Szombattól szombatig Angliában voltam. Gyerekkori barátom, Zombori János hívott már régóta, hogy látogassam meg, s többszöri halasztás után most végre sikerült egy hetet szabaddá tennem.
Zombori János kétholdas parasztcsaládba született 1920-ban Szőregen, a Móra Ferenc ásatásaival világhírre szert tett Szív utcában. Már tizenévesként szorgos, pénzkereső gyerek volt, bejárogatott a közeli csendőrlaktanyába afféle mindenesnek: udvarosnak, küldöncnek. A nőtlen csendőrlegények vele küldözgették szerelmes leveleiket… Ma is emlegeti, hogy a jóképű, termetes Dénes Páltól 10 fillért kapott, amiért az országút szélén lakó csinos Berényi Jucinak elvitte a rózsaszín borítékot. A deszki Tóth Mihály meg a falujába ugrasztotta át hasonló céllal, s 20 fillér lett a jutalma. Amikor egy liter bor 10 fillér volt, ez szép kereset.
Apám volt az őrsparancsnok. Zombori János számára máig felejthetetlen, hogy udvari szolgálataiért egy ízben 50 fillért kapott tőle. Amikor a rendszerváltoztatás után hazajött, és fölhívott telefonon, ezzel az emlékkel kezdte. De gyerekkorunkban közvetlenül is barátságban voltunk. Később évtizedekre elveszítettem szem elől. Most Derbyben, Közép-Angliában levő házának utcára néző, nagy ablakos halljában elmondta életének alakulását.
Tizenkét éves korában súlyos paralízisen ment át. Áldja a gyermekklinika szeretetre méltó orvosának, Liszkay Irénnek (a későbbi Blazsó Sándornénak) az emlékét, aki szinte csak vele foglalkozva meggyógyította. Tizenöt évesen már dolgozott: kereskedőtanuló lett. Majd segédként Vincze Lipót vegyeskereskedésében dolgozott havi 200 pengőért.
Ez kivételes fizetésnek számított: a korabeli sláger szerint „havi kétszáz pengő fixszel / ma egy ember könnyen viccel”. A deportálásban meghalt gazdájának, különösen feleségének, Zsófi néninek emlékét János most nagy szeretettel idézte föl. „Aranyos zsidó ember volt.” Kölcsönösen becsülték, szerették egymást. Gazdája támogatta önállósulási törekvésében. Kölcsönzött segédjének, hogy papírkereskedést nyithasson. János vett öt bála zsírpapírt, eladta a szegedi henteseknek, ezzel megduplázta tőkéjét.
Újsághirdetés ajánlotta vételre a kisvárdai Dankó-nyomdát 1938-ban. János apja eladta földjének felét: egy holdat 8000 pengőért. De ez nem volt elég: Vincze Lipót is kisegítette, így megvehette a nyomdát, amely főként kereskedelmi nyomtatványokból, de iskolai „közös értesítők” előállításából, könyv- és papírkereskedéssel kiegészítve jövedelmezően működött. Iskolakezdetkor 22 munkaerőt foglalkoztatott, az év többi részében öt-hatot. Művezetőül szakképzett nyomdászt alkalmazott, mivel neki nem volt szakképesítése.
Egy barátja, aki a helyi államvédelmi részlegben dolgozott, 1947-ben figyelmeztette, hogy nyomdáját államosítják. Zombori János amit tudott, gyorsan pénzzé tett, és ávós barátjával egykettőre itt hagyta az országot. Együtt mentek át a határon, azután Angliába…
Először a London és Derby meg néhány más, hasonló távolságon közlekedő vonat étkezőkocsijában sütött-főzött. Hosszú cikk is jelent meg róla a helyi lapban fényképével, amint a robogó vonat piciny konyhájában „John minden rendelésnek ügyesen eleget tesz”…
Korán elhunyt angol feleségétől örökölt háza Derbynek az engem Buda némely – kétoldalt terméskővel határolt, lejtős – utcájára emlékeztető Belper Streetjén található. Mintegy száz éve épült. Jellegzetes keskeny, kétemeletes, vörös téglás ikerház előkerttel. Csupa ilyen sorházból áll az utca. Kétoldalt tömötten állnak a gépkocsik, olykor még a lakók is alig tudnak helyet szorítani kocsijuknak, bár erre szemmel láthatóan ügyelnek a szomszédok. Az utcában egyetlen süllyesztett garázs épült. A vele párhuzamos utca egyik házának homlokzatán 1878-at láttam.
