Láthatatlan Leó

Mi, magyarok alaposan megkapjuk a magunkét Ezra Poundtól, hiszen az amerikai költőóriás mint antropológiai érdekességet közvetlenül a baluba törzs után említ meg minket egyik cantójában. Lazán összekeveri a dzsentrit a bojárokkal, Károlyi Mihályt Hatvany Lajossal, s kenetteljes kurafiként aposztrofálja őfelségét, Ferenc Józsefet. „Virtusch!! halálos egy náció lehet, na!” – fejezi be a 17 soros magyar betétet. (Hiller István mintha Poundot követné, amikor Ságvári Endrét és a munkásmozgalmi panteon más neves szereplőit kívánja visszacsempészni ebbe a pannon vadonba.) Ugyanakkor megható, hogy a ránk egyébként alig figyelő angolszászoknál két híres hazánkfiára is rábukkanhatunk Paul Patrick Gyilkosok és merénylők című, nem akármilyen neveket felsorakoztató kislexikonja jóvoltából. A vonatrobbantó Matuska Szilveszterről, illetve Kiss Béláról, az olasz fronton nyoma veszett „cinkotai bádogosról” van szó, aki fémhordókba forrasztotta megunt nő vendégeit, amint erről megfelelő körítéssel Krúdy Gyula is megemlékezett.
Matuska története még a magyar Kékszakállénál is érdekesebb, mivel a biatorbágyi vasúti híd felrobbantásával neve bejárta a világsajtót, s botrányköve lett a kommunista martirológiának is. Amint a bíróság előtt elmondta, még csantavéri kisiskolásként, tizenegy éves korában babonázta meg Leó professzor, aki az okkult tudományok mesterének mondta magát, de a polgári életben a semmitmondó Kis János nevet viselte. Egy hipnotikus szeánsz alkalmával úgy elvarázsolta a kisfiút, hogy a komédiástrupp távozása után rögeszméjévé vált: Leó professzor láthatatlanul vele maradt. A kamaszodó Szilveszter azzal tűnt ki társai közül, hogy tűzgyújtásban, robbantgatásban, füstbombakészítésben mindig első volt, hiszen Leó segített neki.
Az első világháború Matuskát már tanítói diplomával a zsebében érte. Amikor a Monarchia nagykövete átadta az első világháborút elindító ultimátumot Belgrádnak, a korabeli sajtó azt írta, hogy boldog önkívületben tódult mindenki a főútvonalakra, kalapokat dobáltak a levegőbe, hölgyek éltették a háborút, gyerekek zászlót és lampiont kerítettek, s ezekkel járták Pest utcáit, ahol a hadköteles ifjúság körében tomboló lelkesedés uralkodott. Más fővárosokban hasonló öröm köszöntötte a polgári lét unalmát felváltó, lombhullásig befejezendő háborút. A büntető századnak is nevezett XX. század minden bizonnyal a legboldogabb napjait élte 1914 nyarának végén. Matuska az utászokhoz került, ahol megízlelhette, mit jelent igazi robbanóanyagokkal dolgozni.
A Monarchia összeomlása után tiszti különítményesként tűnik fel, majd egy hengerműben ügyködik, kőművesmunkát vállal, gyarmatáruval kereskedik, feltalál. (Nyolcvanhat találmányát jegyezték be, köztük az egyik olyan szerkezet, amely vasúti szerencsétlenségek megelőzésére szolgál.) Kőbányát vásárol Bécs mellett, kedvelt robbanóanyaga az ekrazit. Tisztes férj és példás családapa, de gyötri a szex démona, s mint a későbbi nyomozások során kiderült, a bordélyházak lakói nyugtalanítónak tartották egynémely kívánságát. (Akárcsak a háború poklát szintén megjárt, később birodalmi kancellárrá előlépett őrvezetőét, akinek szeretője olyan történeteket mesélt el a rivális Gregor Strassernek, amelyek Kraft-Ebing szexuális kórtanába illettek.) Matuska tudatában egyre gyakrabban bukkant fel Leó professzor is, aki úgymond sürgette, hogy büntesse meg a tévelygő emberiséget. Büntetésére a legalkalmasabb a vasúti merénylet – sugallta.
A tanítvány tehát Ausztriában Ansbachnál szétszedte a síneket, ám nem történt semmi. Másodszor is ott próbálkozott, ezúttal robbantással: az eredmény szinte semmi. A németek még nem őrizték a síneket, így harmadszor a Berlin melletti Jüteborgnál végre sikerült kisiklatnia egy expresszt. Több mint százan sebesültek meg. Leónak azonban még ez sem tetszett, hiszen senki sem halt meg – mondta vádlottként a bécsi és budapesti tárgyaláson –, s Leó továbbra is vért követelt tőle.
Ezek után kettős énje a Budapesthez közeli biatorbágyi viaduktot választotta ki egy újabb merénylet színhelyéül: idáig vonult vissza IV. Károly az elvesztett budaörsi csata után 1921. október 23-án. A jól előkészített robbanás épp abban a pillanatban történt, amikor a Budapest–Bécs–Ostende között közlekedő gyorsvonat a völgyhídra ért. Az első hat pullmankocsi a mozdonnyal együtt lezuhant, három a mélység fölött függött, az utolsó három pedig az ép részen maradt. A gyanúsítottként képbe került Matuska viselkedése már az első kihallgatásakor feltűnt a nyomozóknak: a férfi nem volt képes visszafojtani gyönyörét a tragédiáról készült fényképek láttán. Bár olyan emberrel álltak szemben, aki az elmebaj és a normalitás közötti vékony mezsgyén járt, a helyszínen egy kő alá rejtett levél hangvételéből inkább arra következtettek, hogy a merénylet a kommunisták műve volt, s Matuskát futni hagyták. Csak az 1919-től, a vörös diktatúrától való beteges félelem dolgozott volna bennük?
