A tévé elé, a tévé elé! – fut végig kiabálva egy tizenéves fiatalember az árkádsoron, ahová a zápor elől húzódtak be a tüntetők. A fülledt, nyarat idéző éjszakában Kossuth-nótákat énekelve indul az egyre dagadó menet. – De miért a tévéhez? – kérdezgették egymástól az emberek. – Nem akarják engedni, hogy Toroczkaiék beolvassák a petíciónkat! – jön valahonnan a válasz. – Miért? Mit vártatok ezektől? Mindegyik a Gyurcsány kezéből eszik, onnan kapják a pénzt! – veti közbe másvalaki. Aztán a beszélgetést elnyomta az énekszó. „Ébresztő!”, „Gyertek velünk!” – kiabálják a tüntetők, de az ablakok nem nyílnak ki. A felvonuló rohamrendőröknek azt mondják: „a magyar rendőr velünk van” és hogy „álljatok át”. A rendőrök akkor még rezzenéstelen tekintettel menetelnek tovább. A tévé kordonnal lezárt főbejáratát a rohamrendőrök falanxa védi.
*
„Gyertek ki!” – skandálja a több ezer, zömmel tizen- és és huszonéves tüntető. Mikor elterjedt a hír, hogy a tüntetők Toroczkai László által vezetett küldöttségét – amely a kormány lemondását és az új választások kiírását követelő petíciót szerette volna beolvasni a tévében – könnygázzal fújják le a televízió kapujában a rendőrök, elrepülnek az első műanyag palackok. Hiába kiabálja a tömeg egy tekintélyes része: „Ne dobálj, ne dobálj!” Hamarosan felszedik az utcaköveket. Megkezdődött a csata a tévé bevételéért.
Délután még senki sem sejtette, mit hoz az este. Az időközben tízezresre gyarapodott tüntetésen csak néhány apróbb incidens jelzi, hogy gyűlik a feszültség. Bethlen Farkast, Verőce polgármesterét, aki traktorral hozza a Kossuth térre a gazdatüntetésen már sikeresen bevetett gulyáságyúját, hatalmas ovációval fogadják. A dübörgő gép érkezésekor a tér belső részét védő kordont szétszedik, a tüntetők elfoglalták az addig elzárt területet. A demonstrálókkal maroknyi rohamrendőr néz szembe a megmaradt kordon másik oldaláról. Több szónok – köztük Wittner Mária – figyelmeztet: mindenki figyeljen oda a a provokátorokra, vezessék ki őket a tömegből, ne engedjék, hogy bemocskolják a tüntetést. Ne hergeljék a rendőröket. Ők is tüntetni készülnek, ők is a Gyurcsány-kormány áldozatai – mondta. Az egykori ötvenhatos halálraítélt beszédét követően nem sokkal petárdát dobtak a rendőrkordonra. Nem telik bele fél perc, négy-öt fiatal és egy idősebb asszony már ott is van a helyszínen, a tetteseket keresve. Néhány bőrkabátos, szótlanul, közönyösen ácsorgó fiatalember társaságából repült el a petárda. Tagadják, hogy ők voltak.
– Nem azért jöttünk ide, hogy a Himnuszt énekelgessük! Ezek a szép szóra sose takarodnak el… Elég volt! – kel védelmükre ordítva egy tetovált fiatalember. Kisebb szócsata alakul ki, közben Csurka István lép a szónoki emelvényre. Ekkor két jól szituált tizenéves fiatal kezdi el skandálni: „Nem kell Csurka!” Pillanatok alatt beléjük fojtják a szót: „Öcsém! Itt most arról szól a dolog, hogy bárki elmondhatja, amit gondol. Még te is. Menj oda a mikrofonhoz, ne itt sipákolj” – mondta neki egy középkorú férfi. „De lejárat minket” – védekezik a fiatal. „Hú, de jól megtanultad a leckét” – szól be neki egy lány.
