Vízipóló nyet ping pong

Ül a magyar, s lesi a pergő dokumentumfilmet 1956-ról. A játékfilmes nyitány alatt és után Les Hall fülbemászó zenéje szól, a már ezerszer látott korabeli híradósnittek most szélsebesen követik egymást, a képek vakuvillanásként égnek be, szusszanásnyi idő sincs, néhány percbe sűrítve kell kikövezni az ’56-hoz vezető utat, fertályóra sincs arra, hogy a bonyodalom előtt megértsük a miérteket és a hogyanokat. Arcok tűnnek fel, a magyar történelem ikonjai, egy-egy másodpercre, sorsok, tragédiák emlékei villódznak, mint egy tovasuhanó expresszvonat ablakai az éjszakában.
Ül a magyar, és érzi: a kelet-európai szemnek fáj ez a filmes rohanás, a mi dokujaink lassabban hömpölyögnek, megfontoltabban és csendesebben mesélnek, itt pedig nem telik el néhány másodperc sem vágás nélkül. Propagandaíz, játékfilmes feszültségteremtés, szüntelen idegborzolás, hát mi ez, ha nem hatásvadászat?
Csakhogy. A szabadság vihara nem magyar alkotás: kanadai– amerikai. Célközönsége a médiakor képtengerébe született generáció, nyelve a televíziós dokuműsoroké, alapanyaga az a hosszú éveken át felvett ötven interjú, amely darabjaiban, akár egyenként, mint Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia, Ember Judit, Sára Sándor „beszélő fejek filmjeiben” megszoktuk, megállná a helyét. Itt ezzel ellentétben mindenkire csak pár másodperc jut, néhány mondat, amelyet puzzle-ként jól egymás mellé paszszítva kerek egészet kaphatunk „minden idők legjobb el nem mesélt történetéről” (Tarantino).
A szabadság vihara két szálon indul el: megrajzolja a világháború utáni Magyarország politikai térképét. Újvilági rendezőktől szokatlan szigorral beszél a Rákosi-éráról, az ellehetetlenített társadalomról, a megsemmisíteni kívánt értelmiségről, a ketrecbe szorított parasztságról. A másik szál bemutatja a magyar vízi sportok, köztük a világ legjobbjainak számító hazai vízilabdások történetét. Országsors és játék találkozik, a propaganda a szabadságvággyal ütközik. Pestet vér festi, Kádár álarcot cserél, Hruscsov anynyi tankot küld a magyar fővárosba, amennyit – a film szerint – Hitler vetett be Franciaország ellen. A külvilágtól elzárt sportolók Csehszlovákiából Melbourne felé tartanak; A szabadság vihara az 1956. december 6-i magyar–szovjet vízipóló-mérkőzésnél éri el csúcsát. Tombol a lelátó, forr a víz, „vízipóló nyet ping pong” – így a testi erőszakra utaló, magyarított szovjet bölcselet. Az eredményt tudjuk. Zádor Ervin vizet megfestő vére címlapokra kerül. S hogy „az ember ne legyen betapasztott szájjal legendás”, inkább kint marad, és elölről kezd mindent.
A történetet és a történelmet ismerő hazai néző elcsépelt klisékkel találkozik. De mielőtt felhorkanna, meg kell értenie, hogy a rendező-testvérpár, Colin K. Gray és Megan Raney Aarons (valamint Lucy Liu, Quentin Tarantino, Andrew G. Vajna és Kristine Lacey producerek) a világ (!) fiatal közönségét célozták meg. A még élő tanúk megkeresése, a téma iránti tisztelet s az alkotói szándék, hogy a magyar forradalomról és szabadságharcról a lehető leghitelesebben beszéljenek a tengerentúlon (a forradalom örökösei éppúgy megszólalnak, mint Hruscsov fia, Wittner Mária éppúgy, mint Mécs Imre, a magyar élsportoló éppúgy, mint egykori moszkvai ellenfele), feledtetni képes a film eleinte bántó hibáit.
A szabadság vihara úgy emeli magasba a magyar élsportot, hogy általa a világ előtt bemutatja egy kis ország nemzeti tragédiáját. Köszönet jár érte.
(A szabadság vihara – színes és fekete-fehér, szinkronizált amerikai dokumentumfilm, 2005. Rendezte: Colin K. Gray és Megan Raney Aarons. Forgalmazza a Best Hollywood.)