Mostanság egyre gyakrabban rászólnak az emberekre az utcán, hogy ne beszéljenek magyarul, és Szlovákia egyes vidékein újabban az egyik legnagyobb sértés: „Mi van, magyar vagy?” Ám a verbális megnyilvánulásokat bizonyos körök nem tartják elegendőnek. A többségében magyarok által lakott Révkomáromban három szlovák fiatal öszszevert egy középkorú férfit, aki magyarul kért tüzet tőlük. Nyitrán két bőrfejű megtámadott egy magyar lányt, aki elvesztette az eszméletét a rúgásoktól, ráadásul ráírták a pólójára: „Magyarok a Duna mögé!” és „Halál az élősködőkre!” Néhány nap múlva pedig a Galánta melletti Diószegen hagyott helyben brutálisan egy magyar fiatalt egy hatfős szlovák csapat. Sokan úgy vélik, a nemzetiségi békének vége, bár az kérdés, hogy ilyesmi létezett-e egyáltalán az elmúlt nyolc évben, a két Dzurinda-kormány idején, amikor a Magyar Koalíció Pártja a koalíció tagja volt. Akkoriban nem került sor egy hét alatt három ilyen jellegű támadásra, de olykor rászóltak nemzettársainkra, hogy „Szlovákiában szlovákul!” A Nyitra melletti magyar többségű Pográny diszkójában mulatozó fiatal társaságot pedig többautónyi, a városból „odalátogató” szkinhed támadta meg abban az időszakban.
A mostani, szinte menetrendszerűen ismétlődő események azonban már több mint riasztóak. De vajon mi lehet a fellángoló erőszak igazi oka?
Pozsony, délután négy óra. A Stefánka nevezetű patinás helyen békésen kortyolgatják kávéjukat a vendégek, néhány méterre a szlovák köztársasági elnök rezidenciájául szolgáló Grassalkovich-palotától, illetve a Magyar Kulturális Intézettől. A szecessziós stílusban felújított kávézó fiatal magyar pincére érdeklődésünkre közli, hogy kollégái elítélik a magyarok elleni támadásokat, de nem tudnak mit tenni. Középkorú munkatársnője, aki szlovák nemzetiségű, elmondja, szégyenkeznek a brutális nyitrai támadás és az erőszakos cselekmények miatt, de legalább Pozsonyra nem jellemző ez a légkör.
– Bár az is igaz, hogy néhány hónappal ezelőtt bőrfejűek támadtak meg az Új hídnál egy hosszú hajú szlovák fiút. A srác belehalt sérüléseibe – hallhatjuk a hölgytől. – Magyar–szlovák konfliktusról viszont évek óta nem hallottam a fővárosban.
Áthajtunk az Új hídon, amely a pozsonyi belváros és Pozsonyligetfalu közvetlen összeköttetését biztosítja. Utóbbi városrész egyébként Európa egyik legnagyobb lakótelepe, ahol a legkülönbözőbb társadalmi rétegek képviselői élnek. Egyes becslések szerint több tízezer szlovák mellett néhány ezer magyar is lakik a panelerdőben. Egy tömbház falán, amelynek aljában középkorú urak sörözgetnek békésen, szlovák nácik feliratai olvashatók, a szemközti buszmegállóban pedig kisméretű plakátot pillantunk meg, amely a szélsőjobboldali Szlovák Testvériséget népszerűsíti. E szervezet bőrfejűi vonultak fel még az előző kormány idején a magyar többségű Révkomáromban és Rozsnyón, utóbbi helyen tiltakozva a Kossuth-szobor újraállítása ellen.
– Le kéne vágni a kezüket azoknak, akik ilyeneket írogatnak – háborog egy 70 év körüli szlovák asszony, aki bevásárlókocsiját húzza.
