„Nagy terveim vannak”

Soha nem tudom elfelejteni, hogy 24 ártatlan ember vére bosszúért kiállt fel az égre, ennek a 24 embernek az ártatlan vére lemosta a mosolyt örökre az arcomról, ezeknek az oxidált fekete vére sötét fátyolt vont a lelkemre, ezeknek a teste lezárta életem kapuját… De máris elfeledtem minden kínzó lelki szenvedésemet, minden megaláztatásomat. Miért? Mert ebben a pillanatban mindent pótló, kimondhatatlan és fenséges öröm tölti el szívemet. Az örömök öröme ez az alkalom, mikor így kiálthatok fel: Világ! Hallgass meg, Világ! Figyelj fel, Világ! Ismerj meg, Világ! Tudd meg, Világ, hogy én vagyok a modern anti Krisztusod! Egy bécsi vizsgálóbírónak írta a fenti sorokat a börtön falai közül Matuska Szilveszter, önkéntelenül is felfedve, milyen mozgatórugók irányították tetteit, miért követte el hetvenöt évvel ezelőtt a biatorbágyi merényletet.
Sokan sokféleképpen magyarázták már a legendákkal körülszőtt robbantás okait. Ennek során rendre előkerülnek a korabeli bal- és jobboldali politikai szélsőségek, vagyis a kommunisták és a fajvédő csoportok is. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy Matuskának megvoltak a saját határozott elképzelései. Mint fentebb idézett leveléből és filmforgatókönyveiből is kiderül, a „bűn szálfáiból tákolt magának lépcsőt”, tudatosan szállt el az „erkölcstelenség legmélyebb völgyébe”, hogy onnét felemelkedve, meglovagolva a merénylet által keltett „szenzációt”, az egész emberiség megváltója lehessen. Vallásos kommunista pártról álmodott, és arról, hogy merényletei után – amelyeket szerte Európában, az Amszterdam–Rotterdam, a Párizs–Marseille, valamint a Milánó–Ventimiglia vasútvonalakon is tervezett – tömegével jelentkeznek majd mozgalmába a munkások. Útmutatást is adott számukra: „Krisztus volt az első szocialista, és elődötök képét tiporjátok? […] Térjetek le a Moszkvába vezető útról és építsétek fel szívetekben az ott lerombolt Megváltó templomát…”
S hogy hol képzelte el saját szerepét e mozgalomban? Kora diktátorait szívesen másolta volna. Legalábbis ezt érzékelteti a bécsi vizsgálóbírónak írt levelében, amikor filmje bemutatásának körülményeit ecseteli. „A filmet én szeretném rendezni úgy, hogy a vásznon vonatok cikáznak minden irányból, robbanások látszanak, vagonok zuhannak alá. […] Végül megjelenek méltóságteljesen. Kék zakóban, fésült hajjal, komolyan és mélán kezdem, majd ott, hogy »Világ«, nagy pátosszal. Egyik filmen magyarul, a többin németül, angolul és franciául beszélek…” Miközben Matuska a börtönben is az apokalipszisről álmodott, odakint, a falakon kívül valami hasonló történt a mindennapokban. A harmincas–negyvenes években uralmuk alá hajtották a kontinenst a népboldogító „modern anti Krisztusok”.
Filmforgatókönyvnek nevezett írásaiban is általában saját magát személyesíti meg. A hamis az aranyhullám című „alkotásban” – amelynek kéziratát a vizsgálóbírónak írt levéllel együtt Sáli Erika történész találta meg a bécsi levéltárban, majd közölte a Biatorbágyi Krónikában – Gorlebej néven jelenik meg. A „propagandafilm” főhőse a bírósági tárgyaláson elismeri huszonhét ember „vigyázatlanság folytán elkövetett” meggyilkolását. A hallgatóság láthatólag lelkesedik Gorlebejért, aki rendkívül férfiasan viselkedik, és nem mentegeti magát. Később kegyelmi végzéssel szabadul. Amikor elhagyja a börtönt, cellájában „gyönyörű moll hangnemben énekel”. Minden egyes faltól külön búcsúzik, megcsókol minden bútordarabot. („Ez egy nagyon megható jelenet. A zenét én akarom komponálni szöveggel együtt” – teszi hozzá mindehhez írásában Matuska.)
