Ormánsági váltó

Harkányba Pécsről kocsin jó úton két óra, automobilon fél óra alatt juthatni. Különben alapos kilátás van rá, hogy már a közeljövőben Harkánynak vasútja lesz. Harkányhoz a legközelebbi vasútállomás Siklós, honnét bérkocsin 20 percz alatt kényelmesen Harkányba juthat az ember. Az állomás minden vonatához bérkocsi van kirendelve” – írja Heller József 1911-ben megjelent A harkányi gyógyfürdő és kénes hévvize című fürdészeti értekezésében. Az idézett szöveg margójára a könyvecske néhai tulajdonosa ceruzával odabiggyesztette a fontos változást: 1912-ben Harkányba befutott az első vonat.
Heller doktor nemigen sejthette, hogy a kor legnagyobb becsben tartott tömegközlekedése, a vasút, illetve annak dél-baranyai vonala aligha ünnepli századik születésnapját felvirágozott mozdonnyal. Minden bizonnyal akkor is meglepődött volna, ha valaki azt jósolja, hogy az Úr 2006. esztendejében még ugyanazokon az 1912-ben Grazból hozott síneken döcög a vonat, amelyeket nálunk derekabb elődeink először – és úgy tűnik, utoljára – lefektettek az Ormánság iszapszagú földjére.
A mindössze 58 kilométernyi Villány–Sellye vonal kibabrált a dicstelen utókorral. Fittyet hányt antibiotikumra, tranzisztorra, holdutazásra. Cérnavágányain csak visszafelé haladhatott az idő: a kezdeti hatvan, majd negyven kilométeres csúcssebességgel közlekedő vonatok mára az útvonal egyharmadán csupán hússzal döcöghetnek, amíg valamelyikük ki nem fordul a sínnel együtt. Jó néhány csavart puszta kézzel ki lehet húzni, ha meg az ember a talpfa egyik felére áll, a másik vége a sínszállal együtt felemelkedik.
– Na, ez már a Kádár-rendszer! – örvendezik Tóni bá’, a mozdonyvezető, amikor Sellye felől érkezve Harkány előtt egy rövid szakaszon hatvanig gyorsíthatja a Bz-t. Az a változat nyilvánvalóan meg sem fordul a fejében, hogy inkább a lepusztult, jóval hosszabb, lépésben járható szakaszt írja az elmúlt rendszer számlájára. – Környezetbarát vonal – mutat maga elé a sínközre, amelyet bundaszerűen tölt ki a mozdony szoknyájáig érő gaz.
Való igaz, ilyen zöldbe borult vasúti pályát nem mindennap lát az ember. Mintha májusi búzamezőn utaznánk, a sín jószerével ki sem látszik a buja növényzetből.
– Mit szól ahhoz, hogy meg akarják szüntetni ezt a vonalat?
– Jól teszik. Most is csak egy utasszámláló kérdezőbiztost viszünk. Magát nem kérdezte? Napi tizenhatezerért én is érdeklődnék attól a néhány utastól, hogy hova megy, meg hogy teljes árú jegyet vett-e…
– Annyit kap?
– Állítólag. De engem nem érdekel. Ez sem. Ha megszüntetik, hát megszűnik. Azt a keveset a nyugdíjig már akárhol lehúzom. A szolgálati időnk legalább húsz százalékát úgysem mozdonyvezetéssel töltjük, és ez a folyamatos ágazati kiszervezésekkel még csak rosszabbodni fog.
Mondandóját hirtelen abbahagyja, mert egy elmondása szerint hamisítatlan ormánsági vasúti látványosság következik.
– Itt szépen leszáll a kalauzom, leereszti a sorompót, mi átmegyünk, ő feltekeri, utánunk ballag, és már haladunk is tovább. Figyelje, hogy röhögnek az autósok! A turisták meg videózzák. Azt mondják, ilyet még nem láttak. Mi meg szégyenkezünk, pedig nem a mi szégyenünk.
Szerencsénk van. Ezúttal nem áll egy fia személykocsi sem az átjáróban, így a felkonferált vasúti érdekesség pusztán hármunkat szórakoztat.
– Máskor is csak mutatóban akad utas, vagy ez a mai nap különlegessége?
– A kutya se jár már vonattal errefelé. Legfeljebb havonta egyszer, segélyosztás után bejönnek az emberek Siklósra a Tescóba vagy a harkányi ruhapiacra, azután jóccakát, egy hónapig megint csönd van. Egyébként autóval jár mindenki, ha jár még egyáltalán valahová errefelé a nép. Állása nincs, a háza összedől, de van kocsija.
Tömött állomásokról, lángosillatról, négy állomási vágányt megtöltő forgalmas vonatokról szólnak a régiek. Még a hetvenes évek közepén is ez volt a jellemző kép reggelente. Folyamkavics, hangosbemondó, tömött resti, rengeteg ember. Hová lettek? Errefelé mindenki azt mondja, nincs pénzük utazni. A téeszvilágban volt.
