Juncker luxemburgi műmosolya

Kipukkadt a lufi. Nagyjából így összegezhető, amit Jean-Claude Juncker luxemburgi és Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök augusztus 31-i megbeszélésének körülményeiről meg lehetett tudni. A magyar kormányfő nyilvánvalóan azzal a céllal tett villámlátogatást Luxemburgban, hogy az euróövezet egyik legbefolyásosabb politikusát használja fel a kormánykoalíció kampánycéljaira. Régi trükk ez a szocialisták részéről: amennyiben az aktuális választási érdekeik úgy kívánják, akkor nagy hirtelen mindig Magyarországra csődítenek néhány, a világpolitikában magasan jegyzett személyiséget.
Gondoljunk csak Blair brit miniszterelnök vagy Putyin orosz elnök tavaszi budapesti látogatására, nem beszélve az amerikai elnök júniusi idejöveteléről. Ha pedig éppen senki nem ér rá, akkor irány a repülőtér, hogy a magyar kormányfő afféle szocialista Mohamedként maga látogassa meg a hegyet. A lényeg, hogy a kamerák előtt egységnyi idő alatt minél több vállveregetésre kerüljön sor, lehetőleg néhány „történelmi jelentőségű” bejelentéssel is alátámasztva a találkozót. A baloldali érzelmű választópolgár mindebből úgyis azt a következtetést vonja majd le, hogy lám-lám, az MSZP–SZDSZ-koalíció első embere mégiscsak világpolitikai jelentőségű személy, megannyi államférfi kedvence, a honi demokratikus intézményrendszer legfőbb őre. Bebizonyosodott már – különösen az idei tavaszi látogatásdömping idején –, hogy a megfelelően időzített és tálalt kormányfői randevúk valóban pozitív hatást gyakorolhatnak a szocialisták imázsára. Természetesen mindez akkor igazán hatásos, ha a gazdaság és az államháztartás terén minden rendben van, és a baloldali koalíció további regnálása dübörgő növekedést, jólétet, kacifántos nevű poliszokat és 2010-ben bevezetendő eurót fog jelenteni.
Bizonyos szempontból irigyelni is lehetne a szocialistákat. Megszámlálhatatlan kormányzati ballépésük és a nemzetközi politikai élet szereplőit megmosolyogtató kezdeményezésük ellenére mindig képesek találni olyan külhoni államférfiakat, akik legalább egy kedélyesen semmitmondó kijelentés erejéig hajlandók alátámasztani a hazai kormánypárti média által szállított győzelmi jelentéseket. Persze ez a támogatás a legtöbbször nem őszinte. Inkább annak az elismerése, hogy a magyarországi baloldal mentes a nemzeti elkötelezettségű politizálás mindenféle formájától, óvakodik a diplomáciai konfrontációktól, ellenben lelkes úttörőként bólogat a vele szemben ülő tárgyalófél minden megállapítására, és természetesen habozás nélkül kész bármit áruba bocsátani a privatizáció és a hatékonyság címszavai mögé bújva.
A jól bejáratott és általában professzionista módon működtetett diplomáciai gépezet azonban ezúttal megzavarodott. Az áprilisi választásokra való hivatkozással azt még el lehetett érni, hogy a többéves késésben lévő konvergenciaprogram benyújtását szeptemberre halasszák a brüsszeli döntéshozók. Talán még örültek is az EU irányítói, hogy a megannyi rosszindulatú címkével agyonragasztgatott Fidesz ezúttal nem tudott hatalomra kerülni, és helyükön maradtak a nagyhatalmi intésre mindig engedelmesen bólogató szocialisták. Biztosan abban is reménykedtek a brüsszeli nagyok, hogy a többek között Bokros Lajos és Surányi György kaliberű pénzügyi héroszokat maga mögött tudó MSZP–SZDSZ-tandem az alaposan megerősített választói felhatalmazással a háta mögött gyors és hatékony válságkezelő stratégiát dolgoz majd ki, meggyógyítva az Európai Unió beteg emberévé süllyedő Magyarországot. Nos, ez a várakozás hiábavaló volt. A padlóra kerülő forint, a mind kaotikusabbá váló államreform és az agyonfoltozott, mégis egyre hatalmasabb költségvetési hiány eredményeképpen az eurónak a Medgyessy-kormány megalakulása után még 2008-ra tervezett bevezetése mára beláthatatlan messzeségbe sodródott. A rendkívül udvarias luxemburgi kormányfő, akinek vélhetően a magyarul összeeszkábált vitaanyagok angol nyelvű kivonatainak olvasgatása a hobbija, mindezek ismeretében csupán annyit mondott Gyurcsánynak: „Az én értékelésem meglehetősen pozitív a programról, de részletesen bizonyára majd csak az EU-pénzügyminiszterek októberi értekezletén foglalkozunk vele.” Azaz a programnak elkeresztelt rövidke rezümé rendben van, s máris lehet hazai kormánypárti újságok címlapjain ölelkezni, nyájasan koccintani. Ami pedig a dolgok lényegét, a tényleges konvergenciaprogramot illeti, az majd úgyis csak az ősz folyamán kerül napirendre, és nem kétséges, mi vár az egész országra, ha a szigorlaton elégtelennek minősül a Gyurcsány-csomag.
