Kis pénz, kis alkotmány

A francia belügyminiszter, Nicolas Sarkozy után e héten az olasz miniszterelnök, Romano Prodi is kiállt egy rövidített európai alkotmány mellett. Mint ismeretes, az európai alkotmány, eltekintve a záró- rendelkezéseket tartalmazó negyedik résztől, három fő részből áll. Az első az európai intézményeket és a szavazás rendjét írja le, ez volt az a rész, amit annak idején az alkotmányt létrehozó európai konventen ténylegesen megvitattak. A második rész egy, az emberi jogokról szóló nyilatkozat, amit eredeti formájában még valamikor a második világháború után dolgoztak ki, végül a harmadik rész a korábbi egyezményekből minden különösebb megvitatás nélkül átvett neoliberális gazdaságpolitikai rendelkezések gyűjteménye, illetve a szavazási procedúra részletes leírása. A franciáknál e harmadik fejezet miatt bukott meg az alkotmány, mert a francia szocialista párt baloldala a neoliberális politika alkotmányos becikkelyezését elutasítva a nem voksolásra szólította fel híveit. Az európai alkotmánynak ugyanis a mai Európában két fő ellenzéke van: azok a jobboldali szavazók, akik a nemzeti szuverenitás teljes feladása ellen küzdenek, és azok a baloldali szavazók, akik nem fogadják el a neoliberális Európát. Ahol e két mozgalom együttesen elég erős, és népszavazást tartanak, ott szinte biztosra vehető az alkotmány elutasítása, mint ahogy ez a franciáknál és a hollandoknál is történt.
A legújabb elképzelés szerint a harmadik fejezetet egyszerűen elhagynák, az elsőt pedig újratárgyalnák. Amit mindenképpen meg akarnak belőle menteni, az az unió szervezeti felépítése, elsősorban a közös külügyminiszter és az unió elnöke, akit két és fél évre választanának, továbbá a minősített többségi elv kiterjesztése a szavazásban azokra a területekre is, ahol ma még az egyes tagállamoknak vétójoguk van. A vétójog ugyanis megbénítaná a 27, majd ki tudja, hány tagúra bővülő Európai Unió működését. Sarkozy egyébként az EU határait is igyekezett megvonni, mondván, hogy a balkáni országok még tagok lehetnek, de Törökország már nem. A törököknek és általában a Földközi-tenger menti országoknak a francia belügyminiszter tagság helyett különleges partnerséget javasol.
Az ily módon átalakított alkotmányt azután a nemzeti parlamenteknek kellene jóváhagyniuk – a demokratikus Európa vezető politikusai nem akarják még egyszer megkockáztatni, hogy elképzeléseiket a népakarat esetleg keresztülhúzza.
Az eredeti alkotmánynak azonban nemcsak az volt a problémája, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai elveket be akarta cikkelyezni, hanem az is, hogy egy szövetségi állam jogi kereteit akarta megteremteni anélkül, hogy e szövetségi államot ellátta volna azokkal az erőforrásokkal, amelyek azért szükségesek, hogy a fejlődés és külső hatások okozta egyenlőtlenségeket az egyes tagországok között ki lehessen egyenlíteni és azok ne politikai ellentétekben csapódjanak le. Valaha, amikor a realitásokat még komolyabban vették Európában, úgy gondolták, hogy az integráció jelenlegi fokán a GDP 2,5–5 százalékát szükséges a jelzett célok elérésére központosítani (MacDougall-riport). E gondolkodás mára feledésbe merült, a költségvetést nemhogy növelték volna, de a GDP egy százalékára csökkentették le. Kis pénzből pedig nem lehet nagy integrációt létrehozni, kis pénzhez kis integráció és kis alkotmány jár.