés számomra, hogy érettségi idején megnyertem az országos tanulmányi verseny első díját irodalomból. Nyáron készültem a felvételire, miközben betonútépítő kubikosként, majd cséplőgépellenőrként dolgoztam. Nem is tudtam, hogy az első helyezés alapján bejutottam a szegedi bölcsészkarra magyar–történelem szakra. Annyira fellelkesedtem, hogy egyidejűleg a zeneművészeti konzervatóriumba is felvételiztem Szegeden: Sebők György tanítványa voltam, amire mindig büszke leszek. De illúzió volt, hogy párhuzamosan tudok haladni.
– Szeged kevésnek bizonyult? Mi késztette arra, hogy átmenjen a budapesti egyetemre?
– A szegedi egyetemen hivatalos vonalon rettenetesen keveset kaptunk, mert bár voltak még jó tanárok, Halász Előd, Koltay-Kastner Jenő, Kulcsár Zsuzsa s mások, sajnos nem ők határozták meg az egyetem szellemiségét. Legtöbb időnket az ideológiai-politikai oktatás vette el. A szovjet párttörténetet oda-vissza megtanultuk. Szellemi rablógazdálkodásnak éreztem ezeket az éveket. Hiányzott a szellemet felszabadító közeg. Utólag derült ki, hogy sok politikai „küldetésű” ember volt köztünk. Évfolyamunkon többen csak vágytunk a könyvek alapján elképzelt igazi egyetem élményére. Ötvenhatban éltük át azt az akkor hihetetlen reményt, hogy vágyunk teljesül. De leverték a forradalmat. Egyrészt ezért mentem át a budapesti bölcsészkarra. Másrészt XX. századi irodalommal foglalkozó igazi szaktekintély nem volt Szegeden, s nekem József Attila volt az eszményképem, valamint az élő, kortárs irodalom érdekelt. S mégiscsak a fővárosban zajlott az irodalmi élet, s akiket addig csak messziről csodáltam, például Nagy Lászlót, személyesen is megismerhettem.
– Egyik missziója, hogy felkarolja a fiatalokat. Miből táplálkozik ez a küldetés és erő: személyes tapasztalatokból vagy a lelkialkatából?
– Talán mindkettőből. De hadd romboljam kissé e képet: nagyon sokára kerültem olyan helyzetbe, hogy valakinek én tudtam segíteni, mert magam is elvesztem az egyetem után az 1956-os feketelistával meg a káderezéseknél az elvárásokkal ellenkező feleleteimmel. Állástalan lettem: nehezen jutottam odáig is, hogy iparitanuló-intézetben taníthassak, ahol a Munkaügyi Minisztérium fennhatósága alá kerültem, s ez nem várt, óriási hátrányokat jelentett. Ekkor segített nekem Szabolcsi Miklós, aki figyelemmel kísért a József Attila-kutatások révén. Szakdolgozatomat, majd a kisdoktori munkámat is József Attiláról írtam. Középiskolában szerettem volna tanítani, majdnem minden kerületben pályáztam. Elégedettek voltak a vizsgatanítással, de valahogy soha nem én kaptam a munkát, így nem sikerült az ipari iskolát otthagyni. Bóka László szavaival élve, az egyetem mellett lévő egyetem ér a legtöbbet, s szerencsére nagyszerű társaság verbuválódott össze akkoriban Budapesten, igazi szellemi páholyok.
– Ennyi nehézség közepette a Kádár-korban építette ki erdélyi kapcsolatait.
– Az Erdély felé nyitás 1956-nak köszönhető: szegedi évfolyamunk közös kezdeményezése volt, hogy levelezésbe fogjunk ottani kortársainkkal. Próbáljuk ledönteni a szellemi határokat. Bíztunk az alkotmányos szellemi szabadságunkban, s reméltük, még cseretanulásra is lesz lehetőség egy-egy félévben. Ez hiú ábránd volt. Társaim közül többen „disszidensek” lettek – ahogy akkor nevezték. De a levelezés néhány esetben fennmaradt. Ennek hátrányai is voltak, az embert figyelték, ugyanakkor nagyon jó is volt, mert amikor csak lehetett, bátran utaztam Erdélybe és más országba is, már amennyire akkor lehetett azzal a bizonyos turistaútlevéllel s a kiváltható 70 dollárral. Külföldre került kortársaim szállást szereztek, eligazítottak. Örökre hálás vagyok nekik. Levélváltásainkat természetesen ellenőrizték, kiterjedt kapcsolatrendszerem miatt háromszor akartak beépíteni: egyszer egy ezredes nagy fekete autóval jött ki az ipari iskolába, s elvitt fagylaltozni. Felajánlotta, hogy ha szeretek utazni, mehetnék gyakrabban is, ha időnként leülnénk beszélgetni. De nem akartam gyakrabban utazni… A mai napig hiába kértem a dossziémat, állítólag még feldolgozatlan.
– Nemrégiben kiderült, az erdélyi irodalom jeles képviselői közül többet is beszervezett a Securitate.
– Vannak megdöbbentő nevek. Rá kell jönnöm, a talaj nem szilárdabb lesz, hanem ingoványosabb, az emberi viszonyok nem áttekinthetőbbek, hanem egyre zavarosabbak. Megrendül a bizalom.
– Erdélyi kapcsolatai hogyan változtak meg?
