Nem írható le pontosan bal- és jobboldal harcaként a lezajlott küzdelem. Az egyik fél sportolóként megtanulta, hogy bizonyos szabályok áthághatatlanok, a másiknak a politikában ezzel a felismeréssel nem volt alkalma szembesülnie. Ha úgy tetszik, sportszerűek és sportszerűtlenek mérkőztek. Vagy még inkább sportszerűek és „politikaszerűek”.
Szólamként gyakran visszaköszön, hogy politikát és sportot szét kellene választani egymástól. Ez a látszatigény leginkább politikusok részéről merül fel, méghozzá olyankor, amikor a sportot éppen képtelenek saját aktuális céljaik érdekében felhasználni. A MOB-elnökválasztás kapcsán legutóbb éppen Bartóki László, a Békés megyei önkormányzat SZDSZ-es elnöke borongott így a Magyar Hírlapnak adott szeptember 13-i interjújában: „Borzasztó, ahogy átitatja a politika a sportot. A MOB tagságának egyharmada politikai delegált, és ez tarthatatlan.” Bartóki úr véleményének hitelét jelentősen rontja, hogy nyilatkozata előtt egy nappal még ő is a MOB tagja volt, nem is tagadta, hogy ezt politikusi pályafutásának köszönhette, és azért mondott le, mert nem sikerült megbuktatni Schmittet. Igaz, ő legalább lemondott. „Csapattársai” viszont a győzelmet győzelemként értékelték volna, most ellenben, a vereség után, úgy tesznek, mintha nem is lett volna meccs.
Pedig volt, sport és politika között nem is először, nem is utoljára, hiszen a küzdelem évszázados. A sportba csöppent vagy ejtőernyőzött politikusoktól persze nem várhatjuk el, hogy megismerjék új működési területük történetét, ezért picit segítünk nekik. Kezdhetjük annak felidézésével, hogy a politika hányszor és hogyan tenyerelt bele éppen az olimpiai mozgalomba. Csak címszavakban: az 1920-as antwerpeni játékokra meg sem hívták az első világháborúban vesztes országokat; 1936-ban a nyári seregszemlén Berlin, a télin Garmisch-Partenkirchen a hitleri Németország dicsőségét volt hivatott hirdetni; az 1956-os melbourne-i magyar–szovjet pólómeccs az egész világsajtót bejárta, miközben a vízilabdáról addig jó, ha egy címes hírt közöltek; 1976-ban a fekete-afrikaiak azért bojkottálták a montreali játékokat, mert Új-Zéland utazhatott, pedig korábban a fajüldöző Dél-Afrikában szerepelt a rögbiválogatottja; 1980-ban az Egyesült Államok és több nyugat-európai állam maradt távol Afganisztán megszállása miatt Moszkvától; végül négy évre rá, 1984-ben a keleti blokk állt bosszút Los Angelesen és az USA-n.
A magyar sportban azonban majdnem mindig volt annyi erő, hogy önálló arcát mutassa a még oly erőszakos politikai áramlatokkal, diktatúrákkal szemben is. (Bizonyára azért, mert tudatában volt erkölcsi és szakmai fölényének, és azt igazából a másik oldal sem kérdőjelezte meg. A huszadik század magyar sportolóival legfeljebb egy-egy természettudósunk, irodalmárunk, zeneszerzőnk vetélkedhetett volna a nemzetközi elismertség terén, politikusunk egy sem.) Az 1936-os berlini megnyitón a mieink azzal háborították fel a házigazdát, hogy a náci karlendítés helyett csupán kalapemeléssel üdvözölték a díszpáholyban pózoló Führert; 1956-ban, egyéb eszköz híján, a melbourne-i medencében véres meccsen vágtak vissza a budapesti sortüzekért; az 1977-es magyar–szovjet labdarúgóvébé-selejtező előtt még az MLSZ akkori kriptokommunista elnöke, Kutas István is arra kérte a fiúkat, nyerjenek, nehogy azt higgye a nép, hogy már futballban sem verhetjük meg az oroszokat. Az egyetlen nagy szégyenfoltot az 1984-es olimpiai bojkott, illetve a szovjet parancshoz való csatlakozás jelentette. Magyarország, hasonlóan az NDK-hoz, Csehszlovákiához, Lengyelországhoz és Bulgáriához engedelmeskedett, Jugoszlávia és Románia viszont ellenszegült, története legsikeresebb olimpiai szereplését produkálta, amiért a Nyugattól besöpörte az elismeréseket, de keletről sem érte nagyobb baj néhány ejnyebejnyénél.
