Kós Károly szavai a magyar kultúráról

Ha a világot valami érdekelheti, az érdekli, ami itt magyar. És nem az, ami nemzetközi, amit mások sokkal jobban tudnak nálunk. Akiktől mi is tanulunk. Mindig mást becsülünk, magunkat nem becsüljük. Elveszítjük az önbecsülésünket, az öntudatunkat. Hát becsüljük meg végre azt, ami a miénk … – mondta beszélgetésük során, 1973 tavaszán Csete György építésznek az akkor kilencvenéves erdélyi polihisztor, Kós Károly. Csete György a beszélgetés részletét most közreadja a Napút új számában.
Bár az interjú fókuszában az építészet áll, az idős mester az egyetemes kultúra leginkább aggályos – és értelemszerűen ma is aktuális – kérdéseit sem hagyja érintetlenül. „Ma onnét tanulunk, ahonnét tán a legrosszabb: Amerikától. Tanulunk? De nem is tanulunk, hanem másolunk. És itt a baj! Az eredeti pedig nem lehet más, mint a miénk, az, ami a mi szellemünkben gyökerezik. Minden művészet és minden művész elkötelezettje a maga népének és hazájának, szülőföldjének” – mondja nem minden aggodalom nélkül az idős mester, majd felidézi azt a „tarka világot”, amelyben az ifjúkora telt. Ismerőseit és barátait. Adyt, Móriczot, Karinthyt meg Kosztolányit. Aztán az építészeket veszi sorra, Györgyi Dénest, Zrumenszky Dezsőt, Kozma Lajost, a grafikust, aki „kijárt Kalotaszegre is, de lassanként átállt Gropiusékhoz. Gropiust sohasem szerettem, fiatal koromban sem. Nagy művésznek Le Corbusier-t tartottam.” Korunk építészetét aggodalommal látja: „Az új város ügye sem oldódott meg. Mert az, ami most történik a várossal, a lakóházzal, az nem megoldás. Sivár egyformaság. Valami borzalom! Nem, otthont nem adnak. Mert az ember nem azért él, hogy géppé váljon. Nem lehet egészen elidegeníteni az embert az élettől.” Ezzel szemben sokkal nívósabbnak látja azt az időt, amikor a tervezőtől a mesteremberekig nem arc nélkül, hanem szenvedéllyel dolgozott mindenki. Épült az ország. Most pedig „Rakosgatom a dolgaimat, hogy rendben legyen a szénám, ha a Nagy Ítélő széke elé kerülök. Ne hagyjátok magatokat, nehogy elijesszenek titeket…” – mondja végül Csetének, aki épp akkor vívta küzdelmeit a kádári–aczéli kultúrpolitikával a paksi „tulipános házak” ürügyén.