Védtelen alsó Magyarország

Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy a rendszerváltozás hajnalán, de még az Antall-kormány idején is a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés körül forgott a legtöbb kérdés. Az a remény, hogy a nagy közöst a korlátlan vállalkozási szabadság és magánszektor váltja fel, önmagában is izgalmassá tette a kérdést: mi lesz a magyar földdel és a sikerágazatokkal? Mindezek után nem meglepő, hogy az átalakulás módozatairól valamennyi új párt és mozgalom véleményt formált, sőt akadt olyan is – a Független Kisgazdapárt –, amely egész politikai legitimizációját a 40-es évek egykori gazdatársadalmára, a kisvárosokban, falvakban élők szimpátiájára alapozta.
Aztán kiderült, hogy a világ nagyot változott, s a mezőgazdaság átalakításán sem Grál-lovagok munkálkodtak. Történetek hosszú sorát mesélhetném el az egykori tulajdonosok jogait semmibe vevő földlicitálásokról, a különböző zsarolásokról, a téeszhatalmasságok köztörvényes ügyeiről. Mindez azonban ma már történelem. Az egykori kommunista kiskirályok időközben jól fésült helyi hatalmasságokká vedlettek, egyikük-másikuk öltönyre cserélte a lila mackófelsőt, május 1-je helyett pedig a helyi sörfesztiválon integet a leitatott tömegnek. Ettől függetlenül maradtak, aki voltak. A szülővárosomban, Szentesen például nyomasztóan hosszú ciklusok óta egy, a kistermelők megkárosításáért jogerősen elítélt ember a polgármester. Ma a parlament európai ügyek bizottságának tagja az illető, hogy mit keres ott, talán ő sem tudná megmondani. Arra viszont alighanem kiválóan alkalmas Szirbik Imre, hogy szocialista képviselőtársaival egyetértésben a szavazások alkalmával feltartsa a jobb kezét, még ha bizonyos országokat talán el sem tud helyezni a térképen.
A magyar vidék időközben teljesen elmaradt az európai fejlődéstől. Északkelet-Magyarországon, Békésben, baranyai aprófalvakban, hátrányos helyzetű térségekben bőséggel akad olyan település, ahol évtizedek óta a szó szoros értelmében nem történt semmi. Ami jól-rosszul, de valahogyan mégis működött – egy közepes hozamú téesz, egy ruhagyár, esetleg egy palackozóüzem –, az már réges-régen bezárt. Az emberek otthon ülnek, ötven kilométerre ingáznak, a hozzátartozók kis fizetéséből, segélyeiből tengődnek. Nemrégiben a szocialista vezetésű Battonyán jártam. A városban mintegy hetvenszázalékos a munkanélküliség, a lakosok egy része közmunkára ácsingózik, amit a hírek szerint rendszerint a városvezetéshez lojális emberek kapnak meg. A magyar vidéket járva szembetűnő, hogy a legtöbb településen izmosodik a bűnözői réteg, mindenfelé kigyúrt kopaszok üldögélnek a helyi sörözőkben, presszókban. Ilyen látvány fogadott a minap egy Hajdú-Bihar megyei – történetesen szintén szocialista vezetésű – településen, ahol a gyanús külsejű fiatalok után kérdezősködve megtudtam, hogy valakinek „dolgoznak”. Ha a túlságosan hangos kisvárosi ellenzékit vagy másként gondolkodót kell elhallgattatni, jönnek a verőlegények, és elrendezik a dolgot.
Sok magyar településen a félelem az úr manapság. Gazdasági bűncselekmények, megveretések, megfélemlítés zajlik a helyi politikában, gyomorfordító esetek, amelyeknek a börtöncellák világában, nem pedig egy demokráciában a helye. A vidéki ember azonban megtanult hallgatni, önmagát elszigeteltnek érzi, a közvéleményre, az országos sajtóra nem bízza ügyeit. Védtelenségét nagyban növeli a nagypolitika megannyi visszássága: mit gondoljon, amikor az ország vezetői közismert bűnözőkkel barátkoznak, koccintanak, fényképezkednek, járnak együtt partikra? Nyilvánvaló, hogy mindezek láttán a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartás a legkifizetődőbb megoldás, de legalábbis a helyi ügyektől való konok távolságtartás.