E szomorú kivételtől eltekintve a magyar sport önvédelmi reflexe általában jól működött, és a rendszerváltás után sokáig úgy tűnt, már nincs is mi ellen védekezni. Az új – majd a visszatérő régi – hazai politikai elitnek ugyanis kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy mit kezdjen az élsporttal. Nem csak azért, mert nem értett hozzá, hanem mert az amúgy is önjárónak tűnt: az 1988-as szöuli olimpiáról éppúgy 11 aranyérmet hozott haza, mint az 1992-es barcelonairól, a nemzetközi pontversenyben ott volt az első tízben. Nem akadt közéletünknek még egy olyan szegmense, amely látszatra ilyen sikeresen élte volna meg az átmenetet.
*
Politikusaink persze saját céljaiknak és képességeiknek megfelelően – hitük szerint – így is mindvégig jelen voltak sportéletünkben, alapvetően kétféle tevékenységi formában. Egyrészt kitüntették, méltatták a világversenyekről hazatért bajnokainkat, és a közös fotózkodás, páváskodás során természetesen fel sem vetődött bennük, hogy a felkészülés során ők semmiben sem járultak hozzá e sikerekhez. Másrészt maguk is megjelentek a egy-egy tömegsportrendezvényen, úgy tettek, mintha teniszeznének, kosaraznának, fociznának, azt gondolván, hogy amit művelnek, annak nem csupán piár-, hanem sportértéke is van. Akadtak persze olyanok is, akik valóban elkötelezték magukat egy-egy sportág mellett. Például a szocialista Baráth Etele, aki a kajak-kenu szövetség elnöke lett, és mert jól vezetett egy sikerágazatot, az 1998–2002 között regnáló polgári kormány részéről soha egy rossz szó sem illette, a kajakosok pedig mindvégig megkapták az eredményeiknek megfelelő, másokhoz képest kiugróan magas központi támogatást.
Az állami sportirányítás azonban szándék és tehetség híján képtelen volt végrehajtani a sportrendszerváltást. Ennek egyik nagy vesztese mind a mai napig a Ferencváros. Elég, ha végignézzük a környező országok emblematikus klubjait: Horvátországban virágzik a Dinamo Zagreb, Romániában a Steaua Bucuresti, Ukrajnában a Dinamo Kijev vagy a Sahtar Doneck, Csehországban a Sparta és a Slavia Praha. Itthon ellenben haldoklik a Ferencváros, és az ember azon tűnődik: az állam, azaz a közvetlen partner, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság részéről puszta hanyagság, hozzá nem értés vagy a tudatos károkozás szándéka vezetett idáig.
Legalább ennyire jellemző képet mutatnak az előző évtized vezető sportintézményei. Az országos sporthivatalt a Fidesz-kormány idején önálló minisztérium váltotta, más kérdés, hogy sportminisztereink nem emelkedtek halhatatlan államférfiaink közé. Deutsch Tamás az első esztendő után maga értékelt úgy, hogy a tárca teljesítménye kettes alát ér, a 2002-es választásokkor kinevezett Jánosi György idegen elem volt a sportban, kárpótlásként ültették a Hold utcába, az őt váltó Gyurcsány Ferenc pedig e pozíciójában is saját magát akarta megvalósítani, bizonyítandó, hogy jóval többre hivatott. Egy gondolattal azonban érdemes visszatérni kiindulópontunkhoz: hogyan is beszélhetnénk sport és politika szétválasztásáról, amikor öt éven át minisztérium és miniszter, tehát kormánytag állt a magyar sport élén? Más kérdés, hogy Gyurcsány miniszterelnökké válása után kapásból elfűrészelte a saját ugródeszkáját, megszüntette a sportminisztériumot, és előbb önálló sporthivatallá fokozta le, majd 2006-tól még ezt a maradványt is tovább csökevényesítette.
