Milyen terei vannak nálunk a lövészetnek?

Magyarországon a kiadott versenyengedélyek alapján öt-hat ezerre tehető a sportlövészként nyilvántartott személyek száma. Vannak közöttük élsportolók, olimpikonok és elismert amatőrök. Az utóbbiak némelyikét a fegyverimádat motiválja, másokat az erőpróba, a teljesítmény. A mintegy tízezer őrző-védő szolgálatot ellátó emberről sem lehet elfeledkezni, nekik a munkájához szükséges a lövészet gyakorlása.
Bárkivel is beszélgetünk e körökből, kiderül, hogy az egyesületekben, klubokban gyakorolt lövészetnek semmi köze az erőszakhoz. A típusfilmek gépfegyveres, kaszálós leszámolósdiján csak mosolyognak, hiszen itt a legkisebb eredményhez is türelem, nagyfokú összpontosítás, önfegyelem szükséges. A fegyver- és lőtérhasználatnak pedig szigorú kötöttségei vannak. Az egyéni teljesítmény mellett a közösségi szellem, az egymás iránti felelősség sem elhanyagolható, ami nagy kincs a mai világban.
A Magyar Sportlövők Szövetsége egy olyan ernyőszervezet, amely a professzionista és az amatőr érdekeket, valamint a különböző, lövészettel kapcsolatos szakágakat fogja össze. Elnökük Krzyzewsky Miklós, akinek 1988 óta van rálátása a sportág helyzetére, amelyről mindig ismert volt, hogy jelentős anyagi ráfordítást kíván.
– A rendszerváltozásig ez nem volt különösebb gond, hiszen a sportlövészet különböző ágai, a szakosztályok és a klubok a Magyar Honvédelmi Sportszövetséghez (MHSZ) tartoztak. Az ország különböző területein működő lőterek fenntartását, az edzők fizetését, az élsportolók úgynevezett sportállásait ők fedezték.
Hozzátehetnénk, hogy ennek nagy ára volt, hiszen az ötvenes években a hajdani, tradicionális polgári lövészegyleteket feloszlatták, s a fegyverrel kapcsolatos tevékenységeken pedig a hatalom különösen rajta tartotta szemét. A nyolcvanas években például a sportágnak, az amatőröket is beleértve, évi százmillió forintot juttattak. Ez ma milliárdos tétel lenne.
A rendszerváltozás után megszűnt az MHSZ, így apadni kezdett a pénzforrás, viszont nem volt akadálya az önállósodásnak. Volt is lelkesedés, és kezdetben sem a profi sportolók, sem a civilek nem érezték, hogy a fennmaradás anyagilag milyen terhekkel jár. Némelyik egyesület megszűnt, máshol szponzor után szaladgáltak, vagy védnököket próbáltak keresni. Néhány honvédségi sportkör fennmaradt, és ma is működik, ezekben elsősorban az utánpótlás nevelésével foglalkoznak.
– Hány működő lőtérről van ma tudomásuk? – kérdezem Krzyzewsky Miklóst.
– Százharminc-száznegyven olyan helyszínt regisztráltunk, amelyek alkalmasak a versenyzésre. 1989-ben még kétszáz lőtér volt az országban. A rendszerváltozáskor a civil társadalom, a klubok, egyesületek kapták meg ezek kezelői jogát. Ám a kilencvenes évek derekán kedvezőtlen fordulat történt, ezt a jogot visszavették a tulajdonos önkormányzatok és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság.
– Piacgazdaságban ezen nem is lehet csodálkozni – jegyzem meg, ám Krzyzewsky Miklós közbeveti, az a baj, hogy nem is gondoskodtak más lehetőségekről. Hiszen az idevágó jogi szabályozás szerint a sport céljára szolgáló létesítmény értékesítéséből befolyt összeget ugyanarra a célra kell felhasználni.
Az ellehetetlenített klubok, egyesületek tagsága egyébként elfogadta volna a külterületi, szerényebb körülményeket, de ilyen felajánlást sem kaptak. Ugyanakkor egyre érezhetőbbé vált, hogy az ingatlanüzletekben érdekeltek komoly fantáziát láttak a gyakorta parkosított, szép környezetben lévő területekben, ahol a lövészegyesületek működtek.