Most a vár felé vesszük az irányt. Felfelé bandukolunk az egyik utcácskán, s mivel korog a gyomrunk, megvizsgáljuk a Kék Csillag kisvendéglő étlapját. Az árak alacsonyabbak, mint egy hasonló pesti helyen. A falakon fokhagyma- és paprikafüzérek, a pult felett ismerős népi edények. Mint kiderül, a Kék Csillag a régi, háromnyelvű Pozsony étkeit kínálja a megfáradt vándoroknak, olyannyira, hogy a székelygulyás mellett Petőfi kedvenc eledelét is megrendelhetjük. Amint az étlapon olvasható, a költő ennek az utcának a lakója volt pozsonyi tartózkodása idején.
– Annak idején Bratislavát szlovákul Presporknak, németül Pressburgnak, magyarul pedig Pozsonynak nevezték az itt élők, úgyhogy nem véletlen, hogy nálunk a szlovák mellett osztrák és magyar ételek is készülnek – magyarázza Peter, a szlovák pincérfiú. A közös hangot hamar megtaláljuk, elkezdünk politizálni. – „Jó” helyen jártak, ugyanis Pozsonyligetfaluban él néhány tucat szkinhed, van is egy-két törzshelyük, amolyan eldugott kis lebujok – mondja Peter. – Szerintem egyébként ugyanazok a bőrfejűek működnek az országban, mint nyolc-tíz éve, azaz Meciarék idején. Csak az elmúlt időszakban nem voltak olyan bátrak, mint most. Az új kormány a hibás, hiszen egy extrém formáció, Slota pártja is tagja lett a koalíciónak. Ez bátorítja a magyar- és cigányellenes erőket. Hiába, más összetételű vezetés kellene az országnak!
Peter úgy véli, Pozsonyban egyelőre európai légkör uralkodik, ami annak is köszönhető, hogy sok magyar él, illetve dolgozik a városban, így a helyi szlovákok nagy része tudja, nincs semmi gond velük.
– Nem feledkezhetünk meg 2004. december 5-e hatásáról, hiszen miután a határon túli magyarság elesett a kettős állampolgárság lehetőségétől, nevetségessé váltunk – hangsúlyozza Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke. – December 5-e után úgy néztek ránk sokan, hogy mi vagyunk azok, akik senkinek sem kellenek. A védtelenség érzését élhettük át, és ez a többségi nemzetek figyelmét sem kerülte el. Sajnos az is tény, hogy a szlovákiai politikai elit mostanság újra politikai tőkét kíván kovácsolni a szlovák–magyar ellentétből. Ezalól sem a kormánypártok, sem az ellenzéki erők nem jelentenek kivételt, leszámítva természetesen az MKP-t.
Duray Miklós úgy gondolja, az is óriási, hosszú évtizedek óta megoldatlan gond, hogy a szlovák és a magyar történelemszemléletben rettentően nagy különbségek mutatkoznak. Ez megnyilvánul a hivatalosan elfogadott iskolai történelemtankönyvekben, amelyek gyakorlatilag az évezredes szlovák–magyar szembenállást hangoztatják még ma is. Persze az már más kérdés, hogy ezek mellett egy tanár milyen segédanyagokat használ. Közhely, de tényleg nagyon sok múlik az igazgatókon, illetve a tanárokon, akik viszont nem biztos, hogy akarják vagy tudják függetleníteni magukat a közhangulattól, amely egy adott helyen magyarellenes is lehet. A felvidéki magyar párt ügyvezető alelnöke úgy látja, hogy most már azon kell gondolkodni, mi lehet az, ami mérsékelheti a két nemzet szembenállását Szlovákia területén.
– Minden nemzetnek, így a szlovákságnak is joga van a saját államához, ezt józan ember nem vitathatja – véli Duray Miklós. – A lényeg, hogy a mai Szlovákia területén kell megtalálni a felvidéki magyaroknak és a szlovákoknak a normális együttélés törvényes feltételeit. Szerintem egyre nyilvánvalóbb, hogy a dél-szlovákiai magyarságnak területi autonómiára van szüksége, más megoldást nem látok. Egymás nemzeti érdekeinek tisztelete valószínűleg csak úgy realizálható, ha bizonyos tekintetben megosztjuk a hatalmat. Dél-Tirol erre kitűnő példa.