A Magyar Olimpiai Bizottság ebben a zűrzavarban is normálisan működött. Ami érthető, hiszen az 1895-ben megalapított testületet, ha a tévedhetetlenség nem is, de az állandóság mindvégig jellemezte. Schmitt Pál 111 év során csupán a tizennegyedik elnök, 1989 óta tölti be e tisztséget. Sportmúltja (kétszeres olimpiai és világbajnok párbajtőrcsapatban) és sportvezetői pályafutása (közgazdászi végzettséggel a Népstadion és Intézményeinek főigazgatója, az OTSH elnökhelyettese, 1983–89 között a MOB főtitkára, 1983 óta a NOB tagja) valósággal predesztinálta e pozícióra, és azt tizenhét éven át közmegelégedésre látta el. Pedig e több mint másfél évtized alatt volt Magyarország madridi (1993–97), majd berni (1999–2002) nagykövete, a 2002-es önkormányzati választásokon budapesti főpolgármester-jelölt, 2003 májusától a Fidesz alelnöke, jelenleg a magyar néppárti delegáció elnöke az Európai Parlamentben. Tisztséghalmozó, nem vitás. De soha egyik vállalását sem rótták fel neki, egészen 2006 nyaráig. Akkor azonban egyszerre az összeset. Ne essünk abba a tévedésbe, hogy idealizáljuk Schmitt Pál alakját: természetesen ő is követett el hibákat, szétaprózta magát, a 2004-es athéni olimpia doppingbotránya után pedig, szoros egységben az elnökséggel, illett volna lemondania. Csakhogy akkor, amikor ez időszerű és elvárható lett volna, ezt nemhogy nem követelték, nem is kérték tőle.
Később és egészen másért, 2005. március 15. után kapta az első támadásokat. Részben a nemzeti ünnepen mondott beszéde miatt, de inkább azért, mert bocskaiban merészelt színre lépni. (Önálló írást érdemelne meg annak taglalása, hogyan és miért lehet bűn a bocskai viselete, de ezt most hagyjuk.) Fő vétke azonban nyilvánvalóan az lett, hogy a Fidesz a várakozásokkal ellentétben elveszítette a 2006-os országgyűlési választásokat.
Schmitt ekkor lett politikusból hosszú távra ellenzéki politikus, akinek személye miatt a kormány részéről hátrányos megkülönböztetés érheti a MOB-ot. Ahogy az ellene szervezkedők a régi apparatcsik stílusban hivatalosan fogalmazták: helyre kellett állítani a MOB hatékonyabb érdekképviseletét és érdekérvényesítési képességét. Ez persze ürügynek is gyengécske, a valódi indok másutt keresendő. Egyesek szerint Schmitt ott hibázott, hogy annak idején nem vette komolyan a sportminiszter Gyurcsányt – erre minden oka megvolt –, így most az ő személyes bosszújának célpontja. Mások úgy vélték, még az önkormányzati választások előtt el kell ejteni és zsákmányként felmutatni egy fideszes „nagyvadat”, a harmadik verzió pedig úgy szólt, hogy másnak kellett a helye, mert már le volt játszva, hogy Fidesz-győzelem esetén Schmitt miniszterré lép elő.
Akárhogy is, július 12-én hírül adta a távirati iroda, hogy a MOB tagságának csaknem kétharmada – 165-ből 102 fő – támogatja a leváltását kezdeményező akciót, mert összeférhetetlennek tartja, hogy a MOB elnöke vagy főtitkára országos párt elnöke, alelnöke vagy főtitkára legyen. Mielőtt továbblépnénk, három észrevétel ide kívánkozik. Egy: Schmittnek legutóbb 2005 májusában ötödször szavaztak bizalmat nagy többséggel 2008-ig, és akkor még semmi gond nem volt politikai szerepvállalásával. 2006-ban viszont visszamenőleges hatállyal büntetnék. Kettő: a MOB egyik alelnöke Bakonyi Tibor, Budapest szocialista főpolgármester-helyettese, de vele minden rendben. Három: Schmitt a sportból indult a politika felé, ottani amatőrségét soha nem is tudja levetkőzni, míg ellenlábasai a politikából toppantak be a sportba.