Az Ormánság, ahol vonatunk keresztülbaktat, a rendszerváltás igazi vesztese. Ezen a tájon éppúgy, mint máshol, negyven éven át gyakorlatilag szétlopták a téeszeket, plusz még havi fix is csurrant-cseppent belőlük. A különbség csak annyi, hogy míg szerencsésebb vidékeken volt lehetőség a szerkezetváltásra, az Ormánságban alig.
– Nagyjából ötvenszázalékos a munkanélküliség, ami szinte kezelhetetlen – mondja Horváth Zoltánné, a kémesi polgármester asszony. – Nagyon mennek el az emberek, főleg a fiatalok. És érdekes módon megint nyugatra. Nálunk Anglia a sláger. Az önkormányzat – iskola, óvoda, rendelő – a legnagyobb foglalkoztató a faluban, de mindenkinek nem tudunk munkát adni. Ha az állam mindent felad a kistelepüléseken, hogyan tartsuk meg az embereket? Harcoltam a postáért is – amely szerencsére megmaradt nálunk –, a vasútért is küzdünk. Látta az állomásépületünket? Mint egy kilőtt kaszárnya. Se ajtaja, se ablaka, pedig masszív kétszintes épület. Kértem, adják a falunak – persze csak jelképes összeget tudnánk fizetni érte –, ne ezt lássa először, aki leszáll a vonatról. Azt mondják, azért nem adják, mert a váltókezelő szerkezet bent van az épületben. Na hiszen, azt a váltót az nem kezeli, aki nem akarja, egyébként meg tán nem is állította át senki évek óta. A siklósi kistérségi társulással közösen beadtunk egy tiltakozó jegyzéket: el ne vegyék tőlünk a vasutat! Most várjuk, mi lesz. Még 2004-ben is komolyan számítottunk a vonatra, a településfejlesztési tervünkben amolyan mini ipari parkot képzeltünk az állomás közelében. Járt itt tavaly egy komolynak tűnő vállalkozó is: jé, maguknak van vasútjuk? Akkor itt érdemes kezdeni valamit! Amint híre ment a vonal felszámolásának, eltűnt.
Vajszlón kifejezetten szép állomás fogadja az utazót. A nagy konkurens, a tíz kilométernyire fekvő Sellye már városi rangot kapott, így eldőlni látszik a presztízsharc, melyikük az Ormánság központja. Nem beszélve arról, hogy Sellyét nem fenyegeti a teljes vasút nélkül maradás, mivel ott még leágazás is van a Pécs–Budapest fővonalon fekvő Szentlőrinc felé. Mindenesetre Vajszló nem adja meg magát egykönnyen: fehér kaviccsal gondosan felszórt utak, virág, jó állapotú állomásépület. Négy vágánnyal is büszkélkedik ez a csinos kis pályaudvar, ráadásul rakodórámpa is van a bejárat közelében rönkrakásokkal egyetemben. Furcsa volt ugyan, hogy a vonatot sárga zászlót szorongató vasutas fogadja, de mint kiderült, forgalmi szolgálattevő már Vajszlón sincs, a kolléga hivatalosan váltókezelő. Gyakorlatilag állomásfőnök.
Nagy gondja a magyar vasútnak, hogy – a nagyvárosokat leszámítva – a települések az évtizedek során elhúzódtak az állomástól. Ha jobban megnézzük, alig akad olyan falu, ahol az állomás előtt futó sínen túl van még valami. Többnyire ott kezdődik a semmi. Így aztán a frekventáltabb részek egyre távolabb kerültek az állomástól, míg a buszmegállók szinte mindenhol a település közepén maradnak. Ha a falu szerkezete megváltozik, hát arrébb teszik a megállót jelző táblát, és kész. Vasútállomással ezt nem lehet megtenni. Bár a vonatközlekedés ott a mai napig sokak számára az egyetlen munkába járási lehetőség Pécs felé, Villány sztárborászatai már kilométerekre épültek az állomástól. Siklóson is messze az állomás az újonnan felhúzott bevásárlóközponttól, és Harkányban sem vállalkoznak bőröndök cipelésére a fürdőig, szállodákig vezető két-három kilométeres úton. Persze ahol még 1912-ben lefektetett síneken zajlik a vonatozás, ott aligha számíthatunk nemhogy vasútépítésre, netán -korszerűsítésre, de még alapvető pályafenntartási munkálatok elvégzésére sem.