A magyar párt székházát már sötétben hagyjuk el, úgy döntünk tehát, hogy megnézzük, milyen az esti Pozsony 2006 őszén. Parkolóhely bőven akad a centrumban, így nincs akadálya egy kellemes sétának. Elhaladunk rengeteg újabbnál újabb kávézó, söröző és vendéglő előtt. A pozsonyi óváros egyik jelképének számító Mihály-kaputól néhány háznyira működő Prasna Basta söröző a gimnazisták, egyetemisták és értelmiségi fiatalok találkozóhelye. Egyáltalán nem puccos, inkább amolyan prágai hangulatot árasztó helyről van szó. Leülünk és szóba elegyedünk a szomszédos asztalnál ülő három ifjú hölggyel, akikről kiderül, hogy oktatási menedzserek.
– A társadalom egy-két százaléka őrültekből áll, nincs mit tenni – állítják, amikor a magyarellenes támadásokra utalunk. Felvetjük, hogy azért Slota Szlovák Nemzeti Pártja több mint 11 százalékot kapott, de erre a lányok kontráznak, hogy csak az ország fele ment el voksolni a parlamenti választásokon. – Na jó, lehet, hogy 5 százalékról beszélhetünk, de Szlovákia túlnyomó része nem azonosul az erőszakkal. Egyértelmű, hogy a politikusok a hibásak – hangsúlyozzák.
Másnap utunk a történelmi Mátyusföldre vezet. Szenc városa után nem sokkal következik Diószeg, ahol az egyik magyarellenes atrocitás történt. A magyarországi médiában többször is hallhattuk, hogy hat szlovák fiatal súlyosan bántalmazott egy magyar fiút, Magyarics Andort, akinek eltörött két bordája. A rendőrség a hírek szerint ugyanakkor a nyitrai esettől eltérően vitatja, hogy nemzetiségi indíttatású támadásról lenne szó, úgyhogy, gondoltuk, érdemes utánajárnunk az esetnek. Elhagyva a kétnyelvű „Üdvözöljük Diószegen!” táblát, nyugodt, takaros településen találjuk magunkat.
– Eddig azt hittük, békés helyen élünk – sóhajt egy 55 év körüli magyar hölgy, miután útbaigazít bennünket. – Diószeget körülbelül fele-fele arányban lakják szlovákok és magyarok, és sok a vegyes házasság is. Eddig nem volt gondjuk az embereknek egymással, remélem, csak kivételes eset volt ez a verés.
Úgy tűnik, még van remény a békés együttélésre a városkában, hiszen magyar beszédünk hallatán is kedves a szlovák cukrászlány, aki pedig csak az anyanyelvén ért. Itt, a tisztaságával kitűnő cukrászda mellett hagyták helyben brutálisan Andort. És csak körülbelül száz méterre van a tett színhelyétől a Magyarics család háza. Az édesapa nem akar hosszabban nyilatkozni, de azért megosztja velünk elvárásait: csak anynyit szeretne, hogy az elkövetők kapják meg méltó büntetésüket a hatóságoktól.
Továbbindulunk a tíz kilométerre lévő Galántára, Kodály Zoltán gyermekéveinek színhelyére. A város határában szlovák, magyar és angol nyelven köszöntik a látogatót. Tíz perc autózás után elérjük a kórházat, amelyben a tájékoztató táblák szinte egytől egyig kétnyelvűek. Engedélyt kérünk az ügyletes orvostól, hogy meglátogassuk Magyarics Andort. Sikerrel járunk, a nővérek kedvesen útbaigazítanak. A tizenkilenc éves magyar fiú látogatásunkkor az intenzív osztályon feküdt, de már lényegesen jobban érezte magát. Hosszan beszélt a szomorú esetről, de azt kérte: arca ne látszódjon a fotókon.
