Szabad személyek imája

Hatékonyabban kell harcolni az egyházi reakció ellen! – adták ki a központi elvtársak a jelszót a hetvenes évek elején. A Kisvárdai járásból jelentik: „Fényeslitke MÁV rendező pályaudvar pártszervezete azért zárta ki T. Mihály párttagot, mert tudta nélkül felesége megkereszteltette újszülött gyermekét.” A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején öt év alatt 2476 személy kapott pártbüntetést vallási jellegű ügy miatt.
A kádári hatalom egyébiránt a hetvenes években megelégedetten vette tudomásul az egyházi vezetés óvatos magatartását. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) jelentése szerint a katolikus egyház nevében a püspöki kar „érdekeinkkel összhangban” adott ki nyilatkozatot a „felszabadulás” évfordulóján, amelyet felolvastak minden templomban. A református és az evangélikus egyház esetében megjegyzik: együttműködésük az államhatalommal szilárd és őszinte; következetesen támogatják a kül- és belpolitikát. Az izraelita egyházról feljegyzik: „határozott fellépésével megakadályozta, hogy a cionista hatás egyházi körökben szélesebb mértéket öltsön”. A jelentések szerint „az egyházak a társadalom fejlődését nem zavarják, a társadalom fejlődésének irányára, ütemére nem képesek befolyást gyakorolni… Hazánkban az egyházak világnézeti befolyása is csökkenő tendenciájú. Elveszítették az ifjúság jelentős tömegeit, a hitélet különböző szertartásain is csökken a résztvevők száma. Ezt a fejlődést türelmesen kezeljük és támogatjuk.”
E folyamatra kétségkívül nagy hatással volt Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek eltávolítása az országból. Ennek érdekében élénk diplomáciai tevékenységet folytatott a magyar kormány. Egyúttal azt is el akarta érni, hogy a Szentszék oldja fel az 1957. évi pápai dekrétumot, amely Mindszenty bíboros politikáját igazolta. A tárgyalásokat 1971. július 16-án fejezték be, s a megállapodás értelmében a Vatikán biztosítékokat adott, hogy az érsek elhagyja az országot, és a továbbiakban nem avatkozik a magyar egyház ügyeibe. Abban is megegyeztek, hogy – bár egyelőre a bíboros nem mond le – idős korára hivatkozva hamarosan kéri nyugdíjazását. A magyar delegáció azt is el szerette volna érni, hogy a pápa kényszerlakhelyet jelöljön ki, „ahol biztosítani tudják, hogy Mindszenty betartja a feltételeket”.
A Vatikán közben maga is lépett, és feloldotta a pápai dekrétum azon elemeit, amelyek kiközösítéssel sújtották a pap képviselőket, illetve korlátozták a püspöki kar jogait. A döntést azonban nem hozták nyilvánosságra, joggal tartva attól, hogy Mindszenty bíboros az „engedmény” miatt nem lesz hajlandó elhagyni az országot. Az érsek ugyanis az eddigi „engedményeket” is olyan természetűeknek tartotta, amelyek a magyar egyház és nemzet kárára születtek. A megállapodást végül 1971. szeptember 9-én írták alá Budapesten. Mindszentyt sikerült „meggyőzni” – ebben az amerikai követségnek is fontos szerepe lehetett –, és az idős főpap keserű szívvel beleegyezett a távozásba. Tudta, hogy ezzel gyengül az 1945–48-as és 1956-os kommunistaellenes nemzeti ellenállás, amelynek hatása elszigeteltségében amúgy is jócskán megkopott a hetvenes évtized elejére. De mégis: aki akarta, érezhette, hogy nem győzhet az idegen fegyverekkel bekvártélyozott kommunista hatalom. Van, aki nemet mond a „létező szocializmusra”. Nem is akárki: az esztergomi érsek!
A megállapodásról a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának agitációs és propagandaosztálya (apo) már ki is adta az irányelveket, s meganynyi taggyűlésen, pártiskolán, tanfolyamon, KISZ-talpalón, marxista–leninista esti egyetemen lehetett szajkózni: „Mindszenty Magyarországról történő eltávozásával a katolikus egyházi reakciónak olyan irányzata szenved vereséget, amely több mint negyed századon át szemben állt a szocialista társadalmi rendszerrel. Mindszentynek úgy kell elhagynia az országot, mint kegyelemben részesült és értékét vesztett politikusnak, ami egyben a Mindszenty mártíromsága körül kialakult nimbuszt is erősen megtépázza. Távozása egyben az 1956-os ellenforradalom egyik hírhedt vezéralakjának teljes politikai megsemmisülését is jelenti.”