– Elég volt felröppenteni a hírt, szinte mindennapossá váltak a működést lehetetlenné tevő lopások, rongálások. Legutóbb tegnap loptak el Sellye előtt tíz térköznyi telefonkábelt! – méltatlankodik Sz. István a vasútbiztonságtól. – És ha ez történik a sínek mentén, idővel nem járnak jobban beljebb sem: bangladesi állapotok felé tart az egész Ormánság. Ahonnan eddig elvették a vasutat, ott a települések mindenhol megindultak lefelé a lejtőn. Alig akad emberfia Harkánytól keletre, aki vonattal intézné ügyes-bajos dolgait, hisz a mozdonyt gyalogszerrel könnyedén meg lehet előzni. A menetrend is mintha úgy lenne kialakítva, hogy később azt mondhassák: látjátok, a kutya se utazik ezen a vonalon. És ez igaz. Ha valakinek reggel hétre kell mennie iskolába vagy dolgoznia Harkányba, esetleg Siklósra, majd bolond lesz hajnali négyre kimenni a sellyei állomásra, és egyórai zötyögés után további másfél órát tengeni-lengeni munkakezdésig. Pláne úgy, hogy tudja: ezt a másfél órát nyugodtan tölthette volna az ágyban is, ha nem vonattal megy. Nézze csak meg, Vajszlón egymás mellett van a buszmegálló és a vasútállomás. Olcsóbb, kényelmesebb, ám az emberek mégsem a vonatot választják. Mert nem jó a menetrend, és hosszú a menetidő.
– A pálya, a menetrend koncepciózus elhanyagolása nyilván nem új keletű.
– Nem bizony. Arról van szó, hogy nem kell az Ormánság. Nagyon régóta senkinek sem érdeke, hogy valakinek kelljen. Nem költenek a vasútjára, egyáltalán semmire nem költ az állam errefelé. A vasútra most épp azért nem, mert állítólag nem éri meg. Pedig ez nem igaz. Ott a Sopron–Szombathely vonat, amelyet a GYSEV üzemeltet! Amióta az övék, azóta gyors és pontos. Tegye mellé a Villány–Sellye ötvennyolc kilométerét a maga egy és háromnegyed órás menetidejével! Tisztán cégszempontból én nem hibáztatom a MÁV-ot. Ezt nem a MÁV tette csupasz üzleti kérdéssé, hanem az állam csibészsége. Évek óta nem állja azoknak az állami szolgáltatásoknak a számláit, amelyeket az állampolgároknak nyújt. Például a félárú igazolványra kiadott jegy nem azt jelenti, hogy az utas fele pénzért ülhet vonatra, hanem azt, hogy az ő útiköltségének ki nem fizetett ötven százalékát az állam megtéríti a MÁV-nak. Na, ez az, amit az állam évek óta nem tesz meg.
– A feleségem pedagógus Harkányban – meséli Somogyi László harkányi vállalkozó –, sok gyerek jár az osztályába a környékbeli kis ormánsági falvakból. Megesett, hogy egy-egy családlátogatás után a könnyeivel küszködve fakadt ki otthon: hihetetlen, hogy Magyarországon emberek ilyen nyomorúságos körülmények között élnek! Az Ormánság ma nem pusztán az egyik halmozottan hátrányos helyzetű régió a hazai kilencből, hanem a leghátrányosabb. Régóta az. Erre megszüntetik a vasutat. Talán azért, mert tudják: a sínek felszedése az utolsó szög lesz a koporsóban.
A Villány–Sellye vonal felszámolása nem pusztán érzelmeikben érinti az ott élőket. Sokan nem értik, miért ítélnek halálra egy olyan vasútvonalat, amely átszeli a Duna–Dráva Nemzeti Parkot, összeköti a messze földön híres harkányi gyógyvizet a siklósi várral, Villány boraival.
– Aki ebben nem lát fantáziát, annak elment a józan esze! – véli Bédy István harkányi polgármester. – Az érintett többcélú kistérségi társulások bizonyosan beszállnak a fenntartásba, persze nem a lepusztult, száz éve elhanyagolt szocialista mementó fenntartásába, hanem egy idegenforgalmi célra jól hasznosítható, átalakított, felújított vasútnak a fenntartásába. Az EU kifejezetten preferálja a vasutat. A Harkány–Siklós–Villány régió fejlesztési tervek sokaságát készül megvalósítani egy évtizeden belül. Ehhez munkaerő kell. Ott a rengeteg munkanélküli a vasút mentén. Lássunk már tovább az orrunknál! Ha a Volán társaságokat privatizálják, akkor ezeknek sem fogja megérni, hogy fenntartsák a buszjáratot. És ha már nem megy oda se vasút, se busz, akkor ugyebár miért menne be a mentő?! Oda, ahol se posta, se orvos, se iskola. És ha semmi nem marad, akkor onnan mindenki eljön. Ki fogja megművelni a földet? Kérhetjük majd, hogy az állam legyen szíves, és hagyja nálunk az adókat, ne rakjon ránk többé közterheket, ha már ilyen urasan kivonult mindenből?
Villánytól Sellyéig a kistelepülések hellyel-közzel beletörődtek a vasút elvesztésébe. Ám sem Harkány, sem Siklós nem így áll ezzel. Az itteniek számára elképzelhetetlen, hogy többé ne legyenek bekötve a vasúti vérkeringésbe. Azt mondják, az igazi harc még nem kezdődött el, a döntéshozók pedig vélhetően sejtik: a két város kellemetlen ellenfélnek ígérkezik.