Köznapló

Szeptember 7., csütörtök
Általában egyszer utazom hetente Pestre. Strapás nap, magam teszem azzá, illetve vidéki lényem. Hiába intem, nem minden arany, amit a főváros kínál, húz, mint a ritkán sétáltatott kutya. De nem panaszkodom: ha a körjárat véget ér, élményekkel vagyok tele.
Ma például tanúja lehettem, mint ellenőriz a Budapesti Közlekedési Vállalat.
Úgy kezdődött, ahogy felénk szokás: a körúti villamosra – a jól bevált Ganz-félére – fölszállt a Nyugatinál egy asszony, vele egy borostás férfiember, az utóbbi vállmérete kétajtós szekrényeket idézett. Egy darabig bámultak ki az ablakon, majd gyorsan karszalagba öltöztek, és indultak kérni a jegyeket. Az indulás nem volt túl sikeres, rögtön az ajtó mellett szakadt koma bóbiskolt, fejét középfokozatú részegség húzta le. Felnézett a nőre, s visszakérdezett, jól értette-e: jegyet? Ó, anyukám, az nincsen. A BKV ellenőr asszonya egy pillanatig nem tudta eldönteni, amazontermészetű legyen-e, vagy tavaszi ibolya, megtorpant, s előbb kíváncsian körbetekintett, hányan látják zátonyra futását, csak ezután legyintett, ment tovább, s egy harmincas nőt kezdett noszogatni. Vesztére. A hölgyben a magyar rebellisek vére csörgedezett: kihúzta magát, és közölte, bár nincs jegye, nem fog fizetni, hiszen a másiknak sem kellett. Ezek után hozta a széles utazóközönség tudomására az ellenőrnő a következő mondatot, jól figyeljen mindenki! „A Demszkynek szóljon ezért: ő mondta, hogy a hajléktalanokat nem kell büntetni…” Ez már engem is kíváncsivá tett, és odafordultam: „Asszonyom, elismételné, mit mondott a főpolgármester úr?”
És az asszony elismételte.
Az a hat Combino villamos átok immár mindenen.

Szeptember 11., hétfő
Oliver Stone dollármilliókat kapott szeptember 11-ét hősiesítő új filmjére. Szerte Amerikában vörösre fogják tapsolni a tenyerüket a vetítés végén a nézők, főleg akik titkon máig helyeslik az indiánirtók, a rabszolgatartók, a Ku-Klux-Klan és a vietnami invázió módszereit, más kérdés, hogy az amerikaiak 36 százaléka ma már úgy hiszi, a 2001-es merényleteket maga a Bush-kormány szervezte. Stone úr, aki megjárta Vietnamot, s látta, mint viselkedik idegen földön a jenki, miként azt is, hogy a helyiek nem válogatnak eszközökben, ha ki akarják füstölni hazájukból az öldöklő fehér embert, ilyen előzmények után vélhetően inkább sikeréhes mozis, mint érző hazafi, és filmjét nyilván újabb Oscarok reményében forgatta.
Ha látják Amerikán kívül is, sokan fogják mondani: 1. Tudta az igazságot, és akkor bizony hazudott. 2. Nem tudta, vagyis rászedték. Így vagy úgy, a film sejthetően olyan, mint a szovjet monstre filmek az ötvenes évekből, például a Sztálingrádi csata, a Támadás 6.25-kor és a többi hazafias giccs.
A világnagy blöff lejtőre állította Hollywoodot is.

Szeptember 12., kedd
Mi, akik Óbudán az Árpád Gimnázium padjait koptattuk, tizenhat-tizenhét évesen vágtunk neki, hogy megszerezzük a matematikán és a biológián kívül azon ismereteket, melyek révén könnyebben lehetünk a társadalom teljes jogú tagjai. A környék apái és anyái is így gondolták, befizették hát fiaikat (s lányaikat) a Kisöreg esti tanfolyamára. Ez a Kisöreg nevű kortalan férfiember táncot és illemtant oktatott. Egyikünk szerint talán már Kosáryné Réz Lola is nála tanulta, mi a helyes viselkedés titka.
