Másodikok az egyenlők között

Szerbia férfi vízilabda-válogatottja vasárnap éjjel sorozatban harmadik Európa-bajnoki címét nyerte. 2001-ben a legnagyobb ellenfél otthonában, Budapesten, 2003-ban egy másik délszláv államban, a szlovéniai Kranjban, idén pedig hazai pályán, Belgrádban diadalmaskodtak a „plávik”, és már csak a helyszínekből adódóan is mindhárom sikernek megvolt a maga különlegessége és a közös nevezője is. Számunkra például annyi: egyszer sem mi nyertünk. Mint ahogy a tavalyi montreali vb-n és a júniusi margitszigeti Világkupán sem. Úgyhogy lassanként kénytelenek leszünk ehhez hozzászokni; kérdés, lehet-e, szabad-e.

2006. 09. 11. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az Európa-bajnoki ezüstérmet persze nem úgy szerzi meg valaki, hogy 9-8-ra elveszíti a döntőt – a második helyhez előzetesen nyerni is kell, Belgrádban a magyarok hat győzelmet arattak. Csakhogy ezek olyan magától értetődőek és simák voltak, hogy nem szorulnak semmiféle elemzésre. Jobb volt a csapatunk, és kész. Egészen a döntőig, ahol ezt nem jelenthettük ki, de azt sem éreztük, hogy rosszabb lenne. Mégis megint kikapott, és ezzel egészen eredeti, nehezen értékelhető helyzetbe sodorta magát: jelenleg egyetlen ellenfél van a földkerekségen, amely képes a mieinket megverni, de az rendre meg is veri. Ez pedig kudarcként és egyértelmű sikerként egyaránt nehezen dolgozható fel.
Úgyhogy keressük inkább a választ: miért kerekedtek fölénk ismét a szerbek? A megoldást nem találhatjuk meg a külső körülményekben. A csurig telt Tasmajdan uszoda közönsége csupán ellenfelet látott Kásásékban, nem ellenséget, a pluszpresztízs terhelte nemzetközi tétmeccsekhez képest elviselhető volt a légkör. Valószínűleg más lett volna az atmoszféra, ha Magyarország nyer, de ezt sajnos nem tesztelhettük. A játékvezetők ténykedését többféleképpen ítélték meg, és legkevésbé úgy, hogy nekünk fújtak, de annyi biztos: nem törekedtek a meccs elcsalására, az utolsó negyedben is többször megadták a győzelmi esélyt válogatottunknak, ám az nem élt vele. A szerb együttes ezúttal nem tűnt olyan rendíthetetlennek, mint tavaly Montrealban vagy akár idén Budapesten, a magyar pedig végre először volt annyira eltökélt, a póló mellett a harcra is kész, mint vetélytársa.
Mindez azonban csak az elviselhető és elfogadható, becsületes vereséghez volt elegendő. Az Eb legjobb játékosának választott Kásás Tamás mégis társai – amúgy jogos – méltatásával kezdte gyorsértékelését: „Szerintem dicséret illeti a csapatot, mert végig keményen harcoltunk, de sajnos sokat is hibáztunk, főleg az emberelőnyös helyzetekben. Kapkodtunk, eladtuk a labdát, pedig 5-2-es vezetésünknél úgy éreztem, most megfoghatjuk a szerbeket. Nem sikerült, onnan is felálltak, de semmi okunk rá, hogy kishitűek legyünk, mert ez a mérkőzés is egyenlő erők küzdelme volt, és a világbajnokságon, majd az olimpián minden további nélkül nyerhetünk.”
Ezzel Kemény Dénes szövetségi kapitány is egyetértett, bár a bakikon nehezebben lépett túl: „Neveket szokás szerint nem mondok, de érthetetlen, hogy rutinos klasszisok ilyen szarvashibákat kövessenek el. Előre egyeztettük, hogy az emberelőnyös helyzetekben mikor milyen figurákat játszunk, és ezek a korábbi meccseken be is jöttek. Most viszont egyesek nem tartották be a megbeszélteket, hanem elhamarkodottan lőttek, és erre az sem mentség, hogy Eb-döntőt vívtunk, ráadásul a szerbekkel.” Felvetettük a kapitánynak, bizonyára nem véletlen, hogy ezek a kihagyások mindig a szerbek ellen következnek be, hiszen az ő harcmodoruk nemcsak fizikálisan, de mentálisan is felőrli az ellenfelet, mire Kemény így reagált: „Ezt azért nem fogadom el, mert ezek a hibák nem az ellenfélből következtek. Ha például egy jobblábas futballista egyszer csak ballal akarja beadni a szögletet, akkor nem elegendő magyarázat, hogy éppen a brazilok ellen játszott.”
Bárkihez is fordultunk, sokkal bölcsebbek nem lettünk. Illetve a szerbek úgy vélik, előttük nincs semmiféle titok: szerintük lelki erőben és önbizalomban felülmúlják a magyarokat, ez az oka, hogy rendre ők képesek kizökkenteni a mieinket, és nem fordítva. Örömittasan üvöltöző, tört angolsággal beszélő játékosok véleményeiből állt össze ez a kép, amelyet a közönség ünneplése tett teljessé.
Az uszoda és a belgrádi belváros népe ugyanis a sport keretein meszsze túl, az őrültségen még éppen innen, olyan fiesztába fogott, amilyet Budapesten legfeljebb a labdarúgó- világbajnoki cím megszerzése után képzelnénk el. A folyamatosan dudáló autók ablakaiban szerb zászlók és nemzeti színekre mázolt, amúgy félmeztelen drukkerek lobogtak, többen vízilabdássapkában vezettek vagy ugráltak a járdán, kiskölykök harsogták szívükre tett kezükkel a nemzeti himnuszt. Az egész tébolyító, patrióta forgatag alapüzenete az volt: vannak közös eszményeink, tartozunk valakihez, valahova. Talán éppen ennyi kell ahhoz, hogy 5-2-es hátrányban nemhogy megremegjenek, de acélossá váljanak a kezek, és sorozatban négy gólt vágjanak be a kétszeres olimpiai bajnokok által őrzött hálóba.
Ezért aztán, bár fenntartásokkal indultam Belgrád felé, hazafelé azon kaptam magam, hogy irigylem a szerbeket. És egyáltalán nem csak azért, mert megnyerték a vízilabda Európa-bajnokságot.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.