Addigra viszont Magyarországon lebonyolódnak az önkormányzati választások, amelyeknek várható végeredménye a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint közelebb fog állni a 2004-es európai parlamenti voksolások végkimeneteléhez, mint ahhoz, ami idén tavasszal történt. A várható vereség arányának minimalizálására és stratégiai fontosságú polgármesteri székeik megőrzésére koncentráló szocialisták számára létfontosságú, hogy a kormány nemzetközi hitelességét döntően befolyásoló konvergenciaprogrammal kapcsolatban minél több pozitív információ kerüljön a nyilvánosság elé. Mivel Magyarországon mérvadónak tekinthető független támogatókat már aligha lehet találni, így maradnak azok a morzsányi biztatások, amelyeket a kormány a nemzetközi fórumokon csipegethet össze.
Az egzisztenciálisan fenyegetett helyzetbe kerülő, ám az ideológiai hívószavakra hagyományosan fogékony MSZP-s szavazóbázis mozgósítása szempontjából elengedhetetlen, hogy az átlagember számára nehezen átlátható pénzügyi csomagtervnek legalább a körítése rendben legyen. A hazai közgazdász-társadalom, illetve médiaelit kormány közeli része már régen behódolt Gyurcsánynak, és támogatja a megszorításokat. Legfeljebb némelyikük egy ideig lelkiismereti okokból nem néz a tükörbe. Akik pedig mégis vállalják, hogy a nyilvánosság előtt artikulálják az emberekben felgyülemlett indulatokat – mint tette ezt Fejes Gábor, a Blikk korábbi főszerkesztője vagy a vihart kavart rádiós jegyzetet felolvasó Pálffy István –, azokra kormányzati nyomás és leváltás, illetve lapinterjútól való eltiltás vár, gyanúsan visszaidézve a tizenhat évvel ezelőtt eltemetett korszakot.
A Gyurcsány-csomagot és az euró bevezetésének ellehetetlenülését kritizáló ellenzék ellen pedig bármikor be lehet vetni az orbánviktorozást és mikolaistvánozást. Lehet riogatni a Jobbik nevű, egyébként törvényesen működő párttal, és természetesen előkerülhetnek az MDF-es városatyák némelyikét nem kedvelő Tarlós István aranyköpései is. A szakszervezeti vezetők meddő és eredménytelen tiltakozásai – tisztelet a kivételnek – már régen leperegtek a kormány tagjairól. Egyelőre az emberek nyakába zúduló áremelések és támogatásmegvonások sem vezettek össznépi zavargásokhoz. A választásokig hátralévő néhány hét kibekkelése azonban szemmel láthatóan egyre nehezebben megy Gyurcsánynak. Az utóbbi hetekben immár sorozatossá váló hibák – az augusztus 20-i katasztrófa idején tapasztalt összkormányzati felelőtlenségtől kezdve a Juncker-látogatásra ötmillió forintnyi közpénzen kibérelt magánrepülőgépig – egytől egyig arra utalnak, hogy a néhány hónapja még imponálóan magabiztos kampánygépezet összeomlóban van.
Amennyiben ezek a közvéleményt is irritáló baklövések folytatódnak, akkor bizony – nyugat-európai államférfiak műmosolya ide vagy oda – pokoli ősz vár a kormányra.