Az Európa-bajnoki ezüstérmet persze nem úgy szerzi meg valaki, hogy 9-8-ra elveszíti a döntőt – a második helyhez előzetesen nyerni is kell, Belgrádban a magyarok hat győzelmet arattak. Csakhogy ezek olyan magától értetődőek és simák voltak, hogy nem szorulnak semmiféle elemzésre. Jobb volt a csapatunk, és kész. Egészen a döntőig, ahol ezt nem jelenthettük ki, de azt sem éreztük, hogy rosszabb lenne. Mégis megint kikapott, és ezzel egészen eredeti, nehezen értékelhető helyzetbe sodorta magát: jelenleg egyetlen ellenfél van a földkerekségen, amely képes a mieinket megverni, de az rendre meg is veri. Ez pedig kudarcként és egyértelmű sikerként egyaránt nehezen dolgozható fel.
Úgyhogy keressük inkább a választ: miért kerekedtek fölénk ismét a szerbek? A megoldást nem találhatjuk meg a külső körülményekben. A csurig telt Tasmajdan uszoda közönsége csupán ellenfelet látott Kásásékban, nem ellenséget, a pluszpresztízs terhelte nemzetközi tétmeccsekhez képest elviselhető volt a légkör. Valószínűleg más lett volna az atmoszféra, ha Magyarország nyer, de ezt sajnos nem tesztelhettük. A játékvezetők ténykedését többféleképpen ítélték meg, és legkevésbé úgy, hogy nekünk fújtak, de annyi biztos: nem törekedtek a meccs elcsalására, az utolsó negyedben is többször megadták a győzelmi esélyt válogatottunknak, ám az nem élt vele. A szerb együttes ezúttal nem tűnt olyan rendíthetetlennek, mint tavaly Montrealban vagy akár idén Budapesten, a magyar pedig végre először volt annyira eltökélt, a póló mellett a harcra is kész, mint vetélytársa.
Mindez azonban csak az elviselhető és elfogadható, becsületes vereséghez volt elegendő. Az Eb legjobb játékosának választott Kásás Tamás mégis társai – amúgy jogos – méltatásával kezdte gyorsértékelését: „Szerintem dicséret illeti a csapatot, mert végig keményen harcoltunk, de sajnos sokat is hibáztunk, főleg az emberelőnyös helyzetekben. Kapkodtunk, eladtuk a labdát, pedig 5-2-es vezetésünknél úgy éreztem, most megfoghatjuk a szerbeket. Nem sikerült, onnan is felálltak, de semmi okunk rá, hogy kishitűek legyünk, mert ez a mérkőzés is egyenlő erők küzdelme volt, és a világbajnokságon, majd az olimpián minden további nélkül nyerhetünk.”
Ezzel Kemény Dénes szövetségi kapitány is egyetértett, bár a bakikon nehezebben lépett túl: „Neveket szokás szerint nem mondok, de érthetetlen, hogy rutinos klasszisok ilyen szarvashibákat kövessenek el. Előre egyeztettük, hogy az emberelőnyös helyzetekben mikor milyen figurákat játszunk, és ezek a korábbi meccseken be is jöttek. Most viszont egyesek nem tartották be a megbeszélteket, hanem elhamarkodottan lőttek, és erre az sem mentség, hogy Eb-döntőt vívtunk, ráadásul a szerbekkel.” Felvetettük a kapitánynak, bizonyára nem véletlen, hogy ezek a kihagyások mindig a szerbek ellen következnek be, hiszen az ő harcmodoruk nemcsak fizikálisan, de mentálisan is felőrli az ellenfelet, mire Kemény így reagált: „Ezt azért nem fogadom el, mert ezek a hibák nem az ellenfélből következtek. Ha például egy jobblábas futballista egyszer csak ballal akarja beadni a szögletet, akkor nem elegendő magyarázat, hogy éppen a brazilok ellen játszott.”
Bárkihez is fordultunk, sokkal bölcsebbek nem lettünk. Illetve a szerbek úgy vélik, előttük nincs semmiféle titok: szerintük lelki erőben és önbizalomban felülmúlják a magyarokat, ez az oka, hogy rendre ők képesek kizökkenteni a mieinket, és nem fordítva. Örömittasan üvöltöző, tört angolsággal beszélő játékosok véleményeiből állt össze ez a kép, amelyet a közönség ünneplése tett teljessé.
Az uszoda és a belgrádi belváros népe ugyanis a sport keretein meszsze túl, az őrültségen még éppen innen, olyan fiesztába fogott, amilyet Budapesten legfeljebb a labdarúgó- világbajnoki cím megszerzése után képzelnénk el. A folyamatosan dudáló autók ablakaiban szerb zászlók és nemzeti színekre mázolt, amúgy félmeztelen drukkerek lobogtak, többen vízilabdássapkában vezettek vagy ugráltak a járdán, kiskölykök harsogták szívükre tett kezükkel a nemzeti himnuszt. Az egész tébolyító, patrióta forgatag alapüzenete az volt: vannak közös eszményeink, tartozunk valakihez, valahova. Talán éppen ennyi kell ahhoz, hogy 5-2-es hátrányban nemhogy megremegjenek, de acélossá váljanak a kezek, és sorozatban négy gólt vágjanak be a kétszeres olimpiai bajnokok által őrzött hálóba.
Ezért aztán, bár fenntartásokkal indultam Belgrád felé, hazafelé azon kaptam magam, hogy irigylem a szerbeket. És egyáltalán nem csak azért, mert megnyerték a vízilabda Európa-bajnokságot.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
