Sümegen, a magyar barokk parányi gyöngyszemében jártam – a „legregényesebb fekvésű városka”, ahogy Jókai írja A magyar Tempevölgy című munkájában. Azt sajnálja viszont a Balaton vidékét a mitológiai szépségű, istenekkel benépesített antik tájhoz hasonlító szerző, hogy ezt a magyar regetájat nem tudja olyan szépnek és meghatónak leírni, mint amilyennek látta. S ezzel sokan vagyunk így Jókai óta is – bár a magyar Tempének Jókai előtt Berzsenyi a Kemenesalját, a Somló és a Kis-Somlyó vidékét, a Marcal-medencét tartotta, s bizonyára ezt sem véletlenül. Tempevölgy: a Balaton tükrének éteri csillogása, a balatoni vulkáni hegyek poétikus látványa, a Badacsony komorló tömbje, a Szent György-hegy pazar bazaltoszlopai. Legfőbb sajátosságuk épp az, hogy ihlető hívásúak; leginkább a poéták és a tájfestők számára, ha akadnának még ilyenek.
Sümeg az a pannon kisváros ebben az idealizált Tempevölgyben, amely a Csobánc, a Tátika, a Somló és Rezi várainak, völgyeinek és regéinek országszerte ismert költőjét adta a honnak. Kisfaludy Sándort, egy ódon és provinciális poétát, aki a városka legismertebb polgára is. Szerinte ez a hely egyszerre nyájas istenek völgye és rabszolgapad, tündérek lakhelye és „kinaimnak a mühelye”. Számba is veszi, leltározza ennek a „műhelynek” legismertebb tartozékait és „szerszámait”, merthogy ezekkel kell majd neki „dolgoznia”.
Amott látom domborodni
Nagy-Somlónak kalapját
Amott, jobbról, nyálasodni
A Marczalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
A sümeghi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kinaimnak a mühelye,
A kék gőzben ott borong –
Kebelem, hajh! Mint szorong.
Ebbe a Kisfaludy-féle panteista-patetikus világképbe helyezkedik bele Jókai is – Sümegen, ebben a „legregényesebb fekvésű” városkában, „mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümeghi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jókedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak pánczélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.”
Sümeg megmászásra váró vár ma is (bár nagyszerűen renoválja új kapitánya), a városka csodásan kifestett barokk templommal, híres püspöki palotával és szép lakóházakkal büszkélkedhet.
A vulkanikus hegyen épült várat írásban 1292-ben említik először, a tatárjárás után megerősítik, és időközben megbízható erődítménnyé válik. Többször cserélt gazdát, de végül a veszprémi püspökök szereznek tulajdonjogot – Széchenyi György és utóda, Sennyey István püspök alatt fejeződött be a várépítés, 1647 körül. A kuruc korban megnyitották kapuját a kurucok előtt, s itt tartották a dunántúli megyék országgyűlését is. Emiatt aztán a császár parancsára 1713-ban részben lerombolták, 1774-ben tűzvész söpört rajta végig, pusztítása II. Lipót alatt folytatódott, s az idő is elvégezte a maga munkáját.
Sümeg török kor utáni jelentős fejlődése Padányi Bíró Márton veszprémi püspök nevéhez fűződik – pompás barokk püspöki palotát építtet 1748–1755 között, amely ma is gyönyörű kapuzatával hívja fel magára a figyelmet. „Formatökélye mellett bájos provincializmus ömlik el homlokzatán” – írja róla egyik műtörténész kutatója. Az iparral és gazdasággal foglalkozó barokk kisváros legjelentősebb műtörténeti emléke a magyar barokk falfestészet legnagyszerűbb alkotását magában foglaló plébániatemplom. A freskókat Padányi Bíró Márton megbízásából az osztrák Maulbertsch készítette. Valószínűleg a legméltóbb jelző erre a remekműre az a megállapítás, mely szerint Maulbertsch Sümegen a „rokokó Sixtus-kápolnáját” alkotta meg.
Sümeg egyik leghíresebb fia a költő-katona Kisfaludy Sándor, aki életével és poézisével a bazalthegyek, a festői Balaton környéki regetáj krónikása. Ám Kisfaludy nemcsak Somlón vagy Badacsonyban, a Szegedy Róza-féle pincében volt szívbéli okokból honos („édes kínos emlékezet, oh Badacson’ szürete!”), hanem szülővárosának, Sümegnek a szőlőhegyén is. Itt is állt egy szép, emeletes pincéje, ahogy a város polgárai közül sokaknak – például az ügyes és híres kékfestőnek, Ramasatter Vincének. Róla írja Eötvös Károly, hogy Ramasatternek volt ott szőleje, művelte is okszerűen, szűrt is bőségesen, pluszban pár ezer akó bort össze is vásárolt, részben a helyi gazdáktól, majd az egészen nyert is busásan. „De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort.” Erről a jól működő és ma már szinte irigylésre méltó borüzletről keveset tudni, ahogy a valaha híres sümegi borokról is.
Különben Ramasatter Vince figurája Sümegen, de nemcsak ott és akkor, hanem a történeti időkben is a haszon nélküli erényeknek, így a nyájasságnak, a szorgalomnak, a honszerelemnek, a bölcsességnek és az önzetlenségnek a szinonimája. A balatoni utazását lezáró könyvében Eötvös külön fejezetet is szentel neki, kortársának és jó ismerősének – s ahogy mondja, „szobrot emel” kedves figurájának. S valóban, a sümegi borászatot is föltámasztó Ramasatter Vince meg is érdemli ezt a gesztust – tüneményes gazdasági pályát futott be, amíg egyszerű kékfestőlegényből dúsgazdag, öntudatos, sőt filantróp sümegi városlakó lett. Iskolákat alapított, óvodát, ösztöndíjakat, telket adott, kórházat épített. Ez a mára már valódi szoboralakká vált figura valóságos karriertörténetet futott be különféle üzleteivel – ő a magyar borok külföldi sikereinek egyik megágyazója is. Eötvös úgy jellemzi az egykori Sümeg nagy polgárát, mint egy ma sok szempontból irigyelt kor klaszszikus jótevőjét. Példája, alakja, dinamizmusa és áldozata jelképes üzenet. És persze patriotizmusa és ünnepi humánuma is. Lényét átsugározza annak a karitásznak a szelleme, amelyet ma is illenék pátosz nélkül komolyan venni.
origo.hu
Nagykanizsa híres a vicces kocsmanevekről, hallott már a Tanácsházáról?
