Vihar Budapest fölött

Enciklopédia énezer

Nehéz kijelenteni, hogy a 2006. augusztus 20-ai, esti vihar rendben volt. Hogy beleillett a természet rendjébe. Hogy rendkívüli létére is rendjén való volt, amúgy. Aki számára fontos a népszerűség, az nem állíthatja ezt. Akinek fontos a népszerűség, másképp kell beszélnie. Ha népszerű akarsz lenni, mondom mindjárt, mit is mondjál. Mit kell mondanod. Először is azt, hogy ekkora még sehol és soha. Ez az alap. Innét kezdve már népszerű vagy, elfogadnak. Ha még népszerűbb szeretnél lenni, két irányba kell menned. Egyik: az áltudományos irány, másik: a transzcendens irány, illetve ötvözetük. „Az augusztus huszadikai vihar a globális klímaváltozás kiáltó jele. Ízelítőt kaptunk abból, hogy mi vár ránk. A növekvő szén-dioxid-szintnek köszönhetően a klíma egyre szélsőségesebb lesz.” Ha valaki mint megfontolt kommentátor kíván népszerű lenni, nagyjából az előbbieket kell állítania, ha pedig valaki prófétai babérokra pályázik, a dolog még egyszerűbb: ki kell jelentenie, hogy az augusztus huszadikai vihar istenítélet volt. A Teremtő ezúton üzent a Gyurcsány-kormánynak. Lesújtott a bűnös városra.
Nos, kérném, akik láttak itt, ott meg amott felvillanni ilyen meg amolyan show-műsorokban, azok tudják, hogy nem idegen tőlem a népszerűség. A népszerűség végett olykor kompromisszumokat is kötök, némelyek szerint egyenesen lemegyek kutyába – idézet Melorepp című lemezemről: a Pistike szerint a Beethoven egy kutya –, gátlástalanul mutatkozom meg ott, ahol nem kellene, viszont intellektuális kompromisszumokat sohase kötök. Ez relatív népszerűtlenségem oka. Hogy juszt se vagyok hajlandó kimondani azt, amit elvárnak tőlem. A híg bohóckodás és a mély igaz közt semmiféle szürke zóna nincs. Vagy-vagy. Meggyőződésem szerint az intellektuális kompromisszum sokkal lélekrombolóbb a keménykalap és a krumpliorr szabadságánál. Cicciolina mellé szó nélkül beülök a show-ba, mert az népszerűsít, ugyanakkor zöld és apokaliptikus szólamok visszhangkamrája nem leszek, még a nehéz népszerűség végett se. Nem mondom tehát azt, hogy az augusztus huszadikai vihar a klímaváltozás jele, és azt se mondom, hogy istenítélet volt.
Az augusztus huszadikai vihar egy hullámzó hidegfront tajtéka volt, mikroklimatikus okok miatti spontán fölerősödése az amúgy az egész országon végigvonuló viharzónának. Ha nem augusztus huszadikán este, hanem egy nappal később történik ugyanez, vélhetően nincsenek halottak, s ha a förgeteg nem épp a Belváros, hanem mondjuk Csillaghegy térségében a legerősebb, akkor csak egynapos hír: „Fákat döntött ki és cserepeket sodort le a nyári zivatar Csillaghegyen.” Egy magára valamit is adó hurrikán szélereje napokon keresztül kétszáz–kétszázharminc kilométer óránként, Budapesten tíz percig volt a szélerősség százharminc kilométer. Hogy eme tíz apokaliptikus erejű perc időben és térben rendkívüli mód volt lokalizálva, lélektanilag meghatározó jelentőségű, természettudományos szempontból viszont abszolúte érdektelen. A természetszerű és művi fények, a villámok és tűzbombák, a pánik és az ünnep, a sötétség és a világosság megrendezhetetlen s megrendelhetetlen összjátéka tiszta művészet, ám amikor a művészi élmény természettudományos talárba avagy épp isteni aurába öltözik, annak már a neve mágia, okkultizmus és ezotéria.
Én a magam részéről nem hiszem, hogy az augusztus huszadikai vihar a véletlen egybeesés csodáján túl bármit is üzenne vagy jelentene. Nem hiszem, hogy az Úr ilyképp avatkozna be a magyar belpolitikai közállapotokba. Hogy öt ártatlan ember halálán keresztül küldené el Gyurcsányt melegebb égtájakra. Egyébként akkor is szkeptikus vagyok, amikor két keresztény futballcsapat fordul Istenhez a győzelemért. Isten nem kockázik, mondta Einstein a kvantummechanikára, meg nem is totózik, állítom én. A büntető, fegyelmező, beavatkozó, haragos Atyaúristen csak az Újszövetségig tart. A Saint Helens vulkán nem új Szodoma. Jézus által az emberiség egyszer s mindenkorra felnőtt – az Istenhez, s többé nem büntethető gyermeki módon.
Az Ószövetség hőse a zsidó nép, az Újszövetség hőse Jézus Krisztus. A beavatkozó Isten Jézus, a Fiú elküldésével nyugdíjba vonult, kötelességét elvégezte. Az ítéletidő szó persze jelzi, hogy az obsitos harag a népi vallásosság hitében azóta is él és virul. Gyermeki énünk a világvégébe, mint utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodik. Utolsó szalmaszálunk, igen, a pálca. Hogy felelősségre vonhatók vagyunk, hogy igenis pálcát törhetnek fölöttünk. És hogy Isten ítélkezik-e felettünk vagy a változó éghajlat, ez már csak stílus kérdése.
Nézem az El Greco-képet. Vihar Toledo fölött. Greco szépnek látta még a vihart Toledo fölött. Vélhetően azért festette meg. Shakespeare pedig egyenesen akciózni hívta: fújj, szél, dühöngj, vihar. Ma úgy teszünk, mintha mindent mi találtunk volna ki, mintha minden rossz a legújabb kori civilizáció mellékhatása volna, kezdve a pornográfiától egész a nagy természeti katasztrófákig. Obszcenitásuk miatt a pompeji mozaikok egy része napjainkig el volt zárva a nagyközönség elől, a régi krónikák pedig roskadoznak a borzalmasabbnál borzalmasabb katasztrófáktól. A rendkívüliségnek is megvan a maga helye a „nemzetközi” rendben. Bizony ne feledjük, a nagykövet, amikor meghatalmazzák, egyben rendkívüli is lesz. Rendkívüli és meghatalmazott.