Jánosnak lakóházán kívül Birminghamben van ingatlana: benne indiai vendéglő fizeti az évi 18 000 font bérleti díjat. A közeli kisváros, Draycott központi helyén az iparművészeti bolt helyisége 11 000 fontot jövedelmez. A mellette levő telken János még építkezni akar, hogy növelje házának értékét, hozadékát. A nyugdíjbiztosítótól havi 300 font nyugdíjat kap. Évi jövedelme így nagyjából 12 millió forintnak felel meg.
A szőregi csendőrlaktanya udvarán söprögető kisfiúból így lett milliomos. Gyermeke nem született. Végrendeletében 5000 fontot hagyott a szőregi templom javára. „Ahol kereszteltek, elsőáldozó voltam, bérmáltak.” Külön még 600 fontot az orgona megjavítására. A többit szintén 5000 fontjával a rokonság kapja: a Zomboriak, Vecsernyések, Csányiak.
Száz évvel ezelőtt a progresszív gondolkodású publicisták kedvelték ezt a jelszót: „Tekintsük Angliát!” Móra Ferenc szerint az első világháború előtt ez magyar szállóige volt. Ő is írt vezércikket e címmel. Néhány dolgot én is megfigyeltem, amelyeket a hazai illetékesek figyelmébe merek ajánlani.
Már a londoni Szent Pongrác pályaudvaron föltűnt, hogy a zárt peron, amelyet most a Magyar Államvasutak be akar vezetni állomásainkon, megszűri az utasokat. A Derbybe vivő vonat jegyeit már a kerítés bejáratánál ellenőrzik. Visszafelé nem így volt: rég láttam már kézilyukasztót, amellyel a kalauz kezelte kartonpapír vastagságú jegyünket…
Derbyből Londonba vonatozva meg olyat láttam, amit hazai vonaton még soha. A Midland Mainline (a közép-angliai fővonal) járatán a kocsikban számos ülés támlájába kis kartonlap volt beszúrva „Reserved” (fönntartott hely) fölirattal. Úgy láttam, ezekre a helyekre nem a végállomásig, hanem csak néhány közeli városig – nyilván munkába – utazók ültek. Amint elindult a vonat, sokan az étkezőbe mentek, s onnan kis füles papírzacskóval tértek vissza: reggelijüket vették meg és fogyasztották el, míg célhoz értek. Mielőtt Londonba értünk volna, a kalauz összeszedte az addigi kártyákat, majd visszatért, és újakat helyezett a résekbe, már a kocsi következő útjához. Ezeken már ez volt olvasható: LONDON ST PA – SHEFFIELD. Tekintsük Angliát! Nálunk mikor lesz képes erre a MÁV?
Londonhoz közeledve, Luton állomása előtt, a vonatablakból meglepő látvány tárult elém: karcsú minaret szökött az égbe. Derbyben sok pakisztáni, Nottinghamben sok indiai él.
Zombori János évtizedek óta özvegy. S bár milliomos, lakásába a város polgármesteri hivatala hetenként egy órára ingyentakarítót küld, s rendre levélben értesíti, mikorra várhatja. Hétfőn délelőtt 10-től 11-ig én is láttam a szótlan hölgyet munka közben. Igaz, csak ott porszívóz, ahol a papok táncolnak, és csak a nagy bútorokat törülgeti végig, ám ez is nagy segítség a 86 éves magányos férfinak. A város fizetne havi 49 fontot házvezetőnőjének is, ha János barátom nem volna túlságosan bizalmatlan az angol nőkkel szemben, és igénybe venné ezt a szolgáltatást. Ez az összeg nem nagy (most nagyjából 20 000 forintnak felel meg), tehát nyilván nem teljes munkaidejű segítséget jelentene, de ez is több a semminél, és a hazai nyugdíjasoknak is sokat jelentene, ha nálunk is bevezetnék. Tekintsük Angliát!
De a legnagyobb meglepetésem ezután következik. János reggel, délben, este egy marokra való gyógyszert vesz be. Ingyen kapja, és még csak érte sem kell mennie a patikába. Orvosa közvetlenül küldi receptjét a gyógyszertárba, s onnan házhoz hozzák. Tekintsük Angliát!
Gyalog bottal jár, de autóját úgy vezeti, mintha versenyző volna. Többek között elvitt Shakespeare szülőházához, Stratford-upon-Avonba. Itt is tapasztaltam valami érdekeset: a főtéren egy óra hosszáig ingyen lehet parkolni. Ennyi elég a közeli szülőház megtekintésére. Múzeumaink, képtáraink, egyéb kulturális intézményeink támogatására mi is bevezethetnénk ezt a szokást. Egy óra után őrök figyelmeztetik a késlekedőt. Jánost is. Utána más helyre álltunk, s ott már fizettünk. A főtéri hangulatos vendéglőben a többféle friss, meleg ételt 20 perc leforgása alatt fölszolgálták.
Régen föltűnt, hogy majd minden angol regényben gyömbérsört (ginger ale) isznak. Mikor Szegeden megnyílt az angol söröző, elmentem, hogy megkóstoljam. Hírét sem hallották. Most végre ihattam. Érdekes íz, de többé nem töröm magam érte…
Valamelyik esős délelőtt egy órán belül két mikrobuszt is láttam a viszonylag csöndes utcában. Kíváncsian néztük, mi van az oldalán. Szőnyegtakarító cég mind a kettő: szedték össze a tisztítandókat. Tekintsük Angliát!
Reggelenként becserkésztem a környező utcákat. A Parker Street egyik házán fölfedeztem egy különös táblát: Alcohol Free Zone. „Ezen a környéken vétek (offence) alkoholt inni.” Ugyan ki tartja számon, hogy így is van?
London kellős közepén, a Trafalgar tér közelében fölfedeztem a Haymarket utcát. Szénapiac utca. Nem finnyásak a londoniak. De nem messze van tőle a Cockspur utca sem: ez meg a kakas sarkantyúját jelenti. Pesten vagy Szegeden aligha tűrnék meg ezeket a nyilván több évszázados utcaneveket. Mint ahogyan voltak is ilyenek, csak eltűntek – Szegeden a Víz (1879) után a Tyúkbögy utca, hogy Gyöngytyúk utcává finomodjék…
Volt kellemetlen élményem is. Máig csodálom, hogy senki sem figyelmeztetett, sem Angliát járt barátom, sem hivatalos idegenforgalmi szerv, hogy nem fogok tudni napokig borotválkozni, mert villanyborotvám villásdugója nem passzol az ottani dugaszolóaljzatokba. Pedig újabban már nemcsak a férfiaknak van szükségük kompatibilis áramforrásra, hanem a mobiltelefonjaikat föltölteni szándékozó hölgyeknek is. Az Európai Unió az uborkát már szabványosította, de a konnektort még nem. Attól tartok, nem is lesz rá képes, akár a bal oldali közlekedés megváltoztatására. Képtelen voltam megszokni: gyakran láttam úgy, mintha a szemben jövő jármű éppen nekünk hajtana.
Nagy áruházakban, villamossági szaküzletekben is hasztalan kerestünk adaptert, amely lehetővé teszi, hogy az ő konnektorukba dugva másik oldalán kontinentális lyukakat találjunk. Jellemző, hogy egy helyen olyat kaptunk volna, amely az ángliusoknak Európában lehetővé teszi, hogy borotváikat, telefonjaikat használhassák. Kész is voltam az ítélettel: bezzeg saját állampolgáraiknak kedveznek, ránk, vendégekre fütyülnek! Mikor már végképp arra szántam el magam, hogy Angliában egészen megszakállasodom, meglepetésemre Derby vásárcsarnokában találtunk minket szolgáló szerkentyűt – két fontért. Két nap múlva azonban a benne levő ellenállás sisteregve kiégett. Vissza a vásárcsarnokba: szó nélkül kicserélték. Ez még aznap kivágta a biztosítékot. Újra a vásárcsarnok: csak azt kértem, adjanak bele erősebb ellenállást. Azt nem, de helyette – újabb két font ráfizetéssel – „tourist travel adaptort” kaptam, s ez már kiszolgált a héten. Hazahoztam: kölcsönadom Angliába készülő barátaimnak.
Egyébként a londoni repülőtéri hajcihőből annyit tapasztaltam, hogy odamenet majdnem egy órát vártunk a csomagjainkra; visszajövet meg le kellett vetnünk a cipőnket, leoldanunk a derékszíjat, és egy mosolygó fekete biztonsági ember tetőtől talpig végigtapogatott.
origo.hu
Fürdési tilalmat vezettek be egy népszerű balatoni strandon
