Politikai meccs Londonban

Tony Blair és Gordon Brown párviadala régóta folyt már az időnként fel-fellebbenő kulisszák mögött, amikor az idén nyáron kenyértörésre került sor. Minden miniszterelnöki és pénzügyminiszteri cáfolat, minden gondosan megrendezett együttes tévémegjelenés ellenére régóta köztudott, hogy 1994-ben egy vendéglőben megállapodás született az akkor ellenzékben levő Munkáspárt két ifjú titánja, Tony Blair és Gordon Brown között.

Ennek értelmében a Blairnél jóval kevésbé karizmatikus Brown nem lép fel a pártvezetői, tehát majdani miniszterelnöki szerepért Blairrel szemben, viszont ha – amint az előre látható volt – a Munkáspárt győz, és egy további választást is túlél a kormányhatalomban, akkor Tony Blair lemond, és átadja a gyeplőt Gordon Brownnak. A párt 1997-ben győzött, Blair miniszterelnök lett, Brown pedig pénzügyminiszter, akiről mindenki tudta, hogy a kormány második embere.
A Blair-kormány második elsöprő választási győzelme után egy-két évvel kezdtek kitudódni a titkos megállapodás részletei, és akkor kezdődött az eleinte burkolt ellentét a két politikus között: Brown egyre türelmetlenebbül várta a jelét, hogy Blair az egyezség betartására készül. Egyre nehezebb volt titkolni a pénzügyminiszter duzzogását, de amikor a harmadik választási diadal után Blair még mindig nem kezdett készülődni, a titkolózás néhány hónapon belül hasztalanná vált, a Blair–Brown-ellentét elemi erővel tört ki. De miért csak akkor?
Ritka békeidőben az olyan kormány, amely nyolc-kilenc év alatt nem halmoz fel a népszerűség elvesztéséhez elegendő rossz pontot. Tony Blair, aki az egyik legtekintélyesebb brit kommentátor szerint Lord Home óta a pénzügyi és gazdasági téren leganalfabétább miniszterelnök, teljesen Brownra bízta az ország háztartását. Hagyta, hogy a tagadhatatlan sikerekért Brown kapja a dicséretet, és örömmel nyugtázta, hogy az adóteher tetemes növekedéséért, a nyugdíjasok megkopasztásáért, félresikerült privatizációk és beruházások költségeiért Brownt okolják a kárvallottak. Tony Blair világszerepre áhítozott, ezt pedig csak vagy az EU egyik leghatalmasabb vezetőjeként, vagy az Egyesült Államok oldalán játszhatta. A francia–német tengely Európában nem engedte érvényesülését, viszont az angol– amerikai „különleges kapcsolat” európai hídfőjének szerepe igen. Ez a politika jól bevált, amíg az amerikai hídfő Bill Clinton volt, de George W. Bush oldalán Tony Blair egyre inkább alárendelt szerepben mutatkozott a világ, kivált a brit közvélemény előtt. A félresikerült terrorellenes háború, az iraki beavatkozás hamisnak bizonyult indoklása, az afganisztáni vérveszteség, az izraeli–libanoni összecsapásban az amerikai álláspont kritikátlan elfogadása szétzúzta a miniszterelnök népszerűségét, a közszolgáltatások reformja körüli vita elidegenítette tőle a szakszervezeteket, míg végül Brown elérkezettnek látta az időt, hogy élére álljon a kormányfrakció békétlenjeinek.
Brown azonban tévedett. Sikerült ugyan kicsikarni a miniszterelnöktől azt a határozott ígéretet, hogy a következő választás előtt távozik, de azon az áron, hogy a közvélemény szeme láttára hátba támadta a kormányfőt. Blair, mint a ringben sarokba szorított öklöző, egyetlen ügyes lépéssel ellenfelét kényszerítette a sarokba, és most azzal állt elő, hogy a jövő héten kezdődő pártkonferencián, amelyen sokan a lemondását várták, merőben új kormányprogrammal áll elő, olyannal, amelynek beindítása hónapokba telik, és amelyet csak ő indíthat be. Közben pedig elegendő idő marad arra, hogy Gordon Brown ellenfelei új, hihető jelöltet keressenek, aki sorompóba léphet majd a megüresedő miniszterelnöki székért. A fordulatokban gazdag sakkjátszma nem ért véget, és a végjátékban Blair ügyesebb, mint ellenfele.