Lovas (Leipnik) Mártonra, az illegális kommunista párt egyik vezetőjére terelődött a gyanú. (Talán nem véletlenül, hiszen a magyar politikai rendőrség kiválóan dolgozott, amint azt később a Gestapo és a szovjet belügy szakemberei is elismerték, amikor a nyilvántartását forgatták; a Vörös Segély megfigyelt káderei közül pedig – amelynek 1932-ben Moszkvában megtartott kongresszusán hamis papírokkal Péter Gábor is részt vett – nem véletlenül kerültek ki később az ÁVO alapító atyái.) Bár szülei óbudai lakását figyelték, Lovast nem találták. Amint ő maga írja a Magyar voltam a gulágon című könyvében, a kérdéses időpontban már Moszkvában tartózkodott a Lenin-iskola hallgatójaként. Mivel az ügynökök képzésével is foglalkozó iskola hallgatóinak konspiratív nevet adtak (Lovas Német álnéven szerepelt), nem tarthattak sajtótájékoztatót a biatorbágyi robbantás ügyében. Pesten viszont sajtóvita bontakozott ki dr. Szontagh Emil rendőrségi és Fischof Gyula magán- írásszakértő között a merénylet színhelyén talált cédula írójáról. Szontagh a politikai rendőrségen őrzött iratok alapján a cédulán lévő írásban egyértelműen felismerte Lovas kézjegyét, a Népszava viszont cáfolta ezt.
A vasúti robbantás okozta sokk nyomán a kormányzat statáriumot hirdetett. A statárium szigorát kihasználva ítélték halálra Sallai Imrét és Fürst Sándort, az illegális párt két vezetőjét 1932. július 28-án, s még aznap ki is végezték őket a Kozma utcai Gyűjtőfogház kisfogházának udvarán. Azt, hogy bármi közük lett volna Matuskához vagy Biatorbágyhoz, nem lehetett bizonyítani. Justizmord lett volna, ahogyan a kommunisták állították? Lehet, ám én óvatosabb volnék, s inkább leszámolást mondanék, amelyet a törvény örve alatt hajtottak végre. Sallai mögött ugyanis tekintélyes 1919-es múlt állt. Részt vett a Vörös Újság és a Vörös Katona szerkesztésében, politikai fogolyként ott volt a Gyűjtőfogházban, amikor megállapodás született a kommün kikiáltásáról, a vörösterror idején Korvin Ottó jobbkeze lett. Moszkvában a Marx–Engels Intézet munkatársa volt 1924 és 1928 között, az éhséget hozó első ötéves terv megindításakor pedig a Volga vidékén kapott feladatot: ez a sztálini „második forradalom” ideje. Amikor 1931 tavaszán viszszatért Magyarországra, őrá bízták a párt titkárságának vezetését, a biatorbágyi ügyet pedig a polgári rend elleni lázításra használta fel az illegálisan kiadott Kommunista hasábjain. Társa, Fürst ugyancsak a központi bizottság tagja volt, akit az 1931. júniusi második éhségsztrájk és a hűvösről való szabadulása után a balszerencse juttatott ismét börtönbe, majd akasztófára. Lovast viszont 1932 decemberében a KGB sok nevet viselt elődeinek egyike, az OGPU tartóztatta le, s hogy volt-e köze Biatorbágyhoz, már senkit sem érdekel.
Matuskát először Bécsben ítélték el. Meglepően enyhe az ítélet: mindössze hat év fegyház. Csak ottani büntetésének letöltése után adták ki Magyarországnak, ahol 1944 decemberéig a váci fegyház szigorúan őrzött rabjaként tengette életét. Rabtársaival együtt a Vörös Hadsereg szabadította ki. Eltűnt, de a legenda szerint 1947-ben szülőhelyén, Csantavéren bukkant fel, ahol a rendőri feladatokat ellátó partizánok felismerték, s a Csík folyócska felé űzték. A vízbe ugró férfira többször rálőttek, ám holtteste nem került elő. Úgy látszik, üldözői képtelenek voltak túllépni azon a lenini gondolaton, hogy a társadalmi egyensúly fenntartására nincs alkalmasabb eszköz, mint a puskagolyó.
Elgondolkodva történelmünk hasonló esetein, eszembe jut egy másik vonatrobbantás ügye. Tíz évvel az ötvenhatos forradalom után Padragkúton egy fiatal vájár a társaival együtt elhatározta, hogy egy újabb forradalom nyitányaként merényleteket követ el. Terveik közt szerepelt a zalai kőolajvezeték és a Dózsa György úti nagy Lenin-szobor felrobbantása. Ajkához közel sínrobbantással ki is siklattak egy tehervonatot, utána azonban letartóztatták őket. Vezetőjüket, Hamusics Jánost annak ellenére halálra ítélték, hogy személyi sérülés nem történt, és 1967 februárjában kivégezték a veszprémi várbörtön udvarán. Bírái jobban féltek a munkásoktól, mint a harmincas évek keresztény középosztálya. Munkásmozgalmi történet ez is. Az meg már az európai normákhoz való igazodásunk következménye, hogy mivel annak idején terrorista címkét kaptak, a magyar jog ma sem teszi lehetővé a rehabilitálásukat.