A Kisöreg igazi nevét senki nem tudta, talán már ő maga sem, de minek is lett volna rá szüksége? Legenda volt, s az ilyennek minek kéne anyakönyvi kivonat vagy keresztlevél. Egy legenda születik, aztán él, míg csak meg nem hal. A Kisöregé él, hiszen – ím – emlékezem rá, és írok róla.
Hálából teszem, mert rávezetett minket a tánclépéseken, a meghajlásokon és a kamaszkori kézizzadások elhárításának módjain túl még valamire, ami utóbb fontosnak bizonyult. Általa ismertük fel, már persze aki felismerte, hogy ami működik, és régóta működik, annak ritmusa van. A keringőnek és a rumbának éppúgy, mint a gőzmozdonynak, testünk biológiájának, Papp Laci jobbegyeneseinek, „még a szerelemnek is, ifjú barátaim, viszont maga ott, az a barna zakós, vegye el gyorsan a jobb kezét a hölgy hátsójáról, bizonnyal délvidéken született, és azért teszi, de mi szeretjük az arany középutat…”
Így nyesegetett minket a záróbálig a fülledt aulában, s hogy tudása ma is eleven, bizonyság rá – hadd fordítok a szón – a köztünk élő nagy Gerő, igen, az András, a történész, a Habsburgokat kutató intézet igazgatója, aki mától országos tánc- és illemtanoktató is. Önkéntes, tehát ingyen járul hozzá a hiánypótláshoz, mert képtelen elnézni, hány alulnevelt ember kószál mostanában utcákon s tereken. Füttyögnek és kiabálnak, amint városukba érkezik a haza miniszterelnöke, s mint a Népszabadságban olvasom, a nagy Gerő értetlenül áll ez előtt. De minthogy nemcsak történészként vannak mélyreható ismeretei, hanem járatos a viselkedéskultúrában is, feljogosítva érzi magát arra, hogy e kultúrát igenis számon kérje a hangoskodókon.
Aranyos ember ez a nagy Gerő, bár vigyázni kell vele, mert ravasz. A polgári ethosz könyvéből, úgy értem, annak saját példányából, hiányoznak bizonyos lapok. Azok, amelyek a közszereplők igazmondásáról szólnak, és tán azok is, melyek intik a hatalmon lévőket, hogy a gyöngébbeket tisztelni kell, nem szabad őket semmi körülmények közt gúnyolni vagy sértegetni. Az ethosznak ezt a példányát tette elénk, tudomásunkra hozva, hogy akik érdekeltek „a polgári társadalom erősítésében”, azoknak eszerint kell viselkedniük.
Megnyerő és hatásos.
Egyetlen apró hiba csúszott a nagy Gerő számításaiba, az pedig, hogy a sok millió magyarnak – eltekintve olyan kivételektől, mint ő maga – nem volt módja Minnesotában, Amszterdamban vagy New Yorkban éveket tölteni. Ők, szinte az egész tízmillió, jobbára a kabai Vörös Október Tsz répatábláján, a Lőrinci Fonó több műszakos gépsorai mellett vagy egy kisvárosi tanács irodájában töltötték azokat az éveket, így megfigyeléseik a viselkedéstant illetően nem Harvardot végzett történészekre, csupán a nyolc osztályt végzett igazgató elvtársra, a mellébeszélő tanácstitkárra vagy a káromkodó brigádvezetőre korlátozódtak. Ráadásul épp ezek a példaadó emberek figyelmeztették őket többször is: óvakodjanak a polgári értékrend követésétől, mert azzal egy hitelét vesztett osztály értékeit képviselik, s ha ez a figyelmeztetés meg a marxista–leninista esti egyetem nem volt elég, az ellenkezőnek az orrára vágtak: „Ha sokat hangoskodsz, rosszul jársz.”