Az apo egyben kiemelte: azzal, hogy az érseket pusztán kegyelemben részesíti a magyar állam, de nem rehabilitálja, a Vatikán elismeri a Mindszenty-féle politika teljes csődjét, és kénytelen a Mindszentyvel szemben álló „progresszív politikai vonalat képviselő papok” rehabilitálására.
Mindszenty József érsek végül 1971. szeptember 28-án utazott el. A CBS rádió aznap délelőtt 10 órakor közölte a hírt, amelyet óránként megismételtek. A lapok címoldalon, fotókkal ismertették az eseményt. „Nagy szenzáció, de a megállapodást pozitívan értékelik” – jegyezték fel idehaza. „Kívánságom az, hogy életemet Magyarországon töltsem, népem között, amelyet határtalanul szeretek… Ha ez lehetetlen volna, mert az érzelmi tényezők fellángoltak ellenem, vagy pedig az egyház magasabb rendű szempontjai mást követelnek, abban az esetben elfogadom azt, ami valószínűleg életem legsúlyosabb keresztje lesz…” – emelte ki néhány lap Mindszenty nyilatkozatából.
A Daily Mirror szerint: „Egyesek talán azt mondják, 15 elveszett év és vereség. De ki nem adózik csodálattal az emberi kitartásnak és állhatatosságnak? Mindszenty nagy ember.”
A France Soir a távozás napjáról: „kedden este a magyar fővárosban a katolikus templomok tele voltak hívőkkel”. Az itthoni „hangulatjelentések” alig támasztják alá ezt: „mint hullát vitték el Vatikánba” – mondták a mezőkovácsházi Új Alkotmány Mgtsz-ben. „Nem sok vizet zavar” – szóltak mások. „Az egyházi átok visszavonása és Mindszenty kiadatása jó üzlet volt” – vélték az Egyesült Izzóban. Balról megint előztek: „Mindszenty elengedése megalkuvás.”
Mindszenty bíboros – látva az egyház és hit gyengülését – odakint sem volt hajlandó megalkudni. Nem mondott le, s minden adódó alkalmat kihasznált a kommunista hatalommal szembeni mozgósításra. Kijelentette: „Nem hiszem, hogy bármiben is módosítanom kellene életem eddig vallott elveit…” Elutasító álláspontot foglalt el a Szent Korona idő előtti Magyarországra hozatala ügyében. Nagy feltűnést keltett Hogan képviselőhöz és Dole szenátorhoz írt levele, akik ellenezték a korona visszaadását a Kádár János nevével fémjelzett magyar rendszernek. Ezt írta a bíboros: „Uram! A legmélyebb hála érzésével értesültem határozati javaslatáról, amelyet Szent István Szent Koronájának megőrzéséről nyújtott be abból a célból, hogy megakadályozza annak leggonoszabb ellenségeink kezébe való visszaszolgáltatását.”
Az ÁEH illetékes szervei még évek múltán is elemezték a témában megjelent cikkeket. Jellemző értékelés 1972-ből: „Mindszenty ügyét úgy értékeli (a kanadai sajtó – SZ. K.), mint amelyben a magyar kormány volt a nyertes fél, a Vatikán és Mindszenty a vesztes oldalon áll. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Mindszenty ellenében velünk szimpatizálnának.”
A megállapodást a Vatikán mindenáron be akarta tartani, így 1973-ban az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította. Nagy riadalmat keltett, hogy a bíboros ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar határhoz közel, Bécsben élhessen. A magyar diplomácia minden követ megmozgatott, hogy legalább Rómába „telepítsék”. „Beláthatatlan kockázatról”, „objektív veszélyről”, az egyházi emigráció készülődéséről beszélt, és arról, hogy az „ügy további fejleményei hatással lehetnek a Szentszék és a magyar kormány közötti kapcsolatok alakulására”. A Vatikán megbízottai szabadkoztak: Mindszenty végül is „szabad személy”. Maga Casaroli bíboros, a fő „reálpolitikus” jelentette ki: „nincs abban a helyzetben, hogy a bíboros letelepedési helyére vonatkozólag elkötelező ígéretet tegyen”.
Az ideológiai harc azonban folytatódott a „rafinált taktikával és módszerekkel” dolgozó „egyházi reakció ellen”, amely lebecsüli a szocialista fejlődés eredményeit, megingatja a bizalmat a párt iránt, kétségbe vonja a szocialista társadalom erkölcsi szilárdságát. Az ÁEH elemzése szerint azért is veszélyes az egyházi reakció aknamunkája, mert „jelenleg nem frontálisan támad”. A fő feladat: a vallásos világnézet befolyásának csökkentése. Ez a „preventív egyházpolitika”. Eszközök: „az elszigetelés és korlátozás mellett fokozottabban kell alkalmazni a megosztás és a leválasztás céljából a kifárasztást, a kiábrándítást”.
