Az emlékek országútján

Szepessy András: A saját kínomon túl az első szörnyű élmény az volt, hogy az előttem fekvő embernek a felém eső fél feje hiányzott. Az agytekervényét láttam. A borzalmat fokozta, hogy a karja viszont ki volt fordítva felém, és az órája ketyegett a fülem mellett. Hát… nincs tökéletes halál: a lélek elszállt, s a technika működött tovább. A környezetemben lévő emberek jelentős része már nem mozgott. Itt-ott némi nyöszörgést lehetett hallani, nyöszörögtem én is. Feküdt tőlem pár méterre egy nálam valamivel idősebb fiú – még láttam őt előtte az édesanyjával –, aztán együtt voltunk a Tétényi úton. Nem emlékszem, hogy milyen sérülésekkel szállították be, de utólag elmesélte: ráfeküdt az édesanyjára, hogy védje, aztán a vége az lett, hogy az édesanyját temették el – aznap vagy másnap halt meg egy másik kórházban –, s a fiának – hozzá képest – könnyű volt a sebesülése.

Baranyai Iván (a szóban forgó fiú): Elég hamar nyitott teherautók érkeztek, és azokkal vittek el bennünket. Magam elé képzeltem azóta egymilliószor a jelenetet, és tudják, nagyon sokszor elbőgtem magam, amikor egyedül voltam; mert istenem, egy férfi is tud sírni; anyámnak egészen megvilágosult a kék szeme, és azt súgta: „Mondd, fiam, engem most megint megoperálnak?” Ez volt hozzám az utolsó mondata. Nem azért, mert elvesztette az eszméletét, hanem mert köpenyes nővérek és orvosok jöttek, meg még fogalmam sincs, hogy kik, és kiabálva kérdezősködni kezdtek, hogy kik a legsúlyosabbak, mert őket viszik legelsőnek. Egy széken ültem, és üvöltöttem, hogy az anyámat vigyék. Nálam maradt a retikülje, benne tíz deka vajjal, amit még útközben szereztünk, meg a pénze, meg mindene. Megkérdeztem, hogy hová viszik. Azt a választ kaptam, hogy a MÁV Kórházba.

Bánáti Gizella: Elvesztettem az eszméletemet. Arra ébredtem fel, hogy egy férfi húz a kezemnél fogva. Behúzott abba az épületbe, amely később a Nemzeti Galéria volt. Az épület már tele volt sebesültekkel. Hol magamnál voltam, hol nem. Nagyon erősen véreztem. Egy nadrágszíjjal kötötték el a lábamat. Arra ébredtem fel, hogy azt mondták: jól szorítsa össze a fogait. Kiskatonák álltak körbe katonaruhában és óriási vöröskereszttel. Hordágyra raktak, és elvittek az Akadémia utca sarkán lévő mentőautóhoz. És akkor ott még ránk lőttek! A honvédkórházban annyi sebesült volt, hogy a földön feküdtek. Nem akarok erről beszélni, de csak azt operálták meg, aki valamilyen jelét mutatta az életnek. Ott nem volt vér, nem volt érzéstelenítő, ott semmi sem volt. Azt mondták, hogy szorítsa össze a fogát, amitől az ember még jobban ordít persze. Kiszedték a golyót a lábamból, és odaadták, hogy eltereljék egy kicsit a figyelmemet. Sohasem gyógyult be teljesen az a rész, ahol meglőtték a lábam. Ma is sántikálok. Az orvosok éjjel-nappal dolgoztak, amit tudtak, azt megtették, de említettem, hogy nem volt semmijük. Még ennivalójuk sem.

Ágh István: Először a Tétényi útra vittek, ahol csak a szülészeten volt hely, így aztán Nagy Istvánnét véstek a kórlapra. [Ágh eredeti neve Nagy István volt – K. A.] Amikor kötözték a sebem, azt mondták: Nagy Istvánné menstruál… Schuck Sanyi volt még ott az Eötvös-kollégiumból. Ő másodéves. A Móricz Zsigmond körtéren sebesítették meg, és a Schuck Sándorné nevet kapta. A Tétényi úti szülészetről később – többekkel együtt – átszállítottak a Gellért fürdő inhalációs kamráiba. Lilla és Klotild nővérek – a világháború honleányai – kötözték itt sebeinket, a tíz-tizenkét valószínűtlen túlélőt. Légrádinak a Landler Jenő utcában [ma István út] keresztüllőtték a hasát, mégis csupán két ragtapasz jelezte a sebét, belül „teljesen sértetlen” maradt. A fiatal jogász mindkét fülét átvágta a szilánk közepén, és a feje, a fülei gyorsan gyógyultak. Palika, a teológus tanknak indította a 49-es villamost a Kálvin téren, megsorozták a vádliját; rúdugrónak képzelte magát mankói között, neki a Gellért-hegy volt a világrekord. Engem a szállóban Turay Ida aranyozott golyóstollal ajándékozott meg. Páger Antal, Argentína felől jövet még lakástalan, gyakran lejött hozzánk rádiót hallgatni, mesélni és józanságra inteni.