Ki, mit és hol fog sportolni Magyarországon?

Az Európai Unió tagállamainak többsége oktatáspolitikája egyik legfontosabb alapkövének tekinti az iskolai testnevelést. Angliában, Spanyolországban, Franciaországban, Ausztriában s legfőképpen a fejlettségben is élen járó skandináv országokban a nemzeti tanterveket meghatározó alapelvek sorában igen előkelő, legtöbbször vezető szerepe van a testi és lelki egyensúly megteremtését, az egészséges életmódra nevelést zászlajára tűző testi nevelésnek. Szomorú, egyben hazánkat is minősítő tény, hogy az európai közösség újonnan belépett országainak polgárai jóval kevesebb időt szentelnek sportolásra, mint nyugati társaik, ami a társadalom egészségügyi állapotára is hat.

Nyolc-tíz százalékkal nőtt a gyermekkori elhízás az utóbbi években Magyarországon, míg ezzel párhuzamosan ezt meghaladó arányban csökkent a fizikai teljesítőképesség a fiatalok körében. Ennek legfőbb okai között leginkább a helytelen táplálkozást (például az iskolai büfék egészségtelen kínálatát), a számítógép és a televízió közvetlen hatásaként kialakult ülő életmódot szokták emlegetni, kiegészítve az iskolai sportoktatás közel sem kielégítő színvonalával. Az ország 5500 általános és középiskolája közül hatszázban egyáltalán nincs sportcélra alkalmas fedett létesítmény, a tanintézmények nem egészen 15 százaléka rendelkezik csak tornatermen kívül egyéb sportpályával, az alapvető sporteszközök és tornatermi berendezések megvásárlására mindenütt alig jut pénz. A közoktatási intézmények, különösen az általános iskolák műszaki állapota rendkívüli módon leromlott, az iskolaépületek 10 százaléka a XIX. században, további 40 százaléka 1945 előtt épült, és azóta nem korszerűsítették őket. A tárgyi mellett a személyi feltételek sem rózsásak: az alsó tagozatban (1–4. osztály) ötven százalékban szakképzetlen tanítók kénytelenek végezni a gyermekek sportoktatását.
Európa legtöbb országában heti két-három órában járnak a tanulók testnevelésórára, kivételként Franciaországban az 1–6. évfolyamon mindennap van ilyen irányú oktatás, de más országokban is akad lehetőség további sportórák felvételére. Magyarország ebben a tekintetben is a vezető országok után kullog a sorban, heti két órával ugyan teljesíti az elvárható minimumot, ám fejlettségben jóval elmarad a többitől. Tovább rontja a helyzetet, hogy a gyermekek 75 százaléka kizárólag a kötelező testnevelésóra keretében sportol, az 5–16 év közötti diákoknak csak egynegyede tölt legalább heti két órát testneveléssel, s ebben az iskolai tanóra is benne van! A lányok többsége 14 éves korától egyáltalán nem sportol, egyre inkább nő a felmentettek, illetve a gyógytestnevelés-órára járók száma.
Az utóbbi években megszűnt a korábban sokat bírált „fejkvótarendszer”, aminek leginkább az volt az oka, hogy az iskolák közel 30 százaléka ilyen-olyan okok miatt egyáltalán nem jutott hozzá a kijelölt pénzhez. Igaz, a jelenlegi helyzet még rosszabb, hiszen a címkézett támogatás helyett ez az összeg beépült az iskola költségvetési kereteibe, így már nem a szaktanárok, hanem az iskolavezetők dolga, mikor és mennyit áldoznak sportolási célokra. A 2004-ben megszüntetett Ifjúsági és Sportminisztérium utódjaként létrejött – azóta szintén felszámolt – Nemzeti Sporthivatal a sporteszközök és sportszerellátottságra kiírt iskolai pályázatában 150 millió forintot osztott szét, ami országos szinten nevetséges összeg; különösen, ha hozzátesszük, hogy a támogatás minimális értéke 50 ezer forint, a maximális pedig 300 ezer volt.
A magasabb fejlettségi fokon lévő sportiskolák, iskolai sportkörök, diáksportegyesületek így jobb híján tagdíjakból, alapítványi pénzekből tartják fenn magukat, a területi sportegyesületeknek köszönhetően juthatnak sportolási lehetőséghez. Gyakori példa, hogy a külső budapesti kerületek közelében működő vízisport-egyesületek ingyenes szolgáltatásként felajánlják a kajak-kenu oktatást, máshol korcsolyázni, úszni, síelni tanítják a fiatalokat. Az országosan alulról szerveződő diákolimpia lehetőséget ad az iskoláknak a rendszeres versenyeztetésekre főleg a csapatjátékok tekintetében, de említhetnénk az atlétikát, az asztaliteniszt, a tornát és más sportágakat is. Ám a diáksportversenyeken részt vevők száma évről évre csökken – meglepetésre leginkább a fiúké –, a diákolimpián a tanulók mindössze 19 százaléka vesz részt, egyesületi keretek között pedig csupán 6 százalékuk sportol.
A sportiskolák, sportegyesületek megszűnése általános, bár üdítő kivételt jelentenek a vidéki (Pécs, Sopron, Debrecen, Békéscsaba) hagyományos műhelyek, illetve a kisebb településeken létrehozott önálló vállalkozások, például az agárdi Sándor Károly Futballakadémia. Szintén a gyermekek sportolási vágyát igyekeznek kielégíteni azok a helyi kezdeményezések, amelyek során sítáborokat, vízitáborokat, kerékpártáborokat, egyéb edzőtáborokat szerveznek az iskolák. Ezekre nagy is az igény, hiszen egy körkérdés alapján kiderült: a jelenleg nem sportolók 38 százaléka szeretne sportolni, ha módja lenne rá, és ez 900 ezer fő vágyait testesíti meg. Eközben a sportági szakszövetségeknél bejegyzett sportegyesületek száma tizenkét év alatt harmadára, 1500-ra esett vissza. A polgári kormány által preferált labdarúgó Bozsik-program, mely több száz településen több ezer gyermek játék iránti szenvedélyét igyekezett kielégíteni, mára szinte teljesen eltűnt a színről, köszönhetően annak, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség belső konfliktusait látva a két legnagyobb befektető, az OTP és a Mol is kihátrált a kezdeményezés mögül.
A fentiek után adódik a kérdés: ha továbbra is ebbe az irányba haladunk, ki, mit és hol fog sportolni Magyarországon?