Nagy fontosságot tulajdonít az ÁEH annak, hogy megvédjék „egyházi szövetségeseinket”, és megakadályozzák a „reakciós papok” egyházi kulcspozícióba kerülését. Ugyancsak fontosnak tartják a szekták – mindenekelőtt a Jehova tanúi szekta – visszaszorítását.
Összefoglalva: megállapítható, hogy a vatikáni „reálpolitika” (az 1964-es magyar–vatikáni egyezmény), illetve Mindszenty bíboros eltávolítása az országból valóban csökkentette az egyházak – mindenekelőtt a katolikus egyház – befolyását. Ezzel párhuzamosan megfogyatkozott az egyházak anyagi és szervezeti ereje. Új elem volt, hogy a felső papság soraiban és egyre szélesebb körben a hierarchia alsóbb régióiban is az ellenállás helyett az együttműködés vált dominánssá. Nőtt a papok részvétele a Hazafias Népfront, a Béketanács országos és helyi bizottságaiban. A népfront bizottságaiban például a hetvenes évtized elején 710 pap tevékenykedett. Igaz, nagy eltérések mutatkoztak megyénként: Somogyban 65, Zalában csak két pap vett részt ilyen tevékenységben.
Mégis szívósan tartotta magát a vallásos világnézet a felmérések szerint, de ez is változó volt megyénként. Vas megyében 1974-ben 38,4 százalék vallotta magát vallásosnak vagy istenhívőnek. A kecskeméti járásban viszont azt tapasztalták, hogy „felgyorsult az elvallástalanodás folyamata”. Míg 1971 előtt tíz év alatt mindössze 54 névadó ünnepséget tartottak keresztelő helyett, 120 csak állami esküvő és 27 egyházi szertartás nélküli temetés volt, addig 1971 és 1975 között ugyanezeknek a száma: 550, 1780, 87. Összesen 7748 élve születésre, 4052 házasságkötésre, 3361 halálesetre jutottak ezek a „társadalmi szertartások”.
Az egyházak és az állam közötti jó viszony egyik eredménye lehetett volna a hitoktatás helyzetének „rendezése”. Látszott is némi eredmény e téren: új hittankönyvek jelentek meg, 1974 végén engedélyezték a templomi hitoktatást, és 1978-ban megkezdődhetett a budapesti Hittudományi Akadémián a világi hitoktatók képzése. Ám az iskolai hitoktatás kérdésében nem lazult az ateizmusra épülő diktatúra. Békés megye kivételével mindenhol csökkent a hittanbeíratások száma. (Ott viszont 107 iskolából csak hatban folyt hittanoktatás 1976-ban.) Óriási különbségek voltak: míg Nógrádban az évtized első felében 22,03 százalékról 19,10 százalékra csökkent a hittanra beíratott tanulók aránya, Budapesten 0,26 százalékról 0,04 százalékra esett! Egészen elképesztő adatok is szerepelnek a kimutatásokban: például Szolnok megyében mindössze 22 gyerek iratkozott be hittanra az 1976–77-es tanévben, míg Nógrádban 4962. Országosan a tanulók 6,17 százaléka jelentkezett (66 510 fő). Budapesten 296 általános iskolából 14-ben folyt hittanoktatás, országosan az iskolák 40 százalékában.
Az ország forradalom utáni hangulatát, levertségérzését, beletörődését jól mutatják a hittanbeíratások adatai. Az 1956–57-es tanévben 38 százalék; 1957–58-ban (dac, remények) 46 százalék. Aztán lassú csökkenés: 1960–61-ben 28 százalék; 1970–71-ben tíz százalék; 1976–77-ben hat százalék! Országosan 1979–80-ban az 1 135 343 tanuló közül 51 084 fő jelentkezett hittanra. Egyetlen járás volt az országban, amelyben 50 százalék felett maradt a beíratott gyerekek száma: a balassagyarmati (54 százalék).
Ugyanekkor büszkén jelentik: „Az állami gimnáziumokba beiratkozott 101 172 tanuló közül egyetlen tanuló sem jelentkezett hittanra, az állami gimnáziumokban tehát hittanoktatás nincs.” Feljegyezték azt is: Budapesten és a nagy vidéki városokban iskolai hittanoktatás lényegében évek óta nincs. Egyházi középiskolába járt ugyanakkor 2221 tanuló. A nyolc katolikus gimnáziumba 2025-en, a református gimnáziumba 296-an, az izraelita gimnáziumba tízen.