Pedig öntudatos polgárok nélkül egyetlen országot sem lehet felemelni. A félelem valami olyasmi, aminek sem pártpolitikai jellege, sem történelmi ideje nincs – beleivódik az idegekbe, szellemi eltunyuláshoz, igénytelenséghez, restséghez vezet. A félelem azért a legrosszabb tanácsadó, mert először a környezetünkről, majd pedig saját magunkról állít ki megsemmisítő kritikát. Elegendő elmenni egy-egy magyar kisvárosba vagy faluba, a főtéren körülnézve, az emberekkel egy-két szót váltva rögvest kiderül, rendben mennek-e a dolgok, vagy sem.
Budapesten talán bele sem gondolnak, de a vidéki ember a szó szoros értelmében az egzisztenciáját teszi kockára, ha például kifütyüli a településére érkező szocialista miniszterelnököt. (Ezek után kész csoda, hogy akadnak olyan honfitársaink, akik mégis habozás nélkül megteszik, ha úgy adódik). Ha ugyanis elmennek az illusztris vendégek, és újra beköszönnek a szürke hétköznapok, az ilyen ember megnézheti magát a szocialista vezetésű településen. Akkor majd szépen behajtják rajta a különböző városi illetékeket, akkor majd hiába kilincsel a városházán, ha nincs szerencséje, kiszúrják az autója gumiját, „véletlenül” betörik az ablakát, elbocsátják a munkahelyéről. Bár az ember sok efféle esetet hall, konkrét várost vagy falut azért nem említhetünk, mert az ilyen esetek bizonyíthatatlanok – a helybeliek mégis pontosan tudják, hogy ki vagy kik állnak a fizikai fenyegetések hátterében.
Néha már-már úgy tűnik, az ország szétszakítottságát nem is annyira a gazdasági különbségek mélyítik el, sokkal inkább a Gyurcsány-kormány követhetetlen tervei, ha jobban tetszik, féktelen megszorításai. Mindezekből – a szavakon túl – néhány olyan konkrétum jut el rendeltetési helyére, a magyar vidékre, mint például a vasútvonalak megszüntetése. Egy olyan országban, ahol a települések és tájegységek viszonyát a trianoni csonkítás alakítja napjainkig – gondolok itt a határ menti területek vasút-és úthálózatának teljes logikátlanságára –, nem autópályát kellene építeni, hanem vasutat, hogy az egyébként is koldusbotra jutott emberek ingázhassanak, a szegényebb sorban élők is utazhassanak. Ehelyett Gyurcsányék a vékony középréteg s a még tehetősebbek kedvében járnak, miközben megállás nélkül osztják az észt az alsó Magyarországnak. Magától értetődik, hogy a megszüntetett vasútvonalaktól örökre búcsút vehetünk, hiszen ahol Kóka János és Bajnai Gordon osztja a pénzt, ott egy fillér sem marad a bugyellárisban.
Vidéken azért vidám az élet, csicseregnek a madarak. Nagy kár azonban, hogy akár jóra, akár rosszra fordul a helyzet, a parlamenti széksorokból nézve a falvakban, kisvárosban zajló események mintha nem lennének igazán fontosak.
Mindenfajta demagógia nélkül állítom, hogy az ország vezetőinek – a nyilvánosság teljes kizárásával – időnként el kellene látogatniuk egy-egy falusi vendéglőbe, restibe, beszélgethetnének a trafikossal, a közértes dolgozókkal, a parkőrrel és a vécésnénivel. Tudom, nem mostanában jártak szabadjukra engedve a választók között, és bokros elfoglaltságaik közepette miért éppen Magyarország lakosaira jutna idejük, de mégis, a remény hal meg utoljára. Máskülönben joggal gondolhatja bárki, hogy az egész népképviselet csak látványos mutatvány, ahol a kormány politikusai az idomárok, a nép meg csak futkározik körbe-körbe, mint a szegény, agyonhajszolt cirkuszi lovak.