A tévé székháza előtt egy bottal felfegyverkezett férfi ugrik neki a sorfalnak, visszaverik, de újból és újból támad. A tömeg fütyül és ordít, a felszedett utcakövekkel bombázza a rendőröket. Fiatalok kapaszkodnak fel a lépcső melletti kőpárkányra, ahol a magyar és az uniós zászló leng. Az unióst kiveszik a tartóból. A tüntetők kiabálják: „Tedd vissza!” A suhancok meghajolnak a népakarat előtt. A lépcsőn azonban ekkor kezdenek eldurvulni a dolgok. A zászlót ismét kiveszik tartójából. Működésbe lép a vízágyú, ömlik a könnygáz. „Európa, Európa!” – skandálja a tömeg. Lángra lobbannak a székház előtt parkoló autók, repülnek az utcakövek, a rendőrök egyre hátrálnak. Végül bemenekülnek a székházba. Az ostromlók a szétvert köztéri padok vaselemeivel és a kordonráccsal rohamozzák a tévé kapuját. Mintha egy akciófilmbe keveredett volna az ember: „Vízágyú jobbról, menekülj!” – kiáltja egy rohanó fiatalember. A tömeg hátrál, majd újra előre megy. Húsz rohamrendőr sarokba szorul a kapu melletti kiugróban. A tüntetők körbeveszik őket: Álljatok át, dobjátok el a pajzsot! – mondják a rendőröknek, akik közül valaki figyelmeztető lövéseket ad le a levegőbe. Senkit nem tud elriasztani. Végül engedik visszavonulni a rohamrendőröket. Tömegoszlató autó érkezik: kőzáporral fogadják. Beleragad a sárba. A tüntetők a sofőrt mentőhöz vezetik, és szétkapják a vízágyút. Közben az egyik égő autótól kigyullad a tévé épülete is. A tömeg hiába ordítja: Tűzoltót! Nem jönnek. Nem vesznek részt tömegoszlatásban – hallható később a hírekben. Mit keres itt a szovjet emlékmű? – teszi fel a kérdést egy „leharcolt” fiatalember. Döntsük le! Idős ötvenhatos inti: nem szabad hozzányúlni, mert nemzetközi egyezmények védik. Egy nagyobb csoport elindul, és szívós kitartással végrehajtják a lehetetlennek látszó feladatot: a szovjet címer a porba hull, helyére nemzetiszín és Árpád-sávos lobogót raknak. Közben az ostromlók betörik a tévé kapuját. Egy fiatalember alsónadrágra vetkőzve krisztusi pózban, széttárt karral áll az ostromlók és a rendőrök között. Csattog a testén a könnygázzal kevert vízsugár. Nem mozdul. A környező utcákat fokozatosan lezárják. Egyre több a rendőr.
Többen is megpróbálják a tegnap éjszakai tüntetést úgy beállítani, mintha azt Kerényi Imre szervezte volna, ám a rendező azt mondja: egy pillanatig sem volt a Szabadság téren. – Semmi közöm ahhoz, ami az MTV-székháznál történt. Fél nyolc körül érkeztem a Parlament elé, ahol később szóltam a megjelentekhez. Tíz óra körül távoztam a Kossuth térről, a Szabadság téren meg sem jelentem az éjszaka – mondta Kerényi Imre.
Wittner Mária ’56-os szabadságharcos hős szintén felszólalt a Parlament előtt, de az MTV-székháznál történtekről már otthon a televízióból értesült. – Fél nyolc körül, autóval érkeztem a Kossuth térre, ahol – engedve a kérésnek – beszéltem a demonstrálókhoz. Este tíz óra körül mentem haza, nem is tudtam arról, hogy mi történik a Szabadság téren. Otthon, amikor bekapcsoltam a Hír TV-t, akkor láttam, hogy mi zajlik az MTV székházánál. Tudomásom szerint a nevem többször is elhangzott a Szabadság téren, de ekkor már otthon, az ágyamban feküdtem – emlékezett vissza a történtekre Wittner Mária.
Petrétei József hétfőn este fél tizenegykor értesült először arról, hogy az MTV székházánál erőszakba torkolltak az események, és a történtekről folyamatosan tájékoztatta Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt. Szavai szerint a tárca vezetője állandó kapcsolatban volt Szilvásy György kancelláriaminiszterrel, Szabadfi Árpáddal, az országos rendőrfőkapitány helyettesével, valamint Gergényi Péterrel, a fővárosi rendőrség vezetőjével. Arra a kérdésünkre, hogy hol tartózkodott hétfőn éjszaka Petrétei József, a rendészeti miniszter sajtófőnöke úgy válaszolt: a fővárosban több helyszínen.
