Örömtánc

Az első Magyarországon szentelt és itt szolgáló színes bőrű pap Nigériából érkezett 2000-ben. Ma a kecskeméti főplébánia káplánja. Egy távoli kultúra képviselőjeként talán nagyobb távlatból szemléli közép-európai életünk buktatóit, de az itt eltöltött hat év alatt arra is volt lehetősége, hogy egészen közelről lássa a problémákat.

Keresztény családban nőtt fel?
– Jámbor, keresztény családban születtem Iboföldön. Az ott lakók 99,9 százaléka keresztény. Nigéria három fő törzsből áll: az ibón kívül még a hausza, valamint a joruba törzsből. A három törzs minden szempontból elkülönülve él, ezért viszonylag kis mértékű a keveredés, annál is inkább, mert tiltják a mohamedán törvények. A katolikus egyház szükség esetén engedélyt ad a keresztényeknek, hogy lányaik mohamedánhoz menjenek feleségül, de fordítva ez nincs így, a Korán nem engedi meg a vegyes házasságokat.
– Hogyan lett kereszténnyé az ibo törzs?
– Először portugálok érkeztek az ibók földjére a XVII. században, de ők elsősorban az ország ásványkincsei iránt érdeklődtek, és kevésbé volt céljuk a kereszténység meghonosítása. Így hittérítő munkájuknak nem volt különösebb nyomuk, hiszen az őslakosok elutasították őket. Az angol gyarmatosítók már jelentősebb hatást gyakoroltak, de hasonló okok miatt az ő tevékenységük sem járt nagy sikerrel. Nem a tiszta kereszténység elterjesztésére törekedtek, hanem inkább a természeti értékek megszerzésére. Ezért aztán az anglikán térítőket is kereskedőknek tekintették, és elutasították az őslakosok. Viszont az angoloknak köszönhető az ország „előkészítése” a katolicizmus számára. A XVIII. század második felében történt a nagy változás, amikor egy rabszolgaként elhurcolt nigériai gyermek Angliában katolikus családba került, felszabadult, tanulhatott, szemináriumot végzett. Visszatért Nigériába, jelentkezett az ibo törzs királyánál, és világossá tette számára, hogy semmi köze az anglikánokhoz. Közülük való volt, úgyhogy elfogadták a bennszülöttek is, és ez megnyitotta az utat a katolicizmus előtt. Visszautazott Angliába, hogy befejezze a tanulmányait, és felszentelt papként, misszionáriusként érkezett ismét Nigériába. Ő lett az ország első püspöke.
– Ezek szerint a nigériaiak jelentős része már két-háromszáz éve kereszténységben él?
– Pontosan. De a hittérítés folyamata egyáltalán nem volt könnyű. Mivel az anglikán missziósokat kereskedőknek tartották, ezért a többi hittérítő, a katolikusok is gyanúsak voltak. Legalább félszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a katolikus miszszionáriusok bizonyítsák tiszta szándékukat. Földet is csak akkor kaptak házuk építésére, amikor igazolni tudták, hogy nem az olaj és a többi ásványkincs miatt érkeztek. De amikor ez megtörtént, megtanulták a számukra nehezen elsajátítható nyelvet, iskolákat építettek, illetve az angol iskolákban tanítottak hittant, vagyis nagyon fontos munkát végeztek.
– Kötelező volt látogatni az angolok által épített iskolákat?
– Még ma sem mondhatjuk, hogy kötelező volna, de igen nagy különbségek vannak az ország egyes részei között. Nigéria tízszer nagyobb, mint Magyarország, és a lakossága évente kétmillióval nő. Ennek nemcsak a belső szaporulat az oka, hanem az is, hogy a környező országokban dúló háborúk miatt rengeteg menekült érkezik. Az ENSZ is felszólította Nigériát, hogy fogadja be a menekülteket. Azok számára, akik hontalanként élnek, nem lehet kötelezővé tenni az oktatást.
– Mivel magyarázható a papi hivatást betöltők magas száma Nigériában?
– Nem általában Nigériában magas, hanem csak az ibo törzsben. A keresztény és mohamedán lakosságot vegyesen magába foglaló joruba törzsnél már paphiány van. Az ibo törzs megtérítésének korai időszakában a frissen megkeresztelkedett afrikaiak mindenben hasonulni akartak a hittérítőkhöz, s nem csupán a kereszténységet vették át, hanem a teljes kultúrát. A hittérítés legjobb eszköze az oktatás lett: az óvodától az egyetemig minden szinten tanítottak a misszionáriusok, méghozzá a legmagasabb színvonalon. A szülők ezekbe az iskolákba akarták járatni gyermekeiket, és arra törekedtek, hogy azok olyan okosak legyenek, mint az iskolákban tanító misszionáriusok. Nigériában a papok igen nagy társadalmi megbecsülésnek örvendenek, és ha egy gyerek jól tanul, okos, értelmes, elsősorban a szemináriumba, másodsorban pedig az orvosi hivatás felé irányítják.
