Amikor ebben a völgyben, az M7-es autópálya szóládi felhajtójának nyomvonalán 2003-ban az MTA Régészeti Intézetének ásatásokat lebonyolító vállalkozása, az Archeosztráda Kft. leletmentő feltárást végzett, Hansel Balázs munkatársaival egy longobárd harcos VI. századi sírjára bukkant. De a délnyugati fekvésű domboldalon előkerültek a réz-, a bronz- és az avar kori ember településének maradványai is. A történet ilyen röviden véget is ért volna, ám Vida Tivadar régész, tudomást szerezve a leletekről, úgy vélte, tüzetes ásatást kellene folytatni a szóládi kertek mögötti területen. A szakember kezdeményezése sikeresnek bizonyult, és tavaly az MTA Régészeti Intézete, valamint a Német Régészeti Intézethez tartozó frankfurti Römisch-Germanische Komission közös kutatási programot indított, német részről Uta von Freeden, magyar részről Vida Tivadar vezetésével.
A tudományos tervásatás felszíni leletfelderítéssel és földmágneses vizsgálattal kezdődött. A Föld mágneses kisugárzása eltérést mutat azokon a pontokon, ahol a talajt bármiféle emberi tevékenység folytán bármikor az évezredek során megbolygatták. A jénai egyetem munkatársa 2005 tavaszán két hektárt fésült át mérőműszerével egy előre kimért négyzethálós rendszerben. A mérés során bebizonyosodott, hogy a longobárd harcos sírjától délkeletre számos mágneses eltérés található, amelyekre a számítógépbe táplált mágneses térképen nagyméretű sötét foltok utaltak. Ám ez még korántsem jelentette azt, hogy a foltok kifejezetten longobárd sírok nyomait jelzik. Ezért próbaásatásra is szükség volt, amelyet tavaly ősszel végeztek, ennek során egy tucat longobárd sír került elő a sárga, löszös talajból. A sikeres kezdet után 2006-ban a hathetes ásatási időszak alatt a feltárt sírok száma már 24.
Hat kivételével ezek mind harcosok sírjai voltak, és két meglepetéssel is szolgáltak. Egyrészt több esetben fordultak elő kör alakú és négyszögletes árkok a sírok körül, amelyek feltehetően elkerítésükre szolgáltak, és ilyen sírokat a Dunántúlon ebből a korszakból eddig még sosem figyeltek meg. Másrészt a sírokat néhány kivétellel mind kirabolták. Ezt mutatták már a feltárás első napján a sírok felületén látható fekete rablófoltok. Amikor a tettesek beásnak a sírba, a gödröt siettükben nem földelik vissza, ezért fokozatosan a természet temeti be, így keletkezik a sötét elszíneződés. A 2003-ban talált első sírból a rablók már elhurcolták a harcos spátáját, azaz hosszú, kétélű kardját és feltehetően ezüstverettel díszített fegyverövét is. Ám a sírban részben vagy egészben megmaradt egy pajzs, egy lándzsa, egy csat, egy csipesz és egy edény. Már ezek alapján is meghatározható volt, hogy VI. századi longobárd harcos sírjáról van szó. A rablások ellenére a huszonnégy sírból számos lelet került elő, így például spáták, lándzsa- és nyílhegyek, pajzsdudorok (umbók), kések, fésűk, gyöngyök, ékszerek, edények. Különösen szépek a bronzból készült aranyozott csat- és övdíszek, valamint az S alakú aranyozott ezüstfibulák (ruhakapcsoló tűk), amelyeket almandinberakás díszít. Ezek az ékszerek kétségkívül a VI. század közepének divatja szerint készültek.
