A keresztényellenes indulatokat XVI. Benedek pápa németországi látogatásának egyik fontos eseménye, a regensburgi egyetemen mondott beszéde váltotta ki. Szeptember 13-án Joseph Ratzinger hajdani egyetemi tanári működésének helyszínén elsősorban a gondolkodás szélsőséges formájáról, az Istent kizárni szándékozó racionalizmusról, ennek az európai kultúrára gyakorolt hatásáról szólt, másodsorban pedig az erőszakos hittérítésről, amely ellentétes mind az ember, mind a lélek természetével.
A pápai beszéd voltaképpen igen izgalmas és rendkívül aktuális fejtegetés korunk problémáiról, nagy kár, hogy sok helyütt csupán az általa kiváltott indulatok miatt kezdtek el foglalkozni vele. XVI. Benedek a nyugati világ bírálata során nem a felvilágosodás előtti állapotokhoz való visszatérést sürgette, amikor úgy vélekedett, hogy az uralkodóvá lett „matematikai és az empirikus” gondolkodás lehetetlenné teszi az Istenről való gondolkodást. „Mindnyájan hálásak vagyunk azokért a nagy lehetőségekért, amelyeket a modern szellem megnyitott az emberek számára” – mondta.
Kulcsfontosságú mondat. Azt a lényegbevágó distinkciót ugyanis, amely elválasztja a XVII–XVIII. század alapvetően szekuláris európai kultúrájának egyes részeit, néhány ritka kivételtől eltekintve mind ez ideig talán nem eléggé érthető módon fogalmazta meg az egyház. A II. vatikáni zsinat előtti katolicizmus általános vélekedése szerint a felvilágosodás rendkívül negatív és súlyos következményekkel járó társadalmi jelenség. A jól ismert bonmot szerint a XVIII. század megölte a vallást, a XIX. század megölte az Istent, a XX. század megölte az embert. Nevekkel leírva: Voltaire (tiporjátok el a gyalázatost), Nietzsche (Isten halott), Hitler. Mi jöhet még?
Nyilván semmi, mert a gondolatmenet zsákutca. Érdemes elgondolkodnunk azon – javasolta a kilencvenes években Hermann Schalück, a ferences rend legfőbb elöljárója –, hogy embertársaink jelentős része nagy, közös felszabadító élményként éli meg a felvilágosodás eszméit. Napjainkban nem tartható a felvilágosodásnak és következményeinek teljes elutasítása. „A modern ész kritikája egyáltalán nem azt jelenti – mondta XVI. Benedek –, hogy vissza kell térnünk a felvilágosodás előtti időszakhoz.” Inkább a hit és az ész találkozását kell lehetővé tenni, mert egyedül ebben lehetséges a kultúrák és vallások párbeszéde. Ha továbbgondoljuk, akkor ez a kijelentés magában foglalja azt is, hogy a megbillent egyensúly jelenti az igazi veszélyforrást: sem az ész, sem a hit dominanciája nem képes a valódi párbeszédre. Más kérdés, hogy a hitet elutasító ész nevezhető-e egyáltalán észnek, és az észt elutasító hit nevezhető-e hitnek.
A mozlim világ egy részének kritikái különös módon nem a hit és ész természetes egyensúlyának szükségességére vonatkozó kijelentés, hanem a pápai beszéd hivatkozásai ellen szóltak. XVI. Benedek ugyanis idézte II. Manuel bizánci császár véleményét a dzsihádról, de azt is megjegyezte, hogy „meglepően nyers és otromba” az a megközelítés, amelyik „Mohamedet csupán gonosz és embertelen dolgok bevezetőjének” titulálja. A császár és egy művelt perzsa 1391-es párbeszéde jól megvilágítja, hogy az erőszak ellentétes Isten és a lélek természetével, ezért nem is jelenthet megoldást.
A mozlim reagálásokra elsőként Federico Lombardi szentszéki szóvivő tett közzé nyilatkozatot, amelyben kifejtette, hogy a pápa visszautasítja az erőszak vallási motivációját, és figyelmezteti a nyugati kultúrát, kerülje el Isten megvetését és a cinizmust, amely szabadságjognak tekinti a szent dolgok kigúnyolását. A Szentszék korábban is több alkalommal élesen elítélte a vallási érzékenységek megsértését. Másnap a frissen hivatalba lépett Tarcisio Bertone bíboros államtitkár idézte a Nostra Aetate zsinati dokumentum mozlimokat méltató részeit, amelyek az iszlám és a keresztény hit azonosságait taglalják, valamint XVI. Benedek kölni beszédét, amelyet 2005. augusztus 20-án mondott abból az alkalomból, hogy találkozott néhány muzulmán közösség képviselőjével. „A múlt tanulsága szolgáljon arra – mondta –, hogy ne kövessük el újból ugyanazokat a tévedéseket. Mi keressük a kiengesztelődés útjait, és meg akarjuk tanulni egymás identitásának tiszteletét.”
A bíboros idézte XVI. Benedek pápának a huszadik assisi béketalálkozóra küldött szavait is: „Az erőszak megnyilvánulásait nem lehet a vallásnak tulajdonítani, hanem a kulturális korlátoknak.” A szentatya a vasárnapi Úrangyala után személyesen is bocsánatot kért.
Ennek ellenére az indulatok az egekbe csaptak. Az Al-Kaida iraki szárnya dzsihádot hirdetett a Nyugat legyőzéséig, és hangadói megígérték, hogy „letörik a keresztet”, Juszuf al-Karavi sejk a következő pénteket a „békés harag napjának” nyilvánította, Abdul Aziz al-Sejk, Szaúd-Arábia főmuftija pedig úgy nyilatkozott, hogy egyértelművé vált: a vallási megbékélésre vonatkozó állítások hazugok.
A pápa Assisibe küldött gondolatmenete kevéssé érintette meg az elemzők nagy részét, viszont, abban a tévedésben élve, hogy a mozlim világ ellen szólt, üdvözölték XVI. Benedek kijelentéseit. XVI. Benedek nyugaton váratlanul népszerű lett, legföljebb azzal kommentálták a történteket, hogy az iszlám világ nem érezné sértve magát, ha nem volna vesztese a globalizációnak. (A Miklós Gábor vallástörténész által is kifejtett gondolatot egyébként érdemes lefordítani kicsit régimódibb nyelvezetre: a lét határozza meg a tudatot.)
XVI. Benedek ezzel szemben úgy vélte, hogy az erőszak megnyilvánulásai nem a hit következményei, de nem is teljesen a gazdasági helyzetéi. A pápa kulturális korlátokat említett, de hozzátette azt is, hogy minden nagy vallásban megjelenik a bensőséges kötelék tanúsága az Istennel való kapcsolat és a szeretet etikája között. Ez a megállapítás pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen a társadalmi mozgásokat kizárólag az aufklerista racionalizmus vagy napjainkban a globalizáció szemszögéből elemzők számára. Szeretet és Istennel való kapcsolat! Hiszen épp erről nem akar mostanában tudomást venni a nyugati világ.
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