Aczél György leplezetlenül fogalmazott: „Nem véletlen, hogy az iskola jelentőségével, a nevelés és a szocializmusért folytatott harc kapcsolatával már klasszikusaink is foglalkoztak. Marx és Engels – az utópista szocialisták illúzióival is leszámolva – elemezték az iskola, az oktatás szerepét a proletariátus osztályharcában. Lenin rendkívüli jelentőséget tulajdonított az iskolának a hatalomért, majd az osztály nélküli társadalomért folytatott harcban.”
Akkor már azt hitték, megnyerték a csatát. A szocialista világrendszer szilárd és egyre hatalmasabb; a kommunisták és „a haladó baloldaliak” tért nyernek nyugaton is. Vannak azonban nyugtalanító jelek, mint például a gazdasági nehézségek vagy a kommunista pártok egységének megbomlása, és vita folyik a szocializmushoz vezető útról is. Egyes nyugati pártok megkérdőjelezik a létező szocializmus gyakorlatát, abszolutizálják az önállóság, a nemzeti felelősség kérdését. De nem kétséges: a harc eldőlt, felépül a fejlett szocialista társadalom.
Kádár János magával VI. Pál pápával is találkozott. Nem dőlt össze a világ. Viszont „azoknak az embereknek, akik hívők, és ugyanakkor tisztességes állampolgárok akarnak lenni, és egyetértenek a szocialista célkitűzésekkel, ez egy óriási segítséget, lelkiismereti feloldozást jelent vagy mi az ördögöt”.
VI. Pál támogatta a Mindszenty bíboros halála után kinevezett Lékai József érseket. Megnyerték ezt a csatát, nem kétséges. A hívők is elfogadták a szocializmust. Rendeződött a viszony az egyházakkal.
Ekkor érkezett a hír: lengyel pápát választottak. Egy szocialista országból valót, amelyben amúgy is rengeteg probléma van! Éppen a katolikus egyház befolyása és magatartása miatt. Az új pápa a kommunisták ellensége. Megválasztásával erősödik az állam és az egyház közötti együttműködést ellenzők csoportja – értékelték Magyarországon. „Karol Wojtyla krakkói bíboros 1978 októberében történt pápává választása sok tekintetben új vonásokat hozott a Vatikán nemzetközi politikájában. Az a tény, hogy a pápai székbe egy kelet-európai szocialista ország egyházi személyisége került, jelzi a nemzetközi burzsoázia és konzervatív katolikus köröknek azt a törekvését, hogy növeljék az egyház szerepét a szocialista országok ideológiai-politikai befolyásolásában. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az új pápa kész eleget tenni ezeknek a várakozásoknak” – mondta Gyenes András.
II. János Pál offenzívabb fellépésre ösztönzi a szocialista országok egyházait az állammal s a marxista–leninista ideológiával szemben. A pápa Lengyelországba látogat. Erre figyelni kell, ez elől már nem lehet kitérni, „legfeljebb csökkenteni negatív hatásait”. A lengyel elvtársaknak sikerült elérniük, hogy II. János Pál ne Szent Szaniszló püspök emléknapjára érkezzen Lengyelországba, mert ez az egyház és az állam konfliktusát jelzi 1079-től. Az utazást tehát elhalasztották, viszont háromról kilencnaposra növelték.
– Jó üzlet volt ez? – tette fel magában a kérdést a hátsó sorokban a központi bizottság óvatos tagja. „Nem lenne kívánatos, hogy ugyanabban az időben különböző utazási szerveink történetesen tömeges turistautakat szervezzenek Lengyelországba” – mondja a gyakorlatias Németh Károly. Az elvtársak helyeselnek.
Az első lengyelországi pápalátogatásról az MSZMP-kb titkára kiemelte, hogy elgondolkodtató volt a fiatalok és a nők nagyarányú jelenléte a rendezvényeken. Egyébként a pápa 38 alkalommal beszélt. „Több ízben burkolt, de félreérthetetlen szovjetellenes kijelentést tett. Az eseményen jelen volt a magyar, a csehszlovák és a Német Demokratikus Köztársaság katolikus egyházfője. Wojtyla rajtuk keresztül külön üdvözölte a három ország katolikus hívőit.” A beszámoló megállapította, hogy a „látogatás nem vezetett konfrontációhoz a katolikus tömegekkel, ugyanakkor hosszabb távon káros ideológiai hatásai lesznek”. Hatékonyabban kell harcolni! Az egyházi reakció elszigetelődése és kudarcai ellenére nem adja fel a harcot! – tépelődtek a központi elvtársak az évtized végén. Először Mindszenty, most meg Wojtyla. Imádkoznak. A végén még meghallgatásra talál imájuk.