Mifelénk az indián szóról először mindenkinek Winnetou és Csingacsguk jut eszébe. Miért fordult érdeklődése Latin-Amerika őslakos kultúrái felé?
– Észak-Amerikában ma már csak szomorú rezervátumok mélyén találkozhatunk indián kultúrával, jobban mondva mindannak az ősi tudásnak a roncsaival, amely valamilyen csoda folytán túlélte a külvilággal való találkozás sokkját és az azt követő sok évszázados szisztematikus pusztítást. Dél-Amerikában viszont – egyéb tényezők mellett a kontinens földrajzi és kulturális sokszínűségének köszönhetően – a mai napig számos életformáját, szokásait őrző organikus népcsoport él. A letűnt idők gazdagságának siratásához tehát Winnetouék szülőföldje ideális terep. Aki viszont tanulni szeretne azoktól, akik ma is élőhelyük erőforrásaihoz igazodva, divatos szóval „fenntartható módon” élik életüket, azoknak az Andok hegyei közé, Amazóniába vagy éppen a dél-chilei mérsékelt övi esőerdők mélyére kell utaznia. Dél-Amerika ugyanakkor meghazudtolná önmagát, ha a nagy magasságok mellett nem tartogatna feneketlen mélységeket is, melyekbe szinte beleszédül az odalátogató.
– Eszerint csalódnia kellett?
– A „civilizáció” a XVI. század első évtizedeiben Perut és a környező régiókat is megtalálta magának, és azóta se hajlandó levenni a kezét róluk.
– Melyik volt az az élmény, amely a leginkább elkeserítette?
– Limába megérkezni és szembesülni a várost övező nyomornegyedekkel nagyon szomorú pillanat. A spanyolok által a Parti-sivatagban alapított és elegáns palotákkal teletűzdelt Lima csaknem négy évszázadon át viszonylag alacsony lélekszámú – igaz, nagy politikai jelentőségű – település volt. A XX. század elején azonban robbant a bomba: a tönkretett hegyvidéki területek felől megindult a betelepülők áradata, és a konkvisztádorok palotái telezsúfolódtak a leigázottak koldusszegény unokáival. A város persze hamar megtelt, így a sivatagba kiszorult hullámpala és nejlonviskókban ma kétmilliónál is többen várják a szebb holnapot. Lima ilyen módon összesűrítve hordja magában mindazt az irracionalitást és emberi szenvedést, ami a megzavart őshonos társadalmaknak világszerte osztályrészül jut. Mert tegyük fel a kérdést: ugyan milyen ésszerű ok szól amellett, hogy a 24 milliós Peru minden harmadik lakója a fővárosban tömörüljön, annak a sivatagos régiónak a közepén, amelynek a legalacsonyabb az eltartóképessége az ország három nagy élőhelytípusa közül? Egy népcsoport vagy régió életébe való beavatkozás könnyen szívszorító eredménnyel járhat. Úgy gondolom, ez ma, a globalizáció korában fontosabb üzenet, mint valaha.
– És mi volt az ellenpélda?
– A helyi sámán fiával krokodilra vadászni az amazóniai éjszakában feledhetetlen élmény. Amikor a shipibo vadász kezében a szigonnyal megfeszülve várakozik, és sziluettje fantasztikusan rajzolódik ki a halovány víztükör előtt, nos, akkor úgy érzi az ember, hogy megtalálta azt, amit keresett. Azt a tradícióból, tapasztalatból és természet iránti alázatból szőtt szakrális erőteret, melynek egy jól működő világban minden népcsoport fiai és lányai közt jelen kellene lennie. De hasonlóan megkapó pillanat az is, amikor a havas-sáros szerpentinen kínlódó busz végre túljut a legveszélyesebb szakaszon, és a kalauz hálából virágcsokrot helyez az út menti kereszt lábához. Ilyenkor arra gondol az ember, hogy a lényeg a nagy világvárosok helyett itt rejtőzik valahol ezek között a kopár hegyek és egyszerű emberek között, és a mi civilizált világunk csupán valami halvány, rosszul sikerült utánzata annak, amit ezen a földgolyón emberi létnek neveznek.
– Említette, hogy Peru három nagy természeti egységből áll. Hogyan hatottak a helyi különbségek és adottságok az indián lakosság megmaradására?