– Ez nálunk is így volt hosszú évszázadokon keresztül, talán a XVIII. századtól a XX. század közepéig, de mint látható, időközben valami megváltozott.
– Ennek okát én abban látom, hogy Magyarország nagyon nyitott a külső hatásokra, divatokra, s akár saját kultúrájának feladása árán is képes alkalmazkodni a trendekhez. Összefüggés van a globalizmus térnyerése és elfogadása, valamint a papi hivatások száma között. A magyar kultúra – Szent Istvántól kezdve – összefonódott a kereszténységgel, de ma az ország minden igyekezete a nyugati mintákhoz való hasonulás. Szomorú, hogy eközben hajlamos saját értékeinek feladására. Ennek a folyamatnak az EU-hoz való csatlakozás nem a vége volt, hanem inkább az eleje. Nem csoda, ha Magyarországon is megismétlődnek azok a társadalmi folyamatok, amelyek Európa nyugati felén, s csökken a papi hivatások száma.
– De Magyarországon az Európai Unióhoz most csatlakozott vagy csatlakozás előtt álló országokhoz képest is kevesen jelentkeznek a szemináriumokba.
– Igen, Horvátország vagy Szlovákia sokkal jobban áll, Lengyelországról nem is beszélve. Ez is azt bizonyítja, hogy nem igaz az a teória, amelyik szerint az általános szegénység növeli, a jólét csökkenti a papi hivatások számát. Igaz ugyan, hogy Nigéria nem tartozik a gazdag országok közé, de egyáltalán nem a legszegényebb a kontinensen. Iboföldön a papok társadalmi megbecsültsége biztosan szerepet játszik a papi hivatások számának alakulásában. Nem csoda, hogy Iboföld Európa számtalan országába tud papokat küldeni.
– A hazájában orvosból is olyan sok van, mint papból?
– Igen. E két hivatás virágzik nálunk, az orvosi egyetemekre éppoly nehéz bejutni, mint a szemináriumokba.
– Egy Afrikából érkezett pap könnyebben érhetne el lelkipásztori sikereket, ha a kulturális önazonosság fontosságának hirdetése helyett egzotikus afrikai színt vinne pasztorális munkájába…
– E tekintetben nagyon óvatos volnék. A helyi liturgiához kell ragaszkodni mindig, tiszteletben tartva az adott területen élő emberek mentalitását. Az nem inkulturáció lenne, ha tőlük idegen dolgot hoznék el nekik, még ha a szokatlan, idegen vonás érdekessé tenné is a liturgiát.
– A liturgikus szokásvilágban mind a mai napig sok archaizmus, kereszténység előtti tartalom fedezhető fel Magyarországon. Ez Iboföldre is jellemző?
– A püspöki konferencia egyik fontos feladata, hogy kigyomlálja azokat a szokásokat, amelyek nem egyeztethetők össze a kereszténységgel. Persze mindent nem lehet kiirtani, mert ezek a mélyen begyökerezett szokások az őseinkhez vezetnek. Az őseink is az igaz Istent imádták, a számukra ismeretlen Istent, de rossz módon. A II. vatikáni zsinat utáni egyház e tekintetben is komoly számvetést szeretne. Nálunk Iboföldön is előfordul bizonyos szinkretizmus. Néhányan, különösen az idősek közül, bár gyakorolják a kereszténységet, még emlékeznek a nép kereszténység előtti hitvilágára, és annak a vallásnak is követik a szokásait.
– Lelkipásztori gyakorlatában talál ehhez hasonlót Magyarországon?
– Természetesen. A mindennapi beszélgetés során gyakran látom, hogy híveink, akik ott vannak a templomban, máshol is keresik az utat, és mondjuk mise után elmennek a jósnőhöz. De ebben semmi új nincs, Jézus Krisztus korában is megvolt a szinkretizmus, ez valószínűleg az emberi gondolkodás kiirthatatlan része. A mai keresztények közül sokan keresik a látványos csodákat, és eközben idegen területekre kalandoznak. Az eucharisztia csodája mélyebb hitet követel, amelyre nehezebben juthat el bárki. A szinkretizmus is világjelenség.
– Az ibók földjén erős a kereszténység előtti hagyomány?