– Rólam mindenki tudja Diószegen, hogy magyar vagyok, úgyhogy nem lephetett meg senkit, hogy magyarul szóltam a barátnőm után: hívjon fel, ha hazaért. Ez szombat hajnali fél kettő körül történt – emlékezik Magyarics Andor. – Nem messze állt tőlem a hatfős társaság, közülük egyébként négynek a nevét is tudom, köszönő viszonyban vagyok velük, az egyik még a munkatársam is volt, így üdvözöltem őket szlovákul. Viszont volt köztük egy olyan kopasz, akinek a ruházatán is látszik, hogy szélsőséges. Róla tudják a diószegi fiatalok, hogy eljár szlovákiai szkinhedtalálkozókra. Akkor éppen zöld katonanadrágot és fekete felsőt viselt, ő lázította a többieket. Összejött neki, talán azért is, mert néhányan közülük nem fejezték be még az alapiskolát sem, vagy kisegítő osztályba jártak. Ráadásul akkor éjszaka sokat is ittak, így a köszönésemet sem viszonozták, sőt elkezdtek sugdolózni, hogy mit mondtam róluk. Mentem tovább hazafelé, de utánam futottak, és megkérdezték, ismerem-e Slotát, tudom-e, hol lakik. A szkinhed tovább provokálta a többieket, aztán úgy emlékszem, két másik elkezdett ütlegelni, de szerencsére a két legidősebb visszafogta őket, hogy ne legyen nagyobb bajom. De mégis lett. Aztán a saját lábamon értem haza, viszont erős fájdalmat éreztem, ezért behozott a mentő a kórházba. Azonban már azt hallottam, hogy támadóim engem állítanak be kötekedőként…
Andor egyébként éppen a napokban kezdett volna új munkahelyén, sikerült ugyanis végzettségének megfelelően villanyszerelőként elhelyezkednie, de még várnia kell a munkába állással. Reméli, ezzel azért nem lesz semmi gond. Abban is bízik, hogy mást nem vernek meg, mert eddig semmi probléma nem volt a magyarok és a szlovákok között, sőt a fiatalok együtt szoktak szórakozni. Olyannyira, hogy Andor támadói közül ketten értenek is magyarul. A fiatalember szerint kezd olyan hangulat úrrá lenni az országban, hogy elég akár egy szélsőséges ember is egy társaságban, hogy feltüzelje ittas és egyébként is problémás helyzetű barátait. Andor magyar rokonai, barátai szinte fel sem fogják, mi történt.
– Ha több ilyen eset nem lesz, akkor nem lesz ellenségeskedés sem – vélekedik Magyarics Andor. – A fiataloknak viszont vissza kellene fogniuk magukat.
Galántát elhagyva Vágsellyére érkezünk. Körülbelül 20 percünk van megebédelni, úgyhogy pacallevest rendelünk a helybéli csárdában. A magyar pincérlány hangosan cseveg velünk anyanyelvünkön, majd kolléganőivel szlovákul folytatja. A Vág-parti idillben valószerűtlennek tűnik, milyen atrocitásokat élt meg az előző napokban a közeli Diószeg, Nyitra vagy éppen Komárom.
Irány Klapka György, Jókai Mór és Lehár Ferenc városa. Komárom északi része a felvidéki magyarság egyik legjelentősebb hídfőállása, ezért is megdöbbentő, hogy már itt is megvertek egy nemzettársunkat.