– Dél-Amerika kitűnő példa az élőhely történelembefolyásoló képességére. Valójában a könyvem éppen erről szól. Nézzük például a perui Parti-sivatagot, melyről Lima kapcsán már kiderült, hogy igen szűkmarkú azokkal szemben, akik az ő testéből szeretnének megélni. A parti sáv régvolt népei mégis megtalálták a módját annak, hogy kicsalják és a maguk hasznára fordítsák mélyen lapuló energiáit. A felső homokréteget nagy munkával eltávolítva afféle süllyesztett szántóföldeket hoztak létre, melyek, közel feküdvén a talajvízszinthez, szinte zölddé varázsolták a sivatagot. A hódítók érkezésével azonban minden megváltozott. A spanyolok elűzték a zöldséget és kukoricát nevelő sivatagi földműveseket, és jó pénzért eladható szőlő, füge és egyéb luxuscikkek termesztésébe kezdtek. A hódítók tehát nem tettek mást, mint hogy a vékonyka energianyalábokat, melyeket a sivatag addig családok és közösségek ezrei felé sugárzott szét, hatalmas kévékbe kötötték össze, a szomjan maradottakat pedig egyszerűen elkergették. Ezt látva feltehetjük a kérdést: ugyan mi más volt ez már négy-öt évszázaddal ezelőtt, ha nem az erőforrások tudatos koncentrációja, ugyanaz a folyamat, amely globalizációnak álcázva világszerte ma is rettenetes erővel zajlik?
– Az Andok vidékén előnyükre vagy kárukra vált a zord terep az őslakosoknak?
– Előnyükre válhatott volna, hiszen a mozaikos térstruktúra a kulturális, etnikai sokszínűséget is maga után vonta az Andokban. Az ezernyi törpebirodalmat és kiskirályságot azonban az inkák az európaiak érkezése előtt alig száz esztendővel egyetlen óriásbirodalommá kovácsolták össze, így Pizarróéknak csupán egyetlen uralkodót kellett letaszítani a trónról. Érdekes belegondolni, hogy miként alakult volna a régió történelme, ha – a mapuchék által lakott dél-chilei Araukániához hasonlóan – független és megrendszabályozhatatlan törzsek fogadják a spanyolokat. Ez a példa is jól mutatja, hogy a sokszínűség milyen hatalmas stabilitásnövelő tényező lehet, nem csupán a növény- és állatvilágban, hanem az emberi társadalmak esetében is.
– Mennyire hatott az európaiak érkezése Amazónia lakosságára?
– Amazónia egészen más környezet. A nehéz klímájú és csak nagy erőfeszítések árán átjárható rengeteg lakói nagyon sokáig békében, a külvilágtól elzártan élhettek, így mondhatjuk, hogy az esőerdő – eredeti ökológiai funkcióján túlterjeszkedve – életformák, nyelvek, rítusok és istenek megmentőjévé vált. Sorsát azonban ez a táj se kerülhette el. A kaucsukcsapoló seringeiróknak, az arany után kutató garimpeiróknak és az erdő és lakói ellen valóságos háborút indító brazil és multinacionális nagyvállalatoknak már Amazónia sem tudott ellenállni, és mára olyan súlyos sebeket kapott, hogy csak azonnali gyógykezelés esetén tudna felépülni. Európából nézve nehéz elképzelni azt a pusztítást, amely az erdő mélyén folyt a közelmúltban és folyik ma is. Egy rondőniai falut 1963-ban egész egyszerűen lebombáztak a befektetők. Csak azért, mert túl közel feküdt leendő ónbányájukhoz. A fehér ember azelőtt pusztítja el Amazóniát, hogy tudná, milyen értékek rejtőznek benne.
– A helyiek azonban tisztában vannak a területükben rejlő lehetőségekkel. Volt-e példa arra, hogy megpróbálták jobb belátásra bírni az újonnan jötteket?
– A legbeszédesebb történet ezzel kapcsolatban Chico Mendes harca és tragédiája. Ő megértette, hogy csak akkor érhet el eredményt, ha alternatívát képes felvázolni; ha be tudja bizonyítani a fehéreknek, hogy létezik olyan út, amely nagyobb haszonnal jár az esztelen pusztításnál. Ennek érdekében létre is hozott egy mintagazdaságot, az első termést azonban már nem takaríthatta be, mert egy bérgyilkos 1988 karácsonyának előestéjén végzett vele. Azóta a helyzet változatlan: a betelepülő farmerek továbbra is irtják, égetik és lombhullást okozó vegyszerekkel permetezik az erdőt, amiből egyébiránt nekik se sok hasznuk származik, mert az áhított legelő- vagy szántóterületek néhány év múltán elkerülhetetlenül elsivatagosodnak. A távolról jött ember tudásának amazóniai használhatatlanságára jó példa, hogy a helyi törzsek egységnyi területen kereken négyszázszor annyi húshoz jutnak teknőstenyésztéssel, mint a fehérek szarvasmarha-legeltetéssel. És még csak az erdőt sem kell kiirtaniuk hozzá.