Visszatérve az eseménykrónikához: Schmitt Pál a fentiek hallatán a Magyar Nemzetnek adott interjújában madárijesztőknek nevezte az ellene szervezkedőket, ezzel végre jó okot szolgáltatva nekik a sértődésre és a nyílt oppozícióra. Augusztus 7-ére rendkívüli elnökségi ülést hívtak össze, amelyen a várakozások szerint szeptember 2-ára kellett volna kitűzni a rendkívüli közgyűlés időpontját. Csakhogy e zártkörű tanácskozáson kiegyeztek a felek, és megmaradtak az eredeti, december 9-i tisztújítás mellett. A mai napig nem egyértelmű, hogy ezt milyen alku, kompromisszum árán érték el, az egyik elnökségi tag mindenesetre a teremből kilépve azonnal megszegte titoktartási fogadalmát, és világgá kürtölte: Schmitt garantálta, hogy decemberig lemond, ezért kapott haladékot.
Ám a látszatbéke egy hétig tartott. Augusztus 14-én az ötvenes évek alulról jövő kezdeményezéseinek stílusában négy MOB-tag mégis rendkívüli közgyűlés öszszehívását kezdeményezte, az erről szóló kiáltványt ötvenöten írták alá. Ugyanezen a napon a mindvégig Schmitt ellenjelöltjeként számon tartott Gyárfás Tamás is színt vallott, és „kedves tagtársaim, most már nem állhatunk meg…!” felütéssel tanácskozásra hívta többek között Mesterházy Attilát, az esélyegyenlőségi minisztérium politikai államtitkárát, valamint Warvasovszky Tihamért, Székesfehérvár és Csabai Lászlónét, Nyíregyháza szocialista polgármesterét.
Utólag megállapítható, ez a nap jelentette a fordulópontot, kitisztult a kép. Aki valóban tudni akarta, mi miért történik, annak nyilvánvalóvá vált: a politika nem Schmitt-tel vagy mellette, hanem éppen ellene telepedne rá a MOB-ra, ezért nem az elnököt kell védeni, hanem az olimpiai mozgalmat, a magyar sportot, még általánosabban a civil szférát. Innentől végképp nem a baloldal küzdött a jobboldallal (bár ez az állítás korábban is csak félig volt igaz, hiszen a Fidesz egy szavával, cselekedetével sem állt ki Schmitt Pál mellett), hanem a sportszerűség a sportszerűtlenséggel. Nem véletlen, hogy néhány nap múltán tizenkét egykori úszósztár – köztük az ötszörös olimpiai aranyérmes Egerszegi Krisztina és a négyszeres bajnok Darnyi Tamás – tett nyilatkozatot Schmitt oldalán, áttételesen tehát Gyárfás Tamás ellen, ami azért különösen érdekes, mert ő egyben a Magyar Úszószövetség elnöke. Gyárfás ekkor megérezte, hogy ebben a harcban nemcsak nyerni lehet, hanem veszíteni is, visszavonulót fújt, és a vezér nélkül maradt ellentábor a szeptember 8-i közgyűlésen már nem tudta teljesíteni küldetését.
Schmitt Pált hatodszor is elnökké választották. Ugyan messze nem úgy, mint az addigi öt alkalommal, hanem csak 69:69-es szavazati eredménnyel, de az előzmények és a külső erőviszonyok ismeretében a döntetlent joggal értékelte fényes győzelemként. És nem csak azért, mert a három tartózkodást is hozzáadhatta a maga hatvankilencéhez. Azon melegében ki is jelentette, hogy Pekingig folytatja a munkát, és első gesztusával békejobbot nyújtott mindenkinek. Habitusából fakadóan nem vitás, hogy komolyan is gondolta. Talán azok is, akik elfogadták. Schmitt ugyanis, sportmúltjából eredően, pontosan tudja, hogy bizonyos meccseket nem szabad túlnyerni, mert az a következő találkozásra csak feleslegesen felhergeli az ellenfelet.
Hiszen nem kétséges, hogy lesz következő találkozás, bár az időpontja, a helyszíne és a jellege ismeretlen. De az eddig történtek legalább bizonyították, hogy érdemes szólni, tiltakozni, életjelt adni, erőt és eltökéltséget mutatni. Mert eredendően nincs minden veszve az egyik oldalon, és nem lehet egyetlen lendülettel mindent bedarálni a másikon.
Szeptember 8-a délutánjának talán ez a fő üzenete. És remélhetőleg mindkét fél számára.
origo.hu
Sokkoló felvétel került elő a tragikus motorbalesetről – videó