A tízmillió eleget hallotta ezt, hogy többé ne felejtse, ám váratlanul vége lett annak a világnak, s a nyolcosztályosak, a mellébeszélők és a káromkodók egyszer csak kihirdették, mostantól demokrácia van. Hogy mit kell tenni, hogyan kell szólni, és mi az illem abban a demokráciában, nem mondta a millióknak senki, és nyilván azért nem, mert a nagy Gerő, akinél erre nincs alkalmasabb, még mindig Utrechtben, Pennsylvaniában és ilyen helyeken tett-vett, így aztán a polgári tánc és illemtan országos oktatása elmaradt. Most kezdeni már késő. Hiába a szabad választások és a sokat emlegetett demokrácia, a tízmilliók fejébe diktált elvtársi intelem maradt, csupán a szavak sorrendje változott: „Aki rosszul járt, az hangoskodik sokat.”
Újra mondom, aranyos ember a nagy Gerő, kár, hogy kicsit feledékeny. Nem akar emlékezni például a taxisblokádra, amikor az ember nem tudott átjutni a hidakon Budáról Pestre, s aki mégis megpróbálta, annak csúnyákat mondtak a felvigyázók – nem tudom, mit tart erről „a polgári ethosz”, merthogy akkor a nagy Gerő nem szólt egy huncut szót sem, amit igen-igen sajnálok.
Még inkább sajnálom, hogy viselkedéstani tanfolyamának, amelyet most akar kezdeni, a polgári engedetlenség nem része. Országos tánc- és illemtantanárunk úgy tesz, mintha Thoreau nem is létezett volna. Pedig nagyon is létezett. Ez a harvardi végzettségű derék amerikai, hiába hívták, egyetlen szellemi vagy politikai csoportosuláshoz sem csatlakozott. Úgy vélte, magunkat tökéletesítsük, ne a süket társadalmat, és kivonult a városból. Egy tó partján kunyhót épített, ott élt két esztendeig. Önellátóként gondoskodott magáról, maradék idejében pedig a természetet figyelte elmélyülve, ámulva. Arról a két évről írta örömöt adó könyvét, a Waldent, s ebben olvasóinak az „önmagukra támaszkodás” és a lelki-szellemi függetlenség megvalósítását javasolta.
Másik könyvében a polgári engedetlenségről írt, pontosabban: az állam és az állampolgár viszonyáról. Ebből idézek: „Az abszolút egyeduralomtól a korlátozott egyeduralom felé, a korlátozott egyeduralomtól a demokrácia felé történő haladás az egyén igaz tisztelete felé való haladást jelenti. Még a kínai filozófus is elég bölcs volt ahhoz, hogy a birodalom alapjának az egyént tekintse. Vajon a demokrácia, mai formájában, a kormányzás legtökéletesebb módját testesíti-e meg? Nem volna-e lehetséges még egy lépést tenni az emberi jogok elismerésének megszervezése felé? Addig nem lesz igazán szabad és felvilágosult az állam, amíg az egyént – mint magasabb és független hatalmat, mint saját hatalmának és autoritásának forrását – el nem ismeri, s nem ennek megfelelően bánik vele.”
Ahol mindez elképzelhetetlen, mert az állam vezetői eszköztárukba emelték a köztéri hazugságot, ott ritmushiba van. Ha ritmushiba van, akkor, mint a tánc- és illemtanlegenda, a Kisöreg megmondta, nem rendeltetésszerűen működik valami, tehát azon javítani kell, és e javítás gyakran úgy kezdődik, hogy a köztereken hangosan tiltakoznak. Ennek lélektanát a nagy Gerő ismeri és tudja, de minthogy hallgat róla, nem lesz belőle semmilyen szakmában legenda, hiába járt oly sokat Amszterdamban és New Yorkban.