A kaput 01.20-kor törik át a tüntetők. Juhász Ferenc, az MSZP alelnöke és Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője az ostrom idején az MTV székházában tartózkodott, egy vitaműsorban vettek részt, de az épületet az ostrom miatt már nem tudták elhagyni. Az ellenzéki politikus este háromnegyed tízkor érkezett a székházba, ekkor még csak két tucat fiatal tartózkodott a téren. – Már adásban voltunk, amikor Baló György közölte, hogy a tüntetők betörtek az épületbe – mondta Navracsics Tibor. – Amikor vége lett a műsornak, már nem tudtuk elhagyni a székházat, s éjjel fél kettőig a Szabadság téren rekedtünk. Egy óra körül, amikor betörtek a tüntetők az épületbe, akkor felvitték politikustársával egy biztonságos szobába, s addig ott is maradtak, amíg a „saját szakállukra”, a hátsó kijáraton el nem hagyták a székházat. – Egy pillanatig sem féltem, de ennek ellenére a helyszínen kézzelfogható volt a feszültség – közölte Navracsics Tibor.
A kapu áttörése után a tüntetők elfoglalták a televíziót.
– Amikor tarthatatlanná vált a helyzet, elkezdtük kimenekíteni a munkatársainkat. Páran maradtunk. Felgyújtották az autóinkat, néhányat ki is raboltak – mondja Kert Attila hírigazgató. Rudi Zoltán tévéelnök a tüntetők betöréséig a tévében maradt. Aztán ő is elmenekült. Éjjel egy óra húsz perckor a tévé beszüntette adását, a munkatársak a hátsó kijáraton menekültek ki. Aztán a rendőrök is, akik később tértek vissza. Egy tévés dolgozó elmondta: „Látszott, hogy a rendőrök nincsenek felkészítve a helyzetre. Féltek, tanácstalanok voltak. Tényleg jobb, hogy kimenekültünk. Itt nem védett volna meg bennünket senki.” – Persze, a tévét meg az itt dolgozókat védtük, ezért rendeltek ki bennünket. De nagyon gyorsan már semmi másra nem maradt erőnk, csak önvédelemre – mondja egy fiatal rendőrnő. Valóban nem egy deszantos alkat.
Toroczkai László igyekezett normalizálni a helyzetet: tárgyalt a rendőrökkel, és arra kérte a tömeget, vonuljon vissza, hogy a célt, a petíció beolvasását el lehessen érni. Már hajnali kettőre járt az idő, és senki nem akart hazamenni. Az utcákat lezáró rendőrök és a tüntetők szóba elegyedtek. – Veletek is jól kicsesztek ezek – mondta egy idősebb úr az egyik rohamrendőrnek. – Hogy lehet ilyen felszereléssel kiküldeni valakit az utcára? – tette fel a kérdést. Egyetértő bólogatás a válasz.
A tömeg lassan átszivárgott a Kossuth térre, ahol Toroczkai László elmondta, mit végzett: a petíciót a rendőrség továbbítja az illetékeseknek. Hajnali kettő felé tudott tárgyalni a rendőrökkel, és elmondta a vezetőjüknek, hogy azzal lehet megfékezni az indulatokat, ha valaki átveszi tőle a petíciót. A parancsnok az ő biztonságuk érdekében elfogadta ezt. Toroczkai egyébként az épületben több olyan rendőrt látott, aki sokkot kapott és sírva fakadt. Szerinte a televízió székháza előtti tüntetésen az indulatok akkor szabadultak el, mikor hat-hét rendőr a kordon mögött elkezdett ütni-verni „egy fiatal srácot”, akit az MTV épületének egyik kiszögeléséről szedtek le. – Ez pont arra volt alkalmas, hogy elszabaduljon a pokol, a történtekért a rendőrséget is felelősség terheli – mondja.
A székház elfoglalásának mintegy százötven sérültje volt, köztük több mint száz rendőr, akik közül az egyik súlyosan megsebesült. Az egyre több sérültet a mentők eleinte nem tudták ellátni, ezért az emberek a tér melletti Hálaadás-templom előterében kötszert és vizet hoztak, és ott fogadták a sérülteket. Kovács Ildikó háziorvos önkéntes segítséget nyújtott azoknak, akikkel a mentők nem tudtak foglalkozni. Elsősorban zúzódásos sérülteket látott el, de sokan mentek be fulladásos panasszal és a könnygáz következtében fellépő szemsérülésekkel is. Az orvosnő szerint gondot okozott az is, hogy a mentők csak egy helyen, a televízió hátsó részénél, egy szűk utcában látták el a rászorulókat, miközben a sérültek döntő többsége a téren volt.
A tévé székháza előtt szúrós füstszag terjengett. A hírek harsogják: jönnek a rendőrök, hogy megtisztítsák a teret. Már nincs ott senki, csak néhány kíváncsiskodó. Az utcán visszhangoznak az élménybeszámolók foszlányai.
– Nincs semmi bajom, anyu – mondja mobiltelefonjába egy fiatal lány.