Az első, immár legendás történet ebben a folyamatban a háromszáz éves múltra visszatekintő Marczibányi lövészegyleté. Gyönyörű, ősfákkal teli budai területről van szó, ahol a műemléki védettség alatt lévő lövőház működött. Alapjait budai polgárok teremtették meg közadakozásból. A hazai és európai sportlövészetben fogalom volt az ott folyó munka, élsportolók sora került ki onnan. A rendszerváltozás után anyagilag, úgy-ahogy még tartották magukat. A néhai sajtóbirodalom, a Vico-csoport feje, Fenyő János és ismeretlen üzlettársai szemelték ki a területet. Hatalmas, föld alatti objektumot és többemeletes irodaházat terveztek a helyére. (A történet egy kisebb kötetet is kitenne, lapunk 1994-ben több cikkben foglalkozott vele.) Több esztendeig tartó jogi huzavona, önkényeskedés után sikerült a lövészeket kiűzni onnan. Akkoriban még számított valamit a közfelháborodás, így a lőteret a Vicótól visszavásárolta a II. kerületi önkormányzat. A park, a lövőház ma is üresen áll. Az önkormányzat épp a napokban jelentette meg pályázatát a terület lakóparkszerű beépítésére és a védett épület rendbehozatalára.
A fővárosban többek között bezárás fenyegeti a budaörsi, a Fehér úti, a Mexikói úti, a Zágrábi úti, a mátyásföldi lőteret. Vidéken „eltűnt” a diósgyőri, a kecskeméti, az egri, a győri, a veszprémi gyakorlóhely.
A lőterek telepítésének mindig megvoltak a szabályai. Többek között a lakott területektől, épületektől való megfelelő távolság. Eszerint szabták meg, hogy milyen típusú fegyverrel és milyen napszakban lehet edzeni, hogyan lehet a hanghatást csökkenteni. Ezek a keretek ma sem változtak. A szövetség vezetői elismerik, hogy a város beépítettségéhez alkalmazkodniuk kell, s bezárás esetén készséggel fogadnának el csereként távolabbi területet. Erre eddig egyetlen esetben volt példa. A bezáráskor rendszerint a lakossági érdekekre hivatkoznak, de ez csak ürügy. Hiszen ha az adott területen lakópark, bevásárlóközpont épül, a forgalom, a zajhatás csak növekszik – említi meg Krzyzewsky Miklós. Hozzátéve, hogy számos esetben kértek együttműködést az önkormányzatoktól a nyitott pályák részleges befedésére, de erre sem volt hajlandóság. Persze, mondhatnánk, kinek fáj a lövősport bánata a többi társadalmi, gazdasági tragédiához képest? Ám van itt egy lényeges szempont, amire érdemes odafigyelni. Mégpedig, hogy egy olyan sportról van szó, amelyhez komoly eszköz, a fegyver tartozik. Csöppet sem mindegy, hogy az ezzel járó felelősséget és technikát hogyan és milyen körülmények között sajátítja el több ezer ember. Az is tény, hogy a fiatalok körében a fegyverekhez kapcsolódó hobbitevékenységek iránt jelentős az érdeklődés.
Sőt a felgyorsult idő újabb irányzatokat teremtett. Ezek egyike az úgynevezett szituációs lövészet. Külföldön fél évszázados múltra tekint vissza, nálunk a kilencvenes évek közepétől vált divatossá. Itt a lövész futás közben, különböző távolságokból igyekszik találatot elérni a célpontként kihelyezett bábukon. Pisztolyt, golyós és sörétes puskát is használhatnak, és a lövészsporton belül itt engedélyezett a gyengített hatású ismétlőfegyver használata. Ezt a „műfajt” az erősebb hanghatás és a biztonsági szempontok miatt csak zárt helyen, jobb híján az úgynevezett pincelőtereken lehet gyakorolni.
A fővárosban lévő öt-hat pincelőteret régi óvóhelyeken alakították ki. A műegyetemi pincelőteret eredetileg is a lövészsport céljára hozták létre. Működtetésük csak igen szigorú tűzrendészeti és rendőrségi előírások és engedélyek alapján történhet, a szakmai felügyeletet a lőtérmesternek kell ellátnia, az ott történteket naplóban rögzítik.
A Magyar Sportlövők Szövetsége kizárólag azért felelős, hogy az adott lőtér kialakítása és mérete megfelelő legyen a versenyszámokhoz, amelyeket a klub vagy egyesület megjelölt. Az utóbbi két évben egyébként az ország összes szabadtéri lőterét végigjárták, hogy „képben legyenek”, a hozzájuk eljuttatott adatok megfelelnek-e a valóságnak. Mivel – mint mindenben – kissé sajátosan „piacosodunk”, komoly biztonságot jelent, hogy a sportcélokra használt maroklőfegyverek tartására szóló engedélyeket kizárólag ők állíthatják ki.