Mire Gorlebej kiszabadul, a világban győz a „nagy ateista állam”, melynek tíz évig arannyal kell fizetni, különben a sárgaláz bacilusával árasztja el a vizeket. Gorlebej legyőzött hazájában már oly nagy a szegénység, hogy fahúszassal és kaviccsal fizetnek fémpénz helyett. A minisztertanács a takarékosság jegyében az emberek gyomrának, beleinek, májának, veséjének és húgyhólyagjainak kioperáltatását fontolgatja, mikor a tanácskozáson megjelenő Gorlebej „mennydörgő hangon” közbekiált. Felismerik, női sikoly hallatszik, futnak felé, ruháját akarják érinteni boldogan. „Gorlebej! Megváltó Gorlebej!” – kiabálják mindenhonnan. A nevezett végül hatalmas beszédbe kezd, és közli: nem kell félni, mert rendelkezik a sárgaláz elleni szérum, valamint az aranykészítés képletével. („Mind a két képletet a részletes kidolgozásnál közölni fogom” – írja a forgatókönyvben Matuska, kétséget sem hagyva arról, hogy főhősével azonos.)
Ha hinni lehet azoknak a történeteknek, amelyeket Sylvester Matuska merénylőről (így írta alá forgatókönyveit) szülőfalujában, a vajdasági Csantavéren mesélnek, a Gorlebej-szerep Matuska életében a váci fegyházban töltött évek után is folytatódott. Vékony László csantavéri orvos, helytörténész – Matuska családi leveleinek őrzője – az újvidéki Magyar Szó hasábjain elmondja: 1944–45-ös szabadulása után a merénylő visszatért a délvidéki községbe. A Kuszu nevű kocsmából kivitetett egy asztalt, amelyet a vendéglő előtt, az utcán állítottak fel. Ezen állva szónokolt Matuska az egybegyűlt tömegnek, egészen addig, míg egy arra járó orosz dzsip el nem vitte a helyszínről Zsednik irányába. Vékony László szerint valószínűsíthető, hogy a „biatorbágyi rémet” agyon is lőtték valahol a két település között.
Másféle végkifejletről értesült Bozsik Péter csantavéri születésű író, akinek tollából nemrégiben regény jelent meg Matuska Szilveszterről. Az attentátor címmel a pozsonyi Kalligram Kiadónál napvilágot látott kötet epilógusában leírja, hogy egy televíziós szereplés után levelet kapott Újvidékről, Tomán László szerkesztőtől.
– Ez már a regény regénye – mondja, miközben a merénylő életútjának egyik lehetséges befejezéséről kérdezem. – Már lényegében készen voltam a könyvvel, amikor rájöttem, még ki kell egészítenem egy fejezettel. Tomán László ugyanis, amikor magnóra vettük visszaemlékezéseit, elmondta: Matuska 1945 januárjában Csantavéren gyűléseket szervezett, míg a Tito-féle titkosszolgálat, az OZNA egy nap elvitte és újra bebörtönözte. Sokcic Joco szabadkai újságíró előzetes letartóztatásakor találkozott vele. Később Matuska a fogságban állítólag öngyilkos lett. Azt, hogy Vácról hazajött, nekem is többen mesélték: egyik tanárom, aki akkor még gyermek volt, látta, hogy a merénylő az édesapjával sétált. A Vajdaságban keringő történetek valódiságát már a történészeknek kell kideríteniük. Lehet, hogy az erről szóló dokumentumok valahol Belgrádban vannak, vagy megsemmisítették őket.
Csantavér mindenesetre sok emléket őriz Matuska Szilveszterről, aki egy papucskészítő mester fiaként 1892-ben látta meg a napvilágot. A gimnáziumot már Kalocsán végezte. Sáli Erika közlése szerint ezekre az időkre így emlékezik ifjúkori szerelme: „Komoly, szelíd fiú volt a Szilvi, talán az összes között a legcsendesebb. […] Olyan gondolkodó típus volt. Mondta is nekem párszor: Tudja, Pannika, nekem nagy terveim vannak…” Szülőfalujába 1913-ban került vissza kántortanítóként. A háború után nősült, a tanítás mellett üzletelt, csempészettel, spekulációkkal foglalkozott. Igyekezett beilleszkedni a helyi polgárság közé, a római Szent Péter-székesegyház mintájára emeltetett csantavéri templomnak máig használt betlehemet is adományozott. A Magyar Szóban olvashatjuk, hogy az egyik helybéli család négy festményét őrzi. Az egyik börtönbeli önarcképe, a másikon zenészek láthatók, a harmadik vallási tárgyú kép, a negyedik témája pedig egy havas hegyi táj, idillikus módon megfestve.