Dupla deficit, fél felelősség

Az adósságot egyszer vissza kell fizetni, méghozzá kamatostul. A magánháztartásoknak is, amelyek új lakást, bútort, autót vásároltak belőle, mert ha nem tudnak törleszteni, elárverezik a fejük fölül a fedelet. És fizetnie kell az államnak is, amely akár beruházásra: autópálya építésére, középületek felújítására, akár folyó kiadások fedezésre – mondjuk önmaga működtetésére – ezermilliárdokat vett fel. Csakhogy végül az állam adósságát is a magánháztartásoknak kell megfizetniük. Ez az igazi tragédia, a magyar ikerdeficit.
A nálunk boldogabb országokban a lakosság jövedelmeiből többet takarít meg, mint amennyit elkölt. Az állam, ha eladósodik, a pénzpiacokról, áttételesen a háztartásoktól vesz fel hitelt. Ez nem okoz gondot, ha a lakosság megtakarítása fedezi a hiányt. De ha az államháztartás hiánya nagyobb a lakosság megtakarításainál, a hiányt csak külföldről felvett hitelekkel lehet fedezni. A deficites államháztartás a pénzpiacon magas hozamokat ígér, ezzel felveri a kamatokat, drágítja a hitelt, növeli az inflációt. Ha az államháztartás hiányának fedezéséhez az összes lakossági megtakarítás is kevés, előáll az ikerdeficit, ami azt jelenti, hogy az államháztartás hiánya és a folyó fizetési mérleg hiánya együtt nő.
A háztartások eladósodása a szemünk előtt zajló folyamat. Nem tudunk úgy kinyitni újságot, hogy ne pottyanjon ki belőle valamilyen olcsó vagy magát éppen ingyenesnek nevező finanszírozási ajánlat. A magakellető áru – mobiltelefon, személyautó vagy lakás – és a hitel párban járnak. A vágy tárgya és a hozzájutás eszköze egy csomagban érkezik.
A kereskedők és a pénzintézetek igyekezete érthető. Egy kuncsaftnak mindjárt két terméket lehet eladni: az árut és a hozzá való hitelt is. A csábítás is erősebb így, hiszen a fogyasztással divatkövető vevőjelöltet nem kötik a valóságos nehézkedés törvényei. Legalábbis pillanatnyilag és látszólag. A reklámok rózsaszín álomvilágában lehetségesnek látszik a lehetetlen.
Különösen szembetűnő a realitásoktól elszakadó finanszírozási gyakorlat a személygépkocsik piacán. A két és fél, hárommillió forintos új autó egy öreg Lada vagy Opel roncsáráért, esetleg anélkül, előleg befizetése mellőzésével, havi 30–40 ezer forintos törlesztőrészletre elvihető. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a futamidő tíz év. Csakhogy ez idő alatt annyi minden történhet egy autóval, még a legjobb eset, ha csak matuzsálemmé válik. A lízingcégek tapasztalatai szerint a reménytelenül hosszú futamidejű kölcsönök túlnyomó része három-négy év alatt megszakad. Vagyis a tíz évet nem gondolja komolyan sem a vevő, sem a hitelező. De lehet lakáshoz is jutni önerő nélkül. A konstrukció olyan fiatal, hogy nincs tapasztalat arról, meddig bírják az adósok a magas havi törlesztést. Nem nehéz belátni, elég egy jelentős forintgyengülés, esetleg az adós családjában tartós betegség vagy a munkahely elvesztése, és nem tudják teljesíteni a törlesztést.
A magyar háztartások fele rendelkezik valamilyen kölcsönnel. Ezeknek a hiteleknek majdnem a fele, az összes hitel ötöde a törlesztés felfüggesztését fontolgatja, mert már-már nem képes kifizetni – jelezte a Banki Hitel Károsultjainak Egyesülete nevű civil szervezet. A bedőlt hitelek számát csak becsülni lehet, mert a pénzintézetek nem közlik. A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint a lakosság eladósodottsága – vagyis a felvett kölcsönök aránya a lakossági szektor jövedelméhez képest – 2000 óta 10 százalékról ez év júliusára 40 százalék fölé ugrott, miközben az átlagos havi törlesztés hat év alatt több mint a duplájára, a jövedelem 10 százalékára emelkedett. Bár egyes európai országokban ez a mérték eléri a 12-13 százalékot is, nagy különbség, hogy Nyugaton nem öt, hanem ötven év alatt jutott idáig a lakosság.