Beszédesek a Pannóniába bevándorolt longobárdok fésűi is. A leletek alapján jól látható, hogy a longobárdok nem vették át a római eredetű, kétsoros fésűformákat, hanem új típusokat honosítottak meg. Ezek közé tartozik az enyhén ívelt hátú, egyoldalas fésű, amelyet gyakran szegecsek fogtak össze. A szóládi temető 12. sírjába egy gyermeket temettek el, ebben találták meg a lelőhely legigényesebben kifaragott fésűjét. A föld alatt eltöltött másfél évezred alatt a csontfésűk igencsak megrongálódtak, ezért az MTA Régészeti Intézetének restaurátora, Somlósi Éva ezeket is helyreállítja. A temetőben megőrződött edények között megtalálhatók az Elba vidéki hagyományokat követő, szabad kézzel készült példányok, amelyek széles szájúak, ívelt oldalúak, enyhén kihajló pereműek. Ennek a fajtának a párhuzamai előfordulnak a Cseh-medencében, Morvaországban, Alsó-Ausztriában és kis számban Pannónia más területein, így például Várpalota és Vörs térségében. Ám a longobárdok Pannóniában eleven antik fazekashagyományokat találtak, így ezeket részben átvették vagy továbbfejlesztették.
A fennmaradt történeti források szerint a longobárdok nyugati keresztények voltak, majd egy részük áttért az ariánus hitre. Igaz ugyan, hogy a sírokat korabeli keresztény szokás szerint nyugatnak tájolták, de furcsa módon a leletek egyike sem utal a longobárdok kereszténységére. Épp ellenkezőleg: a sírokban talált ételmellékletek is azt mutatják, hogy ősi hitük szerint temetkeztek. Az ételmelléklet az elhunyt túlvilági útját volt hivatott segíteni, s a szóládi sírokból többféle állatmaradvány, így disznó-, juh-, kecske-, csirke- és kacsacsontok kerültek elő, amelyeket két archeozoológus, Bartosiewicz László és Gál Erika azonosított.
Feltehetően egy előkelő családot és fegyveres kíséretét temették el a szóládi temetőben. A leggazdagabb sír a közösség vezetőjéé volt, egy 3 méter hoszszú, 1,5 méter széles és 4,5 méter mély körárkos sír. Rangját mutatja, hogy a gerendákkal fedett sírkamra fölé eltemették a lovát is. A rablók brutálisan feldúlták a sírt, még a ló fejét is elvitték a rajta lévő – feltehetően – ezüst lószerszám miatt. A fatörzs koporsóban eltemetett vezető csontvázából csupán lábszárcsontjai maradtak meg eredeti helyükön, és töredékes állapotban előkerült egy besimított edény, egy fésű és egy spáta.
Mint Vida Tivadar mondja, a sírrablás részben önrablás lehetett. A kutatók feltételezik, hogy az avarok elől menekülő longobárdok nem akarták, hogy az ellenség kaparintsa meg a sírokba tett értékeket. Így aztán ők vették magukhoz őseik kincseit, amit az is bizonyít, hogy a rablógödröket éppen a megfelelő helyen ásták, tehát a tettesek pontosan ismerték a longobárd temetkezési szokásokat. Több jel mutat arra is, hogy a későbbi korokban újabb rablók próbálkoztak a sírokban.
A longobárdokról először Tacitusnál található említés. A római történetíró azt írja, hogy őshazájuk az Elba vidéke, 166-ban Pannóniára támadtak, de akciójuk balul végződött. A longobárdok ezt követő háromszáz évéről semmit sem őriztek meg a latin források, legközelebb csak a Cseh-medencébe történt 489-es bevonulásukról esik említés. Innentől már viszonylag jól követhető vándorlásuk, amelynek során Morvaországba, Alsó-Ausztriába, majd Pannóniába jutottak. Itt Bizánccal és az avarokkal kötöttek szövetséget a gepidák legyőzésére, de végül egyedül is vereséget mértek a gepidákra. Mindezek ellenére megrettentek sztyeppi eredetű nomád szövetségesüktől, és 568-ban elmenekültek előlük, míg végül Észak-Itáliában kötöttek ki, ahol róluk nevezték el Lombardia tartományt. A longobárd szó egyébként hosszú szakállút jelent, s hogy valóban jellemző volt rájuk a hosszú szakáll, itáliai ábrázolások is igazolják.
