Köznapló

Augusztus 25., péntek
A negyvenes férfinak jól szabott zakója volt. Parancsnok egy zártkörű cégnél, ezért szólt fegyelmezetten, de némi háborgással a tévében arról, hogy valamelyik börtönben nem az elítélt ült le másfél vagy két évét, hanem egy álrab. Érdekes történet, állapítottam meg, és rögtön fölírtam: van már Álrab is nálunk. Nagy kezdőbetűvel írtam, ami a respekt jele, s úgy döntöttem, itt is hasonló módon emlegetem. A háborgó ember közhírré tette azt is: ez az utolsó eset, hogy valaki jogcím nélkül vonult be a börtönbe. A rácsos cégnek ez pénzbe kerül: az Álrab kétmillió forint kárt okozott, de be fogják hajtani rajta, amint elkapják, bár ez, tette hozzá, az interjú percéig nem sikerült.
Elgondolkoztatott az összeg és az állítás, hogy a kárt az első magyar Álrab a börtönnek okozta – ez könnyelmű kijelentés. A kétmillió gyöngülő forint ugyanis az adófizetők pénze: az enyém, a tiéd, mindenkié, ezért volna érdeke a hatalomnak, hogy kevesebb sikkasztás és betörés legyen. Akkor ugyanis az ilyen milliókat másra fordíthatná, csakhogy a mostani hatalom kapzsi, és nem ebben érdekelt, hanem abban, hogy az új autópályákat háromszázmilliárddal drágábban építsék, ami ugyebár – hogy a mindig újakat is tájékoztassam – harminc Nemzeti Színház ára.
Mindez csak kitérő volt, kanyarodjunk vissza az Álrabhoz, akinek kosztja, hozzá a kvártély és az őrizet, mint az elegáns parancsnoktól tudom, napi 7500 forintba kerül. Legyen annyi, de ha már összegről és őrizetről van szó, nekem az is tudomásomra jutott, hogy a kormány tagjait kísérő öltönyös izomemberek több tízezer forint napidíjat kapnak külföldi útjaikon. Szó volt ugyan arról, hogy az összeget csökkentik, de úgy látszik, hogy az államkassza hiányát nem az őrzőkön spórolják meg, hanem újra csak az őrzötteken – én az utóbbiak közé sorolom a most még szabadlábon lévő munkavállalókat, akik után adóellenőrök hada lohol, hogy rajtakapja őket.
És most próbáljuk átélni az Álrab lelkiállapotát, úgy vélem, félelemmel s bizonytalansággal van tele, nem minden ok nélkül. Vegyünk egy példát. Mi is átéltük, hogy egy nap, mondjuk hétfőn, a kormány első embere, aki nyilván azért első, mert felelős és szavahihető férfiú, bejelentést tesz, fontosat. Emberünk, ahogy mi is, megjegyzi, mit hallott, és aszerint kalkulál, de kiderül, hogy rosszul kalkulál, mert pénteken az a férfiú, aki, mint tudjuk, felelős és szavahihető, épp az ellenkezőjét mondja annak, amit hétfőn hallottunk tőle. Mármost, ha az első ember megteheti ezt, miért ne tehetné a huszadik, az ötvenezredik, miért ne csaphatná be a másikat mostantól fogva bárki?
S az Álrab rádöbben, hogy sorban dőlnek a dominók, hogy a szabadnak mondott világ kiszámíthatatlan és veszélyes. Úgy döntött hát, jobb lesz a börtönben. Ott nem értéktelenedik naponta a forint, nem emelik a gáz, a villany, a vasút, a cigaretta vagy a kenyér árát, nem packáznak vele a hivatalok, a börtönben nagyobb a biztonság, háromszor adnak enni, van könyvtár, konditerem, mindennek van felelőse – kívánhat Magyarországon jobbat mostanság az ember?