– Mi, magyarok is hibásak vagyunk abban, hogy elszabadultak az indulatok, meglátásom szerint érdekképviseletünk prominenseit is felelősség terheli a kialakult helyzetért – állítja a 30 éves Petheő Attila történelemtanár, önkormányzati képviselő, aki a legnagyobb szlovákiai magyar társadalmi szervezet, a Csemadok komáromi járásának az elnöke. – Nyolc évünk volt arra, hogy a Magyar Koalíció Pártja kormányerőként kiépítse a felvidéki magyar intézményrendszert. Ez nem történt meg. Most viszont mindenki azt harsogja, hogy egy minősíthetetlen csoport képviselői védtelen nőket aláznak meg. Tény, hogy a soviniszta, tudatlan csürhe néhány tagja megvert egy-egy nemzettársunkat, ami vérlázító. Ám ha nem is ilyen sűrűn, azért sajnos előfordultak magyarellenes megnyilvánulások az elmúlt nyolc évben is. Nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy az MKP vezetősége tavaly júliusban nem tiltakozott akkor, amikor csaknem száz szlovák neonáci felvonult itt, Észak-Komáromban. A szlovákiai magyar párt vezetőségének egy tagja sem jelent meg a helyszínen, miközben egy csomó környékbéli magyar fiatal nézett farkasszemet a bőrfejűekkel, akik szidták általában a magyarságot, az itteni őshonos közösséget. Korábban pedig Rozsnyón vonult fel ugyanez a társaság, amikor is Kossuth Lajos szobrát több évtized után felállították, na nem eredeti helyén, a főtéren, hanem jóval kijjebb, egy múzeum előtt. A neonácik ekkor is szabadon parádézhattak, meggyalázhatták a szobrot, magyar pártunk elnöksége viszont mind a rozsnyói, mind a komáromi erődemonstráció után hallgatott. Már régen elérkezett az ideje annak, hogy a szlovákiai magyarok két európai parlamenti képviselője felszólaljon Brüsszelben, Strasbourgban, és tájékoztassa Európát a támadásokról, illetve a felvidéki magyarság helyzetéről. Szlovákia és Magyarország nap mint nap válthat jegyzékeket, de ne felejtsük el, a mai budapesti kormánynak rendkívül jól jön, ha az ottaniak a magyarverésekkel és nem a „reformokkal” foglalkoznak.
Petheő Attila szerint az anyaországi szlovákellenes nézőtéri incidensek is elgondolkodtatóak, mondhatni, kissé gyanúsak, és elmélázik, vajon kiknek is állhatott ilyesmi az érdekükben…
– Jellemzően a Fradi szurkolótáborának sem ezek a módszerei, viszont néhány ilyen eset a lelátón kitűnő hivatkozási alapul szolgál egyrészt a szlovák sovinisztáknak, másrészt a magyarországi balliberális erőknek – véli a komáromi képviselő. – A budapesti kormánypártok bizonyos politikusai hirtelen a megbékélés szükségességéről beszélnek, ami nagyon szép, csak éppen van egy kis különbség a magyarok megtámadása és az agyatlan transzparensek kihelyezése között. Mindenesetre ha egyes klubok szurkolói mégis a saját ötletük alapján demonstrálnak ilyen módon, akkor tudniuk kell, hogy felvidéki nemzettársaikra hoznak bajt, ezzel nem védenek meg minket, ráadásul egyes soviniszta pártvezetők és híveik mondhatják: lám, megmondtuk, milyen szlovákellenesek ezek a magyarok.
Komáromtól mintegy 20 kilométerre van Martos, a felföldi néprajzosok egyik kincsesbányája. A település a környékbéli folyóknak, patakoknak, tavaknak, festői szittyónak köszönhetően sok évszázados elzártságban élt, nem véletlen, hogy még a XX. században is virágzott itt a népművészet, mint ahogy nem csoda az sem, hogy a környékbéli földbirtokos Feszty család sarja, Árpád itt talált modelleket a körképhez. Katona István nemzetközi hírű néptáncos és koreográfus az általa létrehozott Feszty Művelődési Parkban, az óriási turulmadarat formáló amfiteátrumnál fogad minket.