– Nagy öröm számomra, hogy a legrégebbi irodalmi barátságok töretlenek: az erkölcsi, művészi-esztétikai eszmény él és virul. Ám sajnos ellenkező tapasztalatok is akadnak, ezek megrendítenek. Évtizedeken át felhőtlen, örökké tartónak gondolt, értékes emberi, munkatársi kapcsolataim váltak csaknem formálissá. Sok az eltávolodás. Ám valóban nagy vigasz, hogy az erdélyi irodalom – de más művészi tevékenység is – minden látható és nem látható politikai megszorítás ellenére csodálatosan termékeny. Legjobban a kortársaimat ismerem, az ő mostani tevékenységükről is érdemes beszélni, ám annak talán még jobban örülök, hogy az utánpótlás sem késik. A kortársak közül mindenképpen Szilágyi Istvánt emelném ki. Kétségtelen, hogy három regényét a magyar irodalomtörténet hasonlíthatatlan remekének látom, s ebben nem állok egyedül. Többek szerint már az első, Kő hull apadó kútba című művéért Nobel-díjat érdemelhetett volna. A másik hetvenéves szerző, akiről szívesen beszélek, Sigmond István. Kezdettől nagyra becsülöm, régi barát, levelezőtárs. Eddig 16 kötete jelent meg. Restellem, hogy jómagam régebben s csupán egy regényéről írtam. Őt elég későn, csak az utóbbi években kezdik felfedezni nálunk. Nagy meglepetésre néhány napja derült ki, hogy ő lett az Irodalmi Jelen jeligés regénypályázatának első díjazottja.
– A fialok is ilyen tehetségesek? Beszélhetünk egyáltalán ma erdélyi irodalomról?
– Szerencsére rendkívül gazdag az utánpótlás. Az erdélyi fiatal íróknak az a csapata, amelyet a Helikon című kolozsvári hetilap rovatának elnevezése alapján „Serény Múmiák”-nak nevezhetünk, szinte már az első kötetek megjelenésétől kezdve ismertté vált nálunk is. Szilágyi István biztosította ezt a rovatot, és Fekete Vince szerkesztette. Ő meg Sántha Attila, László Noémi, Orbán János Dénes tartoznak ide. Többen közülük a szegedi egyetem ösztöndíjasai voltak. Ma már az ő „tanítványaikról”, utódaikról is beszélhetünk. Így, hál’ isten, mintegy élő igazolásai ők a szülőföldhöz való hűségnek. Akárcsak Ferenczes István s a Látó, a Székelyföld és más szépirodalmi lapok tehetséges munkatársai. Pedig igencsak nehéz sorsot jelent ez a hűség.
– Nehéz kortárs krónikásnak lenni?
– Sok örömöt jelent számomra. De nem mindig hálás feladat. Eddig két kötetem jelent meg, amelyekben kifejezetten kisebbségi írók, főként erdélyiek szerepelnek. Jelenleg is egy erdélyi tárgyú monográfián dolgozom.
– Mondana néhány nevet, akinek segítette a szárnybontogatását, akinél érezte az első pillanatban, hogy tehetséges?
– Nagyképűen hangzik, de azt kell mondanom, hosszú lenne a névsor. Egy-egy példát említhetek: Bertók Lászlóról indulásától kezdve írtam, Rozgonyi Ivánról talán egyedüliként. Két jellemző példát emelnék ki, amelyre kritikusként büszke vagyok, akár az előbbiekre. Az egyik Tandori Dezső. Az ő esetében az a bizonyos második kötet, a „sárga könyv”, Egy talált tárgy megtisztítása csaknem teljes értetlenséggel találkozott. Meggyőződéssel kiálltam mellette. Később tudtam meg, hogy ezt ketten tettük: Könczöl Csaba írt még róla. A másik Nagy László, aki ugyan már elismert, nagy költő volt, de az akkor még kéziratban lévő Himnusz minden időben megjelenése igen kétséges volt, nemcsak politikai okokból, hanem poétikai újdonsága miatt is. Megtisztelt azzal, hogy kezembe adta a kéziratot. Ennek az volt az előzménye, hogy elolvasta egy róla írott tanulmányomat, s kezdeményezte a személyes találkozást.
– A bírálat felelősséggel jár. Hogyan értékeli kritikaírói tevékenységét?
– Életidőm, munkaerőm java részét nem erre fordítottam. Köteteim is elárulhatják: főleg XIX. századi, századfordulós irodalomtörténettel és -elmélettel foglalkoztam és foglalkozom. Irodalomelmélettel is tágabb körben, más művészeti ágakat is érintő kérdésekkel. Például egyik vesszőparipám: miért és hol lehet, ha lehet, megvonni a kényes határt dilettáns munka és művészi alkotás között? Így jutottam az interpretációelmélethez. Nagydoktori disszertációm is ez volt. Sikerként könyvelem el, hogy hosszú várakozás után igen rangos opponensek méltányolták. Maradék éveim egyik óhaja, hogy e munkának a folytatását, a nagy részben készen álló tanulmánykötetemet kiegészíthessem, megszerkeszthessem. Másik vágyam serdülőkorom óta kísér: József Attiláról írni egyszer elmélyülten. Vékony kis könyvecském jelent csak meg eddig a költő motívumrendszeréről. Vannak még álmaim, de mondani sem merem, nem tudhatom, „hány hét a világ”.