(A bent lévő tüntetőket csak hajnalban kezdik el kiszorítani a rendőrök, akik időközben erősítést kaptak vidékről. A televízió órákon át a tüntetők megszállása alatt állt. A fejleményekről a következőkben az akkor az épületben tartózkodó Bodacz Balázs, lapunk médiatudósítója számol be.)
– Nem lehetett mit csinálni. Amikor betörtek a tüntetők, azt a parancsot kaptuk, hogy villámgyorsan húzzunk el a p…ba – mondja egy rendőr azok közül, akiket beszorítottak a székházba a tüntetők. A legveszélyesebb az lett volna, ha a tévé folyosóin, irodáról irodára folyik a harc. – Nincs menekülési útvonal, pánik törhet ki, nincs szellőzés, a könnygáztól hullott volna mindenki, mint a légy. Ki kellett menni. Ha már nincs mit szétverni, úgyis kidöglenek. Akkor már könnyebb szétzavarni őket, a k…a anyjukat – szól hozzá egy őrmester, majd eltapossa a csikket.
A visszafoglalási kísérlet előtt a televízió bejáratánál ripityára verve a beléptető kapu, a portások és biztonságiak pultja, a padlót összefüggően borítja el az üvegcserép. A büfé is darabokban, kifosztva. Irodák feltörve, szétverve, némelyik ugyancsak kifosztva. Éjjel két óra van. Égett szag terjeng, és a feltépett biztonsági rácson meg a darabokra vert bejárati ajtó éles kiszögellései között már a békésebb kíváncsiskodók is betérnek a televízió épületébe. Katasztrófaturizmus! – mondja egyikük. Mobiljával képeket csinál. A barátnője pózol hozzá.
– Azonnal gyere ki! – üvölt kisvártatva a telefonomba a Hír TV szerkesztője. – Miért? – kérdezem. – Ne szövegelj, egy perced van! Húzzál ki! – megszakad a vonal. Ebben a pillanatban a folyosók felől már érkezik is mintegy kétszáz rendőr. Szilánkosra tört pajzzsal, gumibottal, sisakkal a fejükön. Parancsuk van, hogy az épületben lévő illetékteleneket szorítsák ki az épületből. Mindenki az, akinek nincs fényképes MTV-belépőkártyája vagy nem rendőr. – Velünk van – adja meg szóban a menlevelet a tévé hírigazgatója. Maradhatok. A rendőrök megkezdik a műveletet. A betörési kísérlet és az épületen belüli vandalizmus lecsengése után elkezdődik a harc harmadik szakasza. A rendőrök egyre szorosabbra zárják soraikat, de egyelőre békések. Nem úgy a három-négy tucatnyi még bent lévő tüntető. – K…rd meg Gyurcsányt, mocskos köcsög! – ordít az egyik. A rendőr nem mozdul. Vár. Parancsra. – Mikor jön el az a pillanat, hogy erőteljesebben lépjenek fel? – kérdezem egy hátrébb állótól. Néz rám a főtörzs, mint a hülyére. – Már rég túl vagyunk rajta – mondja olyan hangsúllyal, amiből kiderül: ha valakinek nem örül most, akkor az éppen egy újságíró. Három óra van, egy órája tart az állóháború. Tüntetők a lépcsőn, rendőröktől körülzárva. A parancsra várók közül többen az aulában vannak. Egyikük ül, tarkóján és nyakán alvadt vér. Rágyújt. – Nem súlyos, de k…ára fáj – mondja. Nem tudja végigszívni a cigarettát. – Megyünk! – hallatszik a lépcső felől. Ordítás, csapkodás, a tüntetők még törnek-zúznak, de már fáradtan. Kettőt letepernek a rendőrök, arcukat a kőpadlóba nyomják, kezük kicsavarva, kattan rajtuk a bilincs. Jó szorosan. – Felállsz, gyerünk, séta! – intézkedik egy sisakos. Hátra kerül mindkét megbilincselt az aula falához. – Térdelj le – hangzik most már szenvtelenül az utasítás.
Mindenki a Hír TV-t nézi. Nincs más. Négykor adászárás, már csak a Himnusz szól. A falhoz térdeltetett őrizetesek együtt énekelnek a tévével.
Rendőrök gyűrűjében átgázolok a vizes, hamus, szemetes üvegcserepeken. A Nádor utcában egy riporternő sírva a nyakamba borul. – Ez nem lehet igaz… – mondja. Nem válaszolok.

Hét elfogatóparancs van ellene, egész Európában körözik a magyar bűnözőt