– Pozitív példaként említette a dél-chilei mapuche indiánok esetét. Ők ma is félmillióan vannak, a chilei könyvesboltokban mindenütt kapható spanyol–mapuche szótár, és kultúrájuk egyetemi tananyag. Hogyan lett a mapuche indiánok története sikertörténet?
– A mapuchék Dél-Chile mérsékelt övi esőerdejének mélyén várták a hódítókat, ráadásul társadalmukat számos független, egymással csupán laza kapcsolatot ápoló népcsoport alkotta, így egy-egy törzsfő veszte esetén nem maradtak vezető nélkül. Ez a védekezési taktika annak idején már a délre törő inkákat is megtorpanásra késztette, és a spanyolok ellen is eredményesnek bizonyult. Olyannyira, hogy Araukánia csak a XIX. század vége felé vált Chile részévé. Ebből is látszik, hogy amennyiben a társadalom szerkezete és a földrajzi adottságok kedvezőek, a dél-amerikai indiánok történelme is lehet sikertörténet.
– Ön a kudarcokat és sikertörténeteket meglehetősen újszerű formában, a hagyományos útleírást, a tézisregényt, valamint az ismeretterjesztő irodalmat elegyítve írta meg. Honnan jött a formabontó ötlet?
– Mire elkészült, valóban egészen újszerű formát öltött a könyv, ám ez korántsem volt előre eltervezett, tudatos folyamat. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy a legkeményebb igazságokat kimondó professzor, akinek eredetileg csak epizódszerepet szántam, megvetette a lábát, és nem hagyja magát többé kiebrudalni a könyvből. Ezután elszabadult a pokol: szépen sorban megjelent a történetben a huancayói lány, a biológus, a mapuche, az utolsó tehuelche és természetesen Kondor Juan, a kondorokkal barátkozó tragikus sorsú indián öregember. A kontinens legdélebbi fokára száműzött, lélekben megtört közösségnek nem marad más választása, mint hogy felkutassa a végső, a tökéletes megoldást saját életére és a pusztuló föld egyre szaporodó bajaira, és megkísérelje átmenteni a nagy vízen túlra mindazt, amit az ősök az utókor számára felhalmoztak.
– Tévedünk, ha azt állítjuk, hogy könyve egyúttal igen kemény, allegorikus globalizációkritika is?
– Ez tagadhatatlanul így van, sőt a könyv megírásának egyik fő célja éppen annak a harcnak a bemutatása volt, amely a helyi értékek és a külső áramlatok között zajlott a gyarmatokon ötszáz évvel ezelőtt, illetve zajlik ma is világszerte egyre erősödő intenzitással. Mert mi is az a globalizáció? Tömören fogalmazva a domináns erőcentrum terjeszkedése a perifériák irányába, és az erőtérbe bevont új területek energiájának elszívása. Ez a folyamat persze akkor a legintenzívebb, amikor a központ bajban van, amikor túlnépesedése vagy pazarló életmódja miatt önfenntartásra képtelenné válik. Valami ilyesmi történt a gyarmatosítás idején is, amikor Európa népességének nemkívánatos részét – az őshonos társadalmakat gyökerestül felforgatva – az újonnan leigázott területekre zúdította, és az ott talált erőforrásokat saját, életképtelennek bizonyult rendszerének életben tartására fordította. Ezzel azonban Európa szelet vetett és – a harmadik világ mind nyugtalanabbul mozgolódó koldusszegény népességén végigtekintve ma már elmondhatjuk – előbb-utóbb vihart arat. Humánökológiai megközelítésben tehát a globalizáció nem más, mint a problémák exportja, a környezetünkkel való fenntartható együttélést biztosító, hosszú idő alatt gyűjtött helyi tudás egy általános érvényű, de lokálisan alkalmazhatatlan pótszerre való cserélése: magyarul végzetes információvesztés olyan korban, amikor az erőcentrum képviselői képmutató módon az információs társadalom győzelméről beszélnek. Ez az út azonban végső társadalmi és ökológiai összeomláshoz vezet, melynek jeleit már ma lépten-nyomon tapasztaljuk. Ha el akarjuk kerülni a katasztrófát, mielőbb hozzá kell kezdenünk a világ önellátó téregységekre épülő mozaikos térstruktúrájának a viszszaállításához. Ennek első lépése a máig működő organikus kultúrák titkainak ellesése lehet. Például Dél-Amerikában.
origo.hu
Eltűnt egy kislány, mindenhol őt keresik