– A szlovák–magyar ellentétek a reformkorig vezethetők vissza, addig semmilyen konfliktus nem jellemezte a két nép együttélését – nyomatékosítja Katona István. Közben tőlünk tíz méterre magyar néptáncosok csoportja halad el. – A XIX. század első évtizedeiben kibontakozó nemzeti mozgalmak hozták el a történelmi Magyarország népei közötti súrlódásokat. Hasonló volt a helyzet a Balkánon is. A magyar Kossuth és a szlovák Stúr az 1840-es években sokat vitatkozott a pozsonyi országgyűlésben, a háttérben pedig a Habsburgok szították az ellentéteket „oszd meg és uralkodj!” alapon. Nagy kérdés, most vajon áll-e valaki a háttérben. Tudjuk, hogy a reformkor után következett 1848–1849, amikor a szlovákok egy része a szabadságharc, másik része pedig a Habsburgok oldalán harcolt. Végül a Monarchia idején mérgesedett el a viszony, de nem a két nemzet, hanem egyes képviselői között.
Katona szerint a XX. század aztán egyáltalán nem segítette a közeledést. Úgy véli, ma még mindig ott tartunk, hogy Szlovákia északi és középső vidékén, amely Slotáék igazi bázisa már másfél évtizede, a magyarokat csak hírből ismerik.
– A televízióban minket többnyire kedvezőtlen színben tüntetnek fel, és szájhagyomány útján még mindig az terjed, hogy az ország déli részén szlovákgyűlölő magyarok élnek – teszi hozzá a koreográfus. – Az elmúlt évtizedekben közénk települő szlovákok nagy része még ezt hallotta otthon, északon, esetleg már itt, délen az előítéletes szülőktől. Ez a magyarellenes közhangulat egyébként az elmúlt nyolc-kilenc évben is érzékelhető volt, csak éppen kissé visszaszorította az ilyen megnyilvánulásokat a hatalom. Hogy miért? Egész egyszerűen szükség volt a kormánykoalícióban a Magyar Koalíció Pártjára, hogy Szlovákia bekerüljön a NATO-ba és az EU-ba. Dzurindáék sem magyarbarát politikusok, láthatjuk, hogy az ellenségeskedést elítélni hivatott közös parlamenti nyilatkozatot már kétszer megakadályozták az elmúlt napokban. Egyébként ilyen állapotok uralkodtak néhány évtizeddel ezelőtt Belgiumban vagy Dél-Tirolban, aztán kénytelenek voltak az érdekelt felek megoldani a helyzetet. Hol a föderatív berendezkedés, hol az autonómia meghatározott formája hozta el a megoldást. Fico miniszterelnök például azzal tehetne sokat a nemzetiségi békéért, ha az ország tíz százalékát kitevő magyarságnak garantálná az autonóm kulturális életet. Ezt egy törvénnyel kéne rendezni, amely arról szólhatna, hogy az ország kulturális költségvetéséből 10 százalék jár a magyaroknak, természetesen évről évre. A magyar és a szlovák történészek által egyeztetett iskolai tantervekre is szükség van a két országban. Végre azt kellene tanítani ideát és odaát, hogy a Szent Korona alatt majd ezer évig közös történelmet éltünk meg, közös magyar, szláv és ki tudja, milyen származású nemeseinkkel az élen. És akkor a következő generációk már európai szellemben nőhetnének fel.
Katona István szerint a rendőrség, az ügyészség és a bíróság feladata, hogy megálljt parancsoljon a magyarellenes erőknek, és a törvény erejével sújtson le a békétlenkedőkre. Attól tart viszont, hogy hatósági embere válogatja, ki akarja egyáltalán csírájában elfojtani az ellenségeskedést. Azért reméli, hogy az egész szlovák értelmiség belátja, senkinek sem érdeke, hogy teljesen elmérgesedjen a helyzet. Úgy véli, az elmúlt hetekben született, a párbeszédet sürgető szlovák és magyar értelmiségi nyilatkozatoknak pozitív hozadékuk lehet, de csak akkor, ha többször megjelennek a tömegmédiában. Roppant nagy az újságírók és a hatóságok szerepe, most rajtuk a sor, teszi hozzá Katona, miközben kiballagunk a székely kapukhoz hasonlatos felföldi kapubálvány alatt.
origo.hu
Fiatal édesanyákat zaklat egy férfi Makón
