Egy szörnyű éjszaka megpróbáltatásai

A most megszólaló házaspár azt kívánta, nevüket ne hozzuk nyilvánosságra, ezért csak C. Istvánként és C. Ildikóként fogjuk nevezni őket, 17 éves lányukat pedig Krisztinának. A történet negyedik szereplője egy 18 éves fiú, akit majd Józsefként mutatunk be.
A szülők története
Október 23-án délután a Corvin közből mentünk az Astoriához a feleségemmel és a lányommal. A Fidesz-nagygyűlésből már csak néhány perc lehetett hátra, a Deák téren viszont már javában állt a balhé – kezdte István. – Hozzánk csapódott egy fiatalember, a tizennyolc éves József, együtt figyeltük az eseményeket. A csatazaj egyre közelebbről hallatszott, már a fejünk mellett süvítettek el a könnygázgránátok és a gumilövedékek. A Blaha Lujza tér irányából fények villantak, a zaj egyre elviselhetetlenebb lett. Menekülni kezdtünk. Az utca rémült és jajgató emberekkel telt meg, előttünk a Dohány utca kiskörúti szakaszát rendőrök sorfala zárta el.
– Egy ideig csak jöttünk-mentünk a forrongó utcákon, volt valami a levegőben. Tudni, látni akartuk az eseményeket, aztán csak sodródtunk velük – vette át a szót az aszszony. – A tömegben híre kelt, hogy a múzeumnál megemlékezést tartanak, ott azonban csak egy kisebb kiabáló csoportot találtunk. Aztán azt hallottuk, hogy a Ferenciek terén mond beszédet valaki. Ott tényleg szónokolt egy szakállas figura. A Váci utca folytatásában van egy kis virágágyás, onnan figyeltük a tömeget, az Erzsébet hídon emberek ültek, beszélgettek, a fiatalok nevetgéltek, ismerkedtek mellettünk. Fél óra telhetett el, amikor rendőrök sorakoztak fel a Ferenciek terei szökőkúttal egy irányban. Először csak egy vízágyút hoztak, majd még egyet, a rendőrök pedig egyre többen lettek. Egy-két durranás hallatszott, majd egy órán át szinte alig mozdult valami, mintha erőt gyűjtöttek volna a nagy ütközethez. István kopácsolást hallott, közelebb húzódtunk. Ekkor vettük észre, hogy épül a barikád, több mázsás vasgerendát, három tölcséres cementtartályt, rengeteg faanyagot, raklapnyi téglát láttunk egymásra halmozva.
– Körülöttünk a tömeg egyre hangosabban kiabált, majd – a lányom épp az órájára pillantott – éjjel egy óra előtt öt perccel lövés dördült – folytatta István. – Hatalmas ricsaj, üvöltözés támadt. Megijedtünk, mondtam a többieknek, jobb, ha eltűnünk innen, és futásnak eredtünk a rakparton. A Petőfi-szobornál a gyerekek még mellettünk szaladtak, az egyik szálló előtt azonban átvágtak a füvön át a bejárathoz. Mi Ildikóval rohantunk tovább nyomunkban a rendőrökkel. Már csak kapkodtam a levegőt, minden pillanatban úgy éreztem, elfognak. Az Eötvös térnél valaki éppen nyitotta az egyik ház kapuját és beengedett. Egy résen még láttam az elrohanó rendőrök árnyékát.
– Ezután telefonon többször hívtuk a lányunkat, nem vette föl. Mindenütt kerestük, fel-alá rohangáltunk. Végül a Gyorskocsi utcában kötöttünk ki, ahol közölték velünk, fogalmuk sincs, ott van-e. Jöttek-mentek a rendőrök, mindegyiket kértük, segítsen. Végül reggel hat óra tájban megérkezett egy férfi, aki tíz perc alatt kiderítette: ott van a lányunk.
Krisztina története
A 17 éves Krisztina kézfeje duzzadtan vöröslik, azóta sem tud fogni vele. Azt mondja, rossz neki erről beszélni. Azon a héten nem ment iskolába. – A hotel kocsifeljárójánál értek utol, ránk üvöltöttek, hasaljunk a földre. Valamelyik rendőr rátaposott a kezemre, és kirúgta belőle József baseballsapkáját. Aztán belemarkolt a hajamba, felrántotta a fejem, és közvetlen közelről paprikaspray-t fújt az arcomba. Dörzsöltem a szemem, semmit nem láttam, József feljajdult mellettem. Asztmás vagyok, és nem kaptam levegőt, azt hittem, meghalok. Ők meg csak kiabáltak: fogd be a pofádat, büdös ribanc, egyik belerúgott az oldalamba. Józsefet sokkal jobban összerugdosták, újabb adag paprikát fújtak az arcunkba és otthagytak.
– Valahogy felsegítettük egymást, de nem tudom, hogy találtuk meg a szálloda bejáratát, csak foltokat láttam. Nagyon rosszul voltam, és nagyon féltem. Könyörögtünk, segítsenek, de nem engedtek be az ajtón. Egy üveg vizet nyomtak a kezünkbe, és elzavartak. Valahonnan előkerült egy férfi – később megtudtuk, külföldi állampolgár –, ő vezetett le a lépcsőn. A korzón volt néhány szék, leültetett minket. Ekkor már jobban láttam, így azt is észrevettem, egy újabb rendőrcsapat tart felénk. Igazoltattak, a táskámat a földre borították. József kapott néhányat a hátára, de engem már nem bántottak. A külföldi férfit, ugyanúgy, mint korábban minket, a földre hasaltatták, a kezét hátracsavarták, megbilincselték, a fejére pedig rákötötték a zászlót, ami a nadrágom zsebéből lógott ki. Fenyegették, hogy kiutasítják az országból, hiába bizonygattam, ő csak segített nekünk. A Lánchíd irányából ekkor ért oda egy fiatal pár, a nőt a falhoz állították, a férfit felpofozták, majd mindkettőjüket megbilincselték.
– Mikrobusszal vittek a Gyorskocsi utcába, akkor már tizenketten ültünk a kocsiban. Öt órán keresztül nem engedtek kiszállni, két sérült embert közben elvitt a mentő. Tízen maradtunk, kaptunk háromszor fél liter ásványvizet, mondták, osszuk el. Odabent külön-külön kérdeztek ki bennünket, aztán bevittek egy helyre, azt mondták, az a gyűjtő. De engem szinte azonnal szólítottak, és közölték, visznek a cellába. Kaptam rabszámot, ágyneműt, és nem értettem, miért kérdezik folyton: Milyen volt a tankon? Később tudtam meg, azt hitték, József meg én indítottuk be. Addigra már rosszul voltam az éhségtől. A cellában csak egy negyedórát voltam, valaki értem jött, és kiengedtek. Már délután öt óra volt, édesanyám az utcán várt. Sírt örömében.