– A mértéke változó, de tagadhatatlanul létezik. Az ibo nép nagy múltú, már a Krisztus előtti V. században létezett. Ezt többek között összehasonlító etnológiával lehet bizonyítani, egyes más népeknél is meglévő népmondák elemzésével. Tehát a kereszténység felvételéhez képest az ibóknak régi a nemzeti identitásuk, de az idők folyamán már a kereszténység is sajátjuk lett. A hittérítők ugyanis – nagyon bölcsen – nem söpörték ki a hagyományos ibo kultúrát, hanem beillesztették a kereszténységbe. Például megőrizték, felhasználták az ibók hagyományos muzikalitását. Úgy látom, a magyar mentalitás az irodalomból, népdalokból, nótákból ismerhető meg inkább. Az ibo gondolkodás viszont a hangszeres zenéből, táncból, mozdulatokból. És ezt fölhasználták az evangelizációban. Megengedték például az ibóknak, hogy a liturgiában a felajánláskor olyan mozdulatot tegyenek, amelyik az ének ritmusához kapcsolódik. A hívek liturgikus táncot járnak. Ez Magyarországon elképzelhetetlen, de az ibóknál furcsa volna enélkül egy mise. Mint ahogyan a felajánlási körmenet is a liturgia általános része, amely nem egy csöndes esemény: a hívek felállnak, és hangos örömmel fogadják a felajánlási adományokat hozókat. Ez a gyászmiséken is megvan, csak más mozdulatokkal, más énekekkel. Iboföld püspöki kara persze igyekszik kiszűrni az eksztatikus szokásokat.
– Több egyházmegye is van Iboföldön?
– Körülbelül harminc. Még fehér püspök is van. Az angolok 1960-ban elmentek, de közöttük is voltak papok. És jelen vannak a szerzetesrendek is, különféle oktatási intézményeket tartanak fenn, többek között a jezsuiták és a ferencesek.
– Bizonyára igen jelentős az ibók és a magyarok mentalitása közötti különbség.
– Igen, ez számtalan jelből látszik. Az ibóknál például nagyon erős az élet tisztelete, és az emberi kapcsolatok is eltérnek. Az ibók földjén szinte ismeretlen a válás. Igaz, a házasságokat is máshogyan kötik. A férfiak általában huszonöt évesen házasodnak; ebben a korban már életre szóló kapcsolatot tudnak kötni az emberek. A párválasztásban kikérik a szülők véleményét is, és ez régebben még inkább meghatározó volt, mint napjainkban, hiszen az idősebbeknek nagyobb az élettapasztalatuk. Ennélfogva a házasságok megkötésénél nem a szerelem az elsődleges szempont. És a család intézménye nagyon erős.
– A magyarországi válási statisztika magas, de Európában mindenütt a család válságáról beszélnek.
– Iboföldön viszont úgy gondolják, hogy a család olyan, mint egy ház. És ebben a házban a feleség és a férj egy-egy oszlop. Egyik sem helyettesíthető. Ha kiveszik az oszlopot, összedől a ház. Iboföldön már a kereszténység előtt is máshogyan gondolkodtak az élet értelméről, mint Európában. Nagyon más a személyek tisztelete is. Ez a tulajdonnevek használatában is megmutatkozik. Nálunk elképzelhetetlen, hogy a lelkipásztort keresztnevén nevezzük. Egy családanyát sem lehet egyszerűen a keresztnevén szólítani.
– Ilyen háttérrel milyennek látta a magyar egyház helyzetét?
– A magyar egyház feltámadásának története legföljebb tizenhat év, hiszen a rendszerváltás előtt tetszhalott állapotban volt. Azt is mondhatjuk, szinte kamasz még, és ezzel sok probléma okára is magyarázatot találunk.
– A környező országok sokkal jobb helyzetben lévő katolikus egyházai ugyanúgy tizenöt-tizenhat éve szabadok, mint a magyar.
– Igen, de ezekben az országokban sokkal erősebb a saját hagyományaikhoz, kultúrájukhoz való ragaszkodás. És ez az ibókra is érvényes. Egy ibo tudja, hogy olyannak kell lennie, mint egy angol, de ma már nem akar angol lenni. Jobban értékeli saját kultúráját. Viszont tagadhatatlanul világjelenség az identitásválság, csak más-más mértékben valósul meg az egyes országokban. Az Egyesült Államok nagy példa mindenki számára, de a hozzá való hasonulási vágy veszélyeket rejt.
– Ha jól értem, nigériai származású papként a magyar nemzeti identitás megerősítésén fáradozik. Ez nem ellentmondás?
– Nem az. Mi Európától kaptuk a kereszténységet, és most visszatérünk a szekularizált kontinensre, emlékeztetve gyökereire. Visszahozzuk a kereszténységet, amely az európai kultúra alapja. Az a nép, amelyiknek nincs saját kultúrája, olyan, mintha nem volna nyelve. A kultúra és a nyelv szorosan összefügg. Az egyház, a kereszténység zarándokúton jár. Most úgy látszik, a kereszténység elmenekült Európából. De már visszatérőben van. Jézus Krisztus korában Ázsiából jött Európába, és Jeruzsálem helyett Róma lett az egyház központja. Napjainkban eltolódtak a korábbi súlypontok, Afrikában és Ázsiában sokkal jobban erősödik a kereszténység.