Pörögjünk vagy szemlélődjünk?

A szándékot, hogy ha Magyarországon – főleg ha vidéken – kulturális fesztivált rendeznek, rögzíteni kell, be kell mutatni, csak üdvözölni lehet. A műsor kissé modernkedő címével (Feszti körkép) is meg lehet barátkozni, ha helyesen leírni elsőre nem is mindig sikerül.
A kérdés azonban, hogy mikor, hogyan érdemes a közszolgálati tévében nyomot hagyni arról, amiért valakik féléveket dolgoztak, s ami mások számára néhány napos, néhány órás vagy örökre feledhetetlen élmény volt. A sok rövid snittes, pörgős, harsány, szinte klipszerű feldolgozás nyilván arra szolgál, hogy még a rendezvény kezdete vagy vége előtt friss közönséget toborozzon. Ugyanez a szerkezet utánlövésként, mondjuk ki, szakmai hiba. Hiszen aki utólag is kíváncsi, mi zajlott a fesztiválon, az inkább teljes műsorszámokat, akár elmélyülten befogadható keresztmetszetet szeretne kapni, illetve legalább olyan hosszúságú hang-, képsorokat, amelyekből megállapítható, milyen szellemiségű, színvonalú, hangulatú, látványvilágú lehetett a rendezvény.
A Feszti körkép helyszíni tudósításai alapvetően egyensúlyozni próbálnak a pörgős és a szemlélődő üzemmód között, és ez néha jól sül el: Pöcze Balázs egy héttel korábbi anyaga a pannonhalmi fesztiválról szépen meg is élt ezek között a keretek között. Ebben közrejátszott a riporter érzékenysége, igényessége, a fesztivál letisztult, hömpölygő folyóra emlékeztető hangulata, ami még a feszesen vágott képeken is átütött, és az is, hogy sikerült olyan riportalanyokat megszólaltatnia, akik valószínűleg tetszőleges kérdésre értelmes mondatokat képesek mondani. Más anyagok esetében – például a Vidor fesztivál kapcsán készült Hernádi Judit-interjú, a Wahorn-interjú és az egyik bábos interjú – a kérdezők belecsúsztak abba, hogy a fesztivál utáni vetítésből eredő összegzési kényszerükben semmitmondó kérdésekre javarészt semmitmondó válaszokat kaptak. Sokkal jobban érdekelt volna egy Ghalia Benali-interjú akár a saját zenei stílusáról, szerteágazó alkotómunkájáról, hazája kulturális életéről, mint az, hogy Hernádinak milyen az alapkedélye, énekelni szeret jobban vagy játszani, és hogy depressziós és antiszociális-e, vagy csak neveletlen. Idétlenül előadott sanzonját is megspóroltam volna egy Benali-dal javára. Nem beszélve arról, hogy a közszolgálati csatornán inkább van helye egy ismeretlen magyar tehetségnek, mint egy kereskedelmi csatorna bulvársztárjának. Sajnos, Szőke András és Badár Sándor börtönszerepléséből se sok minden sült ki. Tanulság persze akad: ami szalagcímként jól mutat egy bulvárújság címlapján, nem biztos, hogy a kultúra lényegéről elmond bármit is.
Sutaságai ellenére a legtöbb örömet ismét Pöcze Balázs munkája hozta: megismerhettük az Árgyélus Színház palóc hagyományokat újjáalkotó bábos-zenész duóját, és csöndben reménykedni kezdtünk, hátha még viszontlátjuk a képernyőn az ízes palóc nyelven mesélő, maga gyűjtötte néprajzi tárgyakkal bábozó hölgyet és régi hangszeren játszó partnerét. Például szombaton vagy vasárnap délelőtt egy gyerekeknek szóló meseműsorban.
(Feszti körkép. m1, szeptember 10., 16.30.)