Feltételezem hát, hogy a jól szabott parancsnok, aki okos ember, nem az Álrab miatt aggódik, sokkal inkább azért, hogy mi lesz, ha az ország lakói, akik számára kezd elviselhetetlenné válni ez a fajta „demokrácia”, tömegesen a börtönben keresnek menedéket. Mert ma már nyilvánvaló, hogy a kinti szabadság nem sokat ér. Látom, mit ígér óriásposzterén a szocialisták váci képviselőjelöltje, ha megválasztják: rendet, nyugalmat és biztonságot. A szabadságot nem is említi. Ha pedig az ígéret csak ennyi, azt a börtönben is megtalálja az ember, sőt…
Az Álrab felismerése korszakos, meglehet, óriási változások úttörője ez a fickó, nevét meg fogja őrizni a történelem, és ez nem tréfa. Felismerését magáévá tette a rugalmas üzleti szféra is: olvasom, hogy magánpénzből börtön épül Vas megyében. Barátaim, készülődhetünk.

Augusztus 28., hétfő
Néha rábukkanunk valamire, és nem értjük, miért nem leltük meg előbb; ott volt tőlünk karnyújtásnyira, ám ez mást jelent, mint kuszaságot vagy rendetlen környezetet. Inkább arról lehet szó, hogy sok percünk, óránk múlik el úgy, hogy nincs hozadéka, nem szül érdemes gondolatot vagy elhatározást, olyat, ami tettre sarkall, netán útnak indít. Ha meglelünk valamit, amiről elfeledkeztünk, figyelmeztetés lehet, mely arra int, hogy nem csak kinn: belül, a lélek zugaiban is vannak megbúvó értékek, nem ártana föllelésükre időt fordítani.
Ma én is kaptam ilyen figyelmeztetést.
Behoztam a kamrából a nagyobb szőnyeget, a teraszon átmostuk vízzel, s míg száradt a napon, leraktam a polcról a könyveket, és arrébb toltam. Csehov, Gogol, Bulgakov és sok más orosz lakik ott, lassan haladtam a leszedésükkel; hol egyikben, hol a másikban találtam valami fontosat, mígnem rábukkantam egy húszéves Filmvilágra: becsúszott a könyvek mögé. Két írást találtam benne Tarkovszkijról, azért tehettem félre, hogy majd elolvasom. Megakadt a szemem egy interjúrészleten, az orosz filmrendező középkori japán művészekről beszélt.
„Sokuk, mikor nevet és dicsőséget szerzett az egyik hűbérúr udvarában, mikor művészete, modora, stílusa itt már teljes elismerésben részesült, hirtelen fogta magát, és mindent otthagyott, eltűnt, és egy egészen más helyen, másik udvarban tűnt fel újra: teljesen elölről, új néven és új modorban kezdte el művészi pályáját. Új helyükön senki nem tudott róluk semmit, stílusuk, ecsetvonásuk, modoruk alapján sem ismerhették fel őket, hiszen teljesen új nézőpontból kezdtek el alkotni, s ez azt jelentette, mintha négy-öt életük lett volna” – mondta Tarkovszkij.
Vagyis voltak, akik le tudtak mondani a sikerről az élet kedvéért, a hely biztonságáról az út bizonytalanságáért. Mit jelent ez? Hogy szabadok voltak, számunkra elképzelhetetlenül szabadok, amit ékesen bizonyít, hogy Európában máig értetlenség és háborgás övezi, ha ilyesmi történik. Emlékszünk Rimbaudra? A részeg hajó költője húszévesen abbahagyta az írást, nem érdekelte többé, ami dicsőséget hozott volna neki: matróz lett, elefántcsont-kereskedő. Aztán ott volt Bobby Fischer, az amerikai sakkzseni, világbajnokként fordított hátat mindennek, a dollármillióknak, a további győzelmeknek, még most is szapulják emiatt.
