Sejtések és illúziók

Elkerülhető lett volna ötvenhatban a szovjet beavatkozás, ha a forradalmárok kevéssé forrófejűek, és Nagy Imre realistább alkat – állítja új könyvében az amerikai magyar professzor, Charles Gati (Vesztett illúziók – Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006). A kutató átnézhette a CIA akkori operatív anyagait, bebocsátást nyert az amerikai kormányzati archívumokba, de az olvasó – miközben élvezettel falja az alaposan dokumentált könyvet – fejében ott motoszkál a gondolat, vajon mindent megírt-e a közismerten liberális szerző, vagy csak az ő sejtéseit, illúzióit igazoló tényekből szemezgetett.
A hetvenkét esztendős politológus maga is ötvenhatos menekült (távozása előtt éppen a Magyar Nemzet újságírója volt), 1957 óta él az Egyesült Államokban. A Columbia Egyetem tanára és kutatója 1972-től, a kilencvenes évek elején főtanácsadó volt az amerikai külügyminisztériumban, majd professzora lett a John Hopkins Egyetem Európa-tanszékének. A Vesztett illúziók egyszerre öt nyelven (a magyar mellett angolul, lengyelül, oroszul és szlovákul) jelent meg. Könyve legnagyobb vitát kavaró megállapításait maga foglalta össze a Népszabadságnak adott interjújában: „A körülbelül tizenötezer bátor felkelő olyan célokat tűzött maga elé, amelyeket a szovjet birodalom nem tudott elfogadni. A másik tényező, hogy a forradalmi kormány vezetői érett politikus létükre képtelennek bizonyultak realista célok kitűzésére rávenni az ifjú és heves forradalmárokat. A harmadik pont a szovjet döntéshozatali folyamat árnyaltabb megközelítése. […] Október 30-án, mint ezt levéltári forrásokból magyar, amerikai és orosz történészek már megírták, a szovjet pártelnökség egyhangúlag a beavatkozás ellen szavazott. A negyedik tényező az Egyesült Államok és a Szabad Európa Rádió szerepe, amelyről részletesen és sokkal kritikusabban írok, mint előttem mások.”
A valóban érdekfeszítő könyv legérdekesebb része a CIA, vagyis az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség operatív dokumentumaiban való kutakodásnak az eredménye: a magyar forradalom idején a szervezetnek egyetlen alkalmazottja volt Budapesten, az amerikai követség magyarul tudó munkatársa, aki más beosztása miatt nem ért rá a titkosszolgálatnak dolgozni. Kiderül, hogy az USA-nak semmiféle elképzelése nem volt arról, mit is kellene tennie az események nyomán – még a szovjet nagykövetségre is bekopogtak megkérdezni, hogy „mi is történik Budapesten”. Az erős washingtoni befolyás alatt álló Szabad Európa Rádió ugyanakkor folyamatosan abba az illúzióba ringatta a harcoló magyarokat, hogy megéri kitartaniuk, mert küszöbön a nyugati beavatkozás.
A szerző egy korábbi tanulmányában azt írja: „Habár az Orbán Viktor miniszterelnök kormánya által szponzorált ’56-os tanulmányok is bátor emberként, hazafiként jellemzik Nagy Imrét, legközelebbi munkatársairól megfeledkeznek, azért, hogy úgy írhassák le a forradalmat, mintha az kizárólag a szovjet imperializmus elleni hazafias felkelés lett volna. 1956 persze csakugyan hazafias felkelés volt Moszkva uralma ellen, de az is tény, hogy nagyrészt volt moszkoviták és azok szimpatizánsai készítették elő, már 1953-tól kezdve.” Ez a gondolat többször visszaköszön a könyvben, Gati ugyanis nem győzi hangsúlyozni, hogy a forradalmárok nem akartak szakítani a szocializmussal, mindössze emberarcú változatára akarták cserélni egy független Magyarország keretei között. A szerző úgy gondolja, ’56-ban a Szovjetuniónak érdeke lett volna átértékelni a „táborral” való kapcsolatát, így nem tartotta feltétlenül szükségesnek a katonai beavatkozást. Erre a legfőbb bizonyíték, hogy október 30-án a szovjet kommunista párt politikai bizottságának tagjai elvetették a beavatkozást, de aztán másnap – Gati szerint a Köztársaság téri események hatására is – meggondolták magukat. A forradalmárok túlságosan is forrófejűek, maximalisták voltak, és ez vezetett a teljes bukáshoz.
Gati illúziókat kerget, vonhatjuk le a tanulságot, hiszen forradalmároktól önmérsékletet várni olyan, mintha a tűztől azt követelnénk meg, hogy ne égessen. Az emberek azért mentek az utcára, mert elszakadt a cérna, elegük volt a szovjet elnyomásból és a kommunisták gazemberségeiből. Azt állítani, hogy csupán humánus szocializmust akartak, enyhén szólva is kegyeletsértő azok iránt, akik életüket adták a szabadságért. A „mi lett volna ha” jellegű gondolatkísérleteknek pedig nincs túl sok értelmük, arról nem is beszélve, hogy a Szovjetunió semmilyen típusú kiugrási modellt nem engedélyezett a nyolcvanas évek végéig sem nekünk, sem a cseheknek vagy a lengyeleknek.