MI A MAGYAR?

Fölösleges elmondanom, hogy nagy benyomást tett reám, mikor bekanyarodtunk a Boszporuszba. Kritikus helyzetem komolysága csak akkor vert föl álmodozásomból, mikor Galatával szemközt horgonyt vetettünk, és az utasok a bárkákhoz tódulva partra szálltak. Éppen csak annyi pénz maradt a zsebemben, hogy megfizethettem a bárkásnak, és halovány sejtelmem sem volt róla, hogy voltaképpen hol szállok meg, és hogy merőben pénztelenül miből élek meg ebben az idegen városban. Amennyire emlékezem, teljes két óra telt belé, míg partra értem, és Galata meredek emelkedésén át Perába jutottam; olyannyira lekötötte figyelmemet az a különös élet, melyet láttam, és annyira hatott reám az idegen nyelvek, viseletek és arczok összevisszasága, hogy lépten-nyomon, néha perczekig is megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Jobbra és balra, ide és tova lökdöstetve, egyszer csak éreztem, hogy valaki vállamon ragad, és megszólít előbb olasz nyelven, aztán magyarul. Emigráns honfitársam volt, és Püspökynek hívták. Magyaros kalapom lengő szalagjával vontam magamra figyelmét.
Kérdezte, mi végből jöttem a messze idegenbe. – Ön az a nyelvtudós talán, kinek keleti utazásáról hírt olvastam a magyar újságokban? – Igen, az vagyok – feleltem –, és mert ön az első honfitársam, kivel öszszetalálkozom, öntől várom az útbaigazítást, hogy hol és miképp juthatok itt szálláshoz. – A jó ember megütközve nézett reám; úgy látszik, ő is belelátott zsebem ürességébe, és hogy beléhelyezett bizalmamat túl magasra ne csigázzam, tudtomra adta, hogy neki magának sem megy valami különösen jól a sora, de azért kész egyelőre megosztani velem szerény hajlékát, noha ő sem több ez idő szerint faczér szakácsnál. Elmerülve a beszélgetésbe a drága hazáról, az osztrák önkényuralomról és a törökországi nyomorúságról, a szűk és piszkos utczák tömkelegén át az angol követség tűzfala mögött levő lakására vezetett, mely bútorozatlan, tört ablakú, üres és barátságtalan szobából állott, s melynek a fal mellett álló rongyos török díványán jelölte ki helyét éjjeli nyugalmamnak. – Az egyik fele az enyém lesz, a másik az öné – mondotta a jószívű Püspöky úr –, ami pedig az étkezést illeti, mutatok majd önnek egy lokandát [vendéglőt], ahol olcsón étkezhetik, ha van reá pénze. – Csakhamar lekísért a mai Grande Rue de Pera helyén levő pinczeszerű helyiségbe, amely ezt az előkelő czímet viselte: Café Flamm de Vienne, s amelyben lehetett kapni tejeskávét bécsi zsemlyével, ami nagy újdonságszámba ment akkor a Keleten. Találkoztam ott még több más honfitársammal is, akik török katonai uniformisban vagy kopott ruhában lézengtek, és félig barátságosan, félig gyanakvó szemmel fogadtak, mert az emigránsok akkor minden Magyarországból érkezőt osztrák kémnek tartottak, aki azért jött, hogy jelentést tegyen Bécsnek életmódjukról és viszonyaikról. Olyan mély gyökeret vert bennök ez a bizalmatlanság, hogy valósággal farkasszemet néztek az akkori osztrák követséggel, és megesett, hogy egy vasárnap nyílt utczán megtámadták és sárral megdobálták Prokesch-Osten gróf, az akkori osztrák internunczius fiát, Prokesch-Osten Antal gróf osztrák katonatisztet, ki atyja látogatására huszártiszti uniformisban jött Konstantinápolyba. De az én ártatlan külsőm csakhamar eloszlatta honfitársaim minden bizalmatlanságát, és mert nagy csodálkozásukra olvastam törökül, és a beszédben is meglehetősen nagy gyakorlottságot mutattam, elég hamar befogadtak társaságukba, sőt voltak közöttük, akik megkínáltak egy-egy reggelivel is.
(Vámbéry Ármin: Küzdelmeim, 1905)