Több germán népről ismert, hogy huzamosabban megtelepedett a Kárpát-medencében, így például a kvádokról, a vandálokról, a gótokról, ám a longobárdokról kevés információ áll rendelkezésre, mivel csupán rövid ideig tartózkodtak Pannóniában. Pannóniai hagyatékuk kutatásában alapvető szerepe volt Bóna Istvánnak, az ELTE egykori régészprofesszorának, aki az 1950-es évektől az 1970-es évekig maga tárta fel a ma ismert longobárd kori temetkezési helyek háromnegyedét. Értékes hagyatéka jelenleg felesége, B. Horváth Jolán gondozásában kiadás alatt áll.
– Német részről arra vagyunk kíváncsiak – mondja Uta von Freeden –, hogy e germán nép, amely hozzájárult a kora középkori kultúra kialakulásához, hétszáz éven át miként vándorolt az Elba vidékéről egészen Itáliáig, és hogy a longobárdokat miként lehet más germán népektől minél pontosabban megkülönböztetni. Itt Szólád mellett a feltárás során régészeti és természettudományos módszereket egyaránt alkalmazunk, a pannóniai állomáshely alapvető fontosságú a longobárdok történetében. A longobárd kutatásokat szeretnénk európai uniós programmá bővíteni csehek, osztrákok, szlovének és olaszok részvételével, aminek alapja lehet a jelen ásatás, valamint a német és a magyar régészeti intézetek összefogása. Ennek érdekében már számos kollégával felvettük a kapcsolatot. Szóládon szeretnénk megtalálni a temetőhöz tartozó települést is, és botanikai elemzéssel rekonstruálni az egykori természetes és termesztett növényzetet.
Az idén a kutatásokba újabb intézmény kapcsolódott be, mert a csontanyag feldolgozásában együttműködik a mainzi egyetem antropológiai intézete, Kurt W. Alt professzor és az MTA Régészeti Intézetének archeogenetikai laboratóriuma, Mende Balázs Gusztáv vezetésével. A hagyományos fizikai antropológiai elemzést DNS- és nyomelem-meghatározás egészíti ki, amelyek segítségével családi kapcsolatokra, népi összetevőkre, valamint a bevándorolt és a helyi lakosság viszonyára próbálnak következtetni a kutatók.
– A longobárdok egy-két emberöltőn át éltek Pannóniában, és más germán népek, így türingek, szvébek, herulok töredékei is csatlakoztak hozzájuk – mondja Vida Tivadar. – A szerteágazó kapcsolatokra utal a sokféle régészeti leletanyag, valamint az eltérő temetkezési szokások is, ezért van nagy szükség a természettudományos vizsgálatoknak a régészeti álláspontokat alátámasztó vagy elvető eredményeire. A longobárdok „vándorlásának” történeti és régészeti rekonstrukciója elméleti szempontból is rendkívül izgalmas feladat.
Az ásatáson részt vesznek az ELTE Régészettudományi Intézetének diákjai, szegedi régészhallgatók, sőt bonni, mainzi egyetemisták is. A fiatal régészjelöltek nemcsak az új feltárási és dokumentálási technikákkal ismerkedhetnek meg, hanem azzal az új szemlélettel is, hogy a régészetben az etnikai hovatartozást ma már jóval árnyaltabban közelítik meg, mint korábban.
– A korabeli társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyok elemzése fontosabb a tudomány számára, mint az etnikum meghatározása – mondja Vida Tivadar. – A longobárd szó is inkább összefoglaló, szimbolikus megnevezése egy olyan „népcsoportnak”, amelyben nem annyira az etnikai kötelék, mint inkább a hatalmi-családi struktúra volt a meghatározó. A jelenlegi és a tervezett kutatásokkal a történetírók és a történettudomány által kialakított képet szeretnénk új régészeti adatokkal bővíteni.
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
