A bujaságról

Bujaság. Szépen cseng a fülünkben a szó. Gyönyört idéz. Rúzsos ajkak szegletében bujkáló mosoly. Érintés, simogatás, gyűrt selymek. Ajkak vándorlása pihés íveken, hűvös hajlatokon és forró zugokban. Illatok és ízek, verejtékes bőr, sóhaj, sikoly. Csípések és karmolások, lúdbőrző pőre bőr, vásott harapás és véraláfutás. „Buja, bujaság, bujálkodás”, milyen érzéki, milyen vonzó. „Közösülés”, milyen üres, milyen hivatalos. A durvább szavak közt sincs egyetlen, amelyik ilyen forró, sikamlós, ilyen kifejező lenne.
Buja föld. Buja rét. Ami buja, az szapora. Dúsan tenyésző, mint a csalán. Kiirthatatlan, mint a gyom. Aki buja, az túlfűtött. Élvhajhász, kicsapongó. Kéjsóvár és szemérmetlen. De legalábbis érzéki. A bujaságra való hajlam talán a legemberibb tulajdonságunk. Bujálkodni jó, tehát bujálkodni akarunk. Minél többször, minél tovább, minél hosszabban. Aki buja, azzal tulajdonképpen minden rendben van.
Régi törvény, hogy amit tiltanak, az kívánatos, amit erőltetnek, attól elmegy a kedvünk. Emberek vagyunk. Már a bibliai tíz parancsolatból is kettő a szexre vonatkozott. Ne paráználkodjál! Ne kívánd felebarátod feleségét! A fene egye meg! De hát miért ne? Az is igaz, hogy előbb alakul ki a gyakorlat, csak aztán jön a tiltás. A sűrű és szigorú törvényi tiltás éppen hogy élő szokásokat jelez. Mert tiltani nem azt kell, ami nincs, hanem azt, ami van. Úgy is mondhatnánk, hogy amit nem kell tiltani, azt nem is érdemes. Ebből viszont az következik, hogy aminek az elkövetését tiltják, azt érdemes elkövetni. Az emberi létezésnek a szexualitáson kívül nincs még egy területe, amelyet ennyi előírás, tiltás és fenyegetés szabályozott volna és szabályozna ma is. (Kivéve talán az adózást.) A szex mindig érdekelte az embert. Sokak szerint akár férfiak, akár nők vagyunk, akár gazdagok, akár szegények, erről fecsegünk, elmélkedünk, okoskodunk, lódítunk és szépítünk – mégis ezzel kapcsolatban hallgatunk el a legtöbbet. És ez régóta, az írásbeliség létezése óta bizonyosan így van.
A nem keresztény világ mindig is kedvelte az érzéki örömöket. Keleti népek, ókori görögök és rómaiak jól ismerték a testi szerelem fortélyait. A gyönyörszerzés, annak minél teljesebb átélése fontos része volt az életnek: technikáit lejegyezték, gyakorolták, fejlesztették. A Nyugat, pontosabban a zsidó-keresztény üdvtan a testiség ellenségévé lett. A test örömeit szembeállította az üdvözülés lelki, szellemi gyönyörével. Egyházi és világi törvények, bullák, vitairatok és értekezések garmadája foglalkozott a bujasággal már a középkor hajnalán is. A kereszténység legkorábbi századaitól kezdve rettegni kellett a test bűnétől, a kísértéstől. Pál apostol azt dörgi, hogy hanyatt-homlok meneküljünk a paráznaság bűnei elől. Tertullianus gyönyörű templomhoz hasonlítja a női testet, amely azonban nem valóság, csak látomás, lépre csal, a pöcegödör sarába taszít minket, férfiakat. Az érzéki vágyak elleni küzdelmükben az egyházatyák teológiai érvekkel igyekeztek alátámasztani a tételt, miszerint az önmegtartóztatás, a szüzesség kegyes és Istennek tetsző dolog, vagyis a szex csak akkor kívánatos, ha utódnemzés a cél. Az örömszerző szeretkezés paráznaság. A Krisztus utáni első századokban élt egyházatyák jól tudták, miről beszélnek, hiszen többségük egészséges testű és ösztönű férfi volt. Szent Ágoston esengve kéri Istenét: „add a tisztaságot, Uram, de ne még”.
A tiltásra, fenyegetésre persze mindig van válasz. A XI–XII. században megszülető trubadúrköltészet és az úgynevezett udvari szerelem a lelkek és a repeső szívek egymásra találásáról, éteri tisztaságú egyesüléséről zeng, de azért biztos, hogy olykor egyéb, tán kevésbé nemes és tiszta szervek is egymásra leltek a várak és udvarházak kényelmesebb zugaiban. VII. Lajos francia király felesége, Aquitániai Eleonóra udvari káplánja szerint az udvari szerelem mindig megtorpan „az ölelés és a csók” után, a szerelmesek testi kapcsolata kimerül a meztelen kedvessel töltött erényes együttlétben, „eleve lemondva a végső vigaszról”. Ama „végső vigaszt”, vagyis feszítő bajukra az enyhülést – tanácsolja a jeles szerző – keressék a nemes urak a jobbágynők és szolgálók között. Úgy tűnik, a lelkész úr csak az udvar hölgyeinek lelki épsége iránt viseltetett aggodalommal.
A prostituáltból szentté magasztosult, meztelenségét saját hajával kendőző, aszkéta életet élő Mária Magdolna ábrázolása jól tükrözi a keresztény középkor végletes hozzáállását az asszonyi szexhez: a felnőtt korú férjezetlen nő csakis szajha vagy szűz lehet. (Ha nem özvegy, született szent vagy boszorkány.) A reneszánsznak mondott ember a gyönyört fölébe helyezte az erénynek, s bár a lélek szépsége mellett a természet és a test szépségét is felfedezte, a tiltás olyan erős volt, hogy hatása tulajdonképpen napjainkig fennmaradt. Ehhez persze hozzájárult, hogy a nyugati keresztény egyház XVI. századi gyors átalakulása, a reformáció – elvetve a papi nőtlenséget, megtagadva a szerzetesi önmegtartóztatás elveit – kiűzte a kolostorokból és egyenesen a világra szabadította az aszkézist. Luther szerint a házasság ispotály a beteg, bujaságra való hajlammal megvert, bűnös ember számára. Az önmegtartóztatás nem hétköznapi embernek való megpróbáltatás, viszont a házasság szentségén kívül űzött nemiség paráznaság, vagyis bűn.
A felvilágosodás után is fennmarad a tiltás és ellenállás kettőssége: a XVIII. század derekától egész sora születik azon műveknek, amelyekben az önkielégítést és a paráznaságot már nemcsak teológiai és erkölcsi, hanem orvostudományi érvekkel is ostorozzák. Ezzel párhuzamosan feltűnik a pornográf regény: a század végére megszületnek De Sade márki művei. Szodoma ezer bűne gyönyörré változik. A gyönyör bűne a bűn gyönyöre lesz.
A modern szexológia egyik legnagyobb felfedezésének tartják, hogy ki merte mondani: az ember az, ami a szexualitása. Az emberi és az állati létezést ugyanaz a két, mindennél erősebb ösztönzés határozza meg: a táplálkozás és a párosodás. E kettő végletes helyzetben minden mást maga alá gyűr. A keresztény kultúrkörben már a régiek is tudták ezt, ezért óvtak annyira a testiségtől. A vágy uralma alá hajtja az embert, lázas álmokkal gyