Üzenet a túlvilágra

A rossz hír gyors lábakon jár. A kora délutáni órákban döntötte le a lábáról a rosszullét Demeter Gazsi bácsit, esti harangszókor már tudta a fél falu, hogy a végét járja. A Kisközből el is indult hozzá beteglátogatóba Rozi ángyi. Kötött gyapjúkendőjét a derekához csomózva úgy osont, akárha batyut cipelne. Üres köcsög volt a kezében, mintha csak tejért menne éppen.
Benyitott Demeterék kiskapuján, és a kutyaugatásra elősiető Annus nénit, Gazsi bácsi feleségét tapintatosan megkérdezte: „Hogy van?” De választ se várva csak ment a betegszoba felé, mint akinek fontos dolga van az öreggel. A konyhában az asztalra rakta az ürügyül magával hozott köcsögöt, és ment be egyenesen a beteghez. „Hát kend?” A beteg nyugodtan legyintett, mint aki már lemondott az életről. Pedig alig múlt hetvenéves.
Annus néni közben behozott egy tál másnapos pogácsát, kötényével letörölte az egyik széket, és a vendég mellé húzta. „Ülj már le, Rozikám, ne vidd el az álmunk.”
„Álom? – rebbent fel a beteg a szóra. – Én már örökre elalszom!…”
„Csak erre jártam – folytatta a látogató –, s hallom ám, hogy mi történt. A baj hamar megvan. Mije fáj kendnek?” A beteg erre megint csak legyintéssel válaszolt. Nincs már kedve beszélgetni. Készülődik a nagy útra.
Ülnek csendben, a kutya se csahol az udvaron. Végre a látogató újra megszólal. Most mondja csak el jövetele igazi célját. „Lehet, hogy találkozik majd kend abban a másik világban az én megboldogult Péteremmel is. Öt éve már, hogy itt hagyott özvegyen.”
„Osztán mit mondjak neki?” – ült fel erőlködve az ágyban a beteg. „Mi legyen az üzenet?”
„Az, hogy nehéz az özvegy élete férfi nélkül. Minden gond az én nyakamba zúdult. Mesélje el, hogy férjhez adtam a lányunkat, rendes ember a Vince. Szorgalmas, becsületes. Jövőre talán megszületik az unoka is. Ha fiú lesz, Péternek kereszteljük. A nagyapa nevére… Mondja el neki…”
Megevett két pogácsát, majd keresztet vetett és elköszönt: „Vezérelje kendet az Úristen a hosszú úton!” Az ajtóból visszafordult, és egy utolsó búcsúpillantást vetett a betegre. A ház asszonya kikísérte a kiskapuig. Aztán újra bement a beteghez, és lámpát gyújtott. Ősz volt már, korán sötétedett. Később kóréseprűvel felcsapta az udvart, majd egy kis rendet rakott a szobában. Várta az újabb látogatókat, mert ilyenkor egymásnak adják a kilincset.
Azon tűnődött, el kellene valakit szalasztani a papért, hogy jöjjön, és adja fel az utolsó kenetet. De talán kibírja holnapig az öreg, kár volna a plébános éjszakai nyugalmát háborgatni.
A következő látogató férfi volt. Ambrus Pista csak úgy bekukkantott, mert éppen erre járt, és hallotta, mi történt. Ült egy ideig a beteg ágya mellett, megvárta, míg Annus néni kimegy valamiért, s akkor szólt a beteg Gazsinak. Ő is üzenetet bízott rá, túlvilági üzenetet: „Ha Ilonkával, a volt feleségemmel találkoznál véletlenül, hát mondd meg neki, Gazsi, hogy még mindig sokat gondolok rá. Igaz, halála után újra megnősültem, de hogyan élhet egy férfi asszony nélkül? A Balog Franciskát vettem el, ő is jól ismerte. Meséld el neki, cimborám…”
A beteg csukott szemmel hallgatta az üzenetet, amelyet rábíztak. S várta, hogy jönnek majd az újabb és újabb látogatók. A túlvilágra üzenők. Akiket a lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy mosakodnak és nyugalmat remélnek. A szomszédék Gizikéje meghalt vőlegényének üzent, Kiss Jóska bácsi a korán elhunyt menyének, a Hévizi Pista a nagypapájának, akit nagyon szeretett.
Jó későre járt már, amikor Annus néni beriglizte a kiskaput, és eloltotta a lámpát. Másnap eljött a plébános is egy ministránssal, aki csöngetett végig az utcán. De akkor már Demeter Gazsi felült az ágyban. Délfelé, amikor felesége megfőzte a tyúkhúslevest, fel is öltözött. Estére meg rágyújtott a pipájára. Meggyógyult.
De elraktározta magában az üzeneteket. Mind. És valamennyit szó szerint átadja majd egyszer, ha megérkezik a túlvilágra…