A középkori japán művészek az ellenkezőjét tették annak, amit a mai kor diktál. Mert mit is duruzsolnak mindenhonnan a füledbe? Ne hagyd ott, amit megszereztél, építsd tovább, fektesd be, vidd tőzsdére, írjon rólad az újság. Egy életed van, használd ki, szerezz meg magadnak mindent, amit lehet: pénzt, világ körüli utazást, gyönyört!
És aztán? Csend. Nincs válasz.
Hát ez az. A csend azt jelenti, hogy mindezek rabjaként egyszer csak rájössz, ez nem a te utad, s a fentiekért azzal fizettél, hogy észrevétlenül lefejtették rólad, mint a hagyma gerezdjeit, a szabadság illúzióját.
A mai kor csak a tartós és látványos sikerekre vevő, s akik alkalmatlanok erre, száműzik a képernyőről s az újságok címlapjairól. A siker ma már nem mérce, s csupán azt jelzi, hogy eredményes volt a befektetés. Azt veszélyeztetni egyet jelent az üzlet veszélyeztetésével, amire csak azok vetemednek, akikből még nem sikerült kiűzni a szabadságvágy ördögét. Ezért aztán ha valakiből sztárt formálnak – ehhez ma alig kell tehetség –, már az elején megnézik, kezes, engedelmes rabszolga válik-e belőle.
A középkori japán művészek harakirit követtek volna el, ha életüknek a maihoz hasonló világ ad keretet. A mai mecénások mellé állítva az ő hűbéruraik szinte irgalmas szamaritánusnak tűnnek. Többek közt ezért maradandó, amit ők alkottak, és döntő részben ezért talmi és blöff az, amit a mai kultúrkocsma kínál.

Augusztus 29., kedd
A huszonkilences szám csalást, árulást és megpróbáltatásokat jelent a numerológusok szerint, például olyan gyászt, amit a másik nem okoz, ezt Cheiro megfejeli azzal, hogy „az eljövendő eseményekkel kapcsolatban e szám súlyos figyelmeztetést” hordoz.
Szulejmán másként gondolta. E napon vette be Nándorfehérvárt 1521-ben, ekkor győzte le a magyarok seregét Mohácsnál, s augusztus 29-ét annyira megkedvelte, hogy Budát is ekkor szállta meg 1541-ben – vagyis az igazi nagyságot: a vallásalapítót, a hadvezért, a korszakos művészt és egyáltalán bárkit, aki alapvetően változtat a dolgok addigi menetén, nem kötik a sors intelmei, hisz épp a sorstól kaptak felhatalmazást. Minek keresnének hát kedvező igazolást tetteikre szélhámos látnokoknál, amikor ők maguk az igazolás. Eljövetelükkel milliókat hódít meg az új hit, külön fejezetet nyitnak könyveikben a történészek, s olyan épület emelkedik valahol magasba, amely attól kezdve irányadó lesz szemnek és léleknek.
S mindez akkor is igaz, ha ennek nyomán sokaknak balsors a részük, mint nekünk volt Mohács után.

Augusztus 30., szerda
Nagy Bandó András új könyvét hirdeti a rádióreklámban. Saját hangján értesít arról, hogy emberek életét változtatta meg, amit írt, tessék hát tolongani… Hallva mindezt Tolsztoj naplója halálugrást hajtott végre a legfelső polcról. Fölemelem, 1888. november 25-e a nap, ahol kinyílik, arról ír, hogy megjött Hapgood, és kérdezi: „Miért nem ír?” „Hiábavaló foglalkozás.” „Miért?” „Túlságosan sok a könyv, és bármilyet is írjanak manapság, a világ ugyanúgy megy tovább.”
Nono, Lev Nyikolajevics! Van nekünk egy káprázatos tollforgatónk, Nagy Bandó a neve, ő nem ír hiába. Könyve nyomán sorra változnak az életek, hamarosan övé lesz a tér, s a többi író mehet kapálni. A könyv címét ne kérjék számon rajtam, így is sokat tettem Nagy Bandó úrért.