Miközben nőtt az eladósodottság mértéke, a kockázatok is növekedtek. Három év alatt a háztartásoknak nyújtott devizakölcsönök aránya szinte a semmiből a teljes hitelállomány 50 százaléka fölé ugrott. Mi több, a devizahitel-felvétel gyorsuló ütemben növekszik: az első negyedévi növekmény duplájával emelkedett a devizahitel-állomány a második negyedévben. A devizakölcsönök népszerűségét sem a gyenge forintárfolyam, sem a kormányzati megszorítások nem tudták letörni: a megszorítások bejelentése utáni három hónapban a svájcifrank-alapú hitelek új szerződéseinek értéke minden korábbinál magasabbra szökött.
A Banki Hitel Károsultjainak Egyesülete szerint a megszorítócsomag hatásai, a lassuló gazdaság, a növekvő megélhetési költségek, egy esetleges forintválság előrevetítik, hogy akár milliós nagyságrendben dőlnek be a hitelek. Ilyen negatív forgatókönyv megvalósulása komoly hatással lenne az ingatlanpiacra vagy épp a bankokra is.
Mindebből azt a következtetést is levonhatjuk, amit a gazdasági miniszter mondott szokásosan kíméletlen modorában. Kóka János szerint a magyar lakosság pénzügyi analfabéta. Lehet. De minek nevezzük azt a kormányzatot, amely évtizedekre ennyire eladósította a magyar költségvetést és végső soron a magyar háztartásokat?
A szocialista–szabad demokrata koalíció 2002 óta 1400 milliárd forintnyi állami vagyont adott el, több mint hatezermilliárd forintnyi hitelt vett fel. Az államadósság a nemzeti össztermékhez viszonyítva a korábbi 53 százalékról 72 százalékra szökött. Kókáék négy év alatt annyi többletforrást szívtak fel, mint amennyi uniós fejlesztési pénzt remélünk 2007 és 2013 között.
Egy világlap budapesti tudósítója azt találta írni, hogy a magyarok bűnpártolással határos módon vesznek be minden politikusi hazugságot. Tényleg ennyire hiszékenyek lennénk, vagy a dolognak mélyebb gyökerei vannak? Aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette meg az ’56-os forradalom vérbe fojtása után az új nemzeti közmegegyezést Kádár János. Ebből a hallgatólagos egyezségből nőttek ki – igaz, évtizedek alatt – azok a háztájik, fusiműhelyek, gmk-k, amelyeket a hatalom megtűrt, és amelyek lehetővé tették a szolid egyéni boldogulást. Ezek a féllegális, átmeneti viszonyok állandósultak, túlélték a rendszerváltozást. Az a vonásuk pedig, hogy „az én kiskertemben azt csinálok, ami nekem tetszik, az urak (elvtársak) pedig boldoguljanak az országéban”, máig a közgondolkodás sarkköve. A deficit nyelvére lefordítva ez úgy hangzik: az államadósság az államé, az én adósságomat pedig majd megoldom magam.
A fenyegető adósságkrízis azonban keresztülmetszheti a régi reflexeket. Forintválság esetén a kisember megtapasztalhatja, hogy nemcsak a saját háztartásának az adósságáért kell drágán megfizetnie, de a politikusok által felvett adósságokért is. A keserű tapasztalat talán végre ráveszi majd a magyar polgárt, hogy veszélyt szimatoljon minden olyan politikusi mondat hallatán, amelyik jelentős közkiadást feltételez.
Az állam nem más, mint az adófizető polgárok áldozatvállalásainak az összessége. Amikor a politikusok ígérnek, sosem a magukét költik, hanem a választóikét. A polgár pedig nem tehet mást, mint hogy rajta tartja a szemét a politikusokon, és nemcsak négyévente, hanem folyamatosan. Ha nincs megelégedve, kőkeményen jelezze. Ha kell, a parlamentben, ha kell, az utcán.