A soproni Szent János-templom

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Középkori történelmünk kevéssé ismert, megírásra váró fejezete a keresztes lovagrendek politikai, katonai és gazdasági tevékenysége. Az eddigieknél sokkal alaposabb kutatásra és feldolgozásra vár építészetük is, amelynek nyomait többtucatnyi műemlék őrzi idehaza és a szomszéd országokban.
A szentföldi alapítású, katonai és karitatív feladatokat egyaránt ellátó johannita – ispotályos –, a templomos és a német lovagtestületek szinte minden európai ország régi históriájában mély nyomot hagytak. Nem volt ez másként hazánkban sem, azonban a XV. századtól a Földközi-tenger keleti medencéjét, a Balkánt, majd a Duna vidékét is meghódító oszmán törökök kiszorították a térségből a kereszteseket, építményeik pedig együtt pusztultak a magyar román kor és gótika többi emlékékével.
A nálunk II. Géza király (1141–1162), majd özvegye, Eufrozina királyné pártfogásával megtelepedett johanniták Székesfehérváron építették fel konventjüket és kórházukat. További adományok révén tekintélyes birtokokhoz jutottak a Dunántúlon és Észak-Magyarországon. Számos helyen épült kisebb-nagyobb rendházuk a hozzájuk tartozó ispotállyal és kápolnával, templommal. Jelentős katonai szerepet a tatárjárás idején játszottak e nem éppen jámbor szerzetesek: 1241. április 11-én a Sajó menti ütközetben IV. Béla király életét az ispotályos és templomos vitézek ádáz, önfeláldozó küzdelme óvta meg, majd az uralkodót a lovagok menekítették rendházaik láncolatán át egészen a dalmát tengerpartig. 1247. június 2-án Béla hűségszerződést kötött a keresztesekkel. Nekik adta a Szerémséget, a déli határvidéket az Oltig, Kunországgal és minden udvari jövedelemmel együtt, valamint átadta nekik több nyugat-dunántúli királyi vár – Pozsony, Moson, Dévény, Németújvár, Vasvár és Sopron – fennhatóságát az ország fegyveres védelme fejében.
Így kerültek a János vitézek Sopronba. A Szent Mihály-domb – az első honfoglalás kori erődített magaslat –, illetve a római település helyén az 1200-as években kialakult, a század végére már fallal körülvett óváros közötti területen, a ma Bécsi-dombnak nevezett magaslaton telepedtek le. Itt volt a nyugatra vezető országút védett bejárata, a régi Bécsi kapu. A hagyomány szerint a Bécsi út 8-as számú, barokk lakóház helyén állt a keresztesek vámháza (a sápszedés jogát még 1217-ben II. Andrástól nyerték el a johanniták, de csak harminc évvel később került tényleges birtokukba). Az épület hiteles helyként – peres ügyek írásba foglalásának, ünnepélyes eskütételek hivatalaként – is működött a középkorban. A szomszédjában épült a lovagok rendháza és az első, Keresztelő Szent János titulusú temploma, még az 1200-as évek derekán. Mindezeket a következő két évszázadban végzett átalakítások eltüntették, a gótikus részleteket a XVII. századi, majd az újkori renoválások elfedték, ennek dacára a kisméretű, szentélyszűkület nélküli, egyterű templom megőrizte középkori formáját. Kelet felé a nyolcszög három oldalával zárul, szemközti oldala orgonakarzatban végződik, a teret csúcsíves hálóboltozat borítja, nyugati homlokzata fölé karcsú kőtorony magasodik. Az északi külső falat támasztó pillérek egyikén 1484-ből származó relief, egy másikon hasonló korú baldachinos szobrocska látható, mindkettő Szent Jánost ábrázolja. A neogótikus kapuzat oromzatának domborművű lovagportréit az idősebb Storno Ferenc készítette, a neogót átépítést fia, ifjabb Storno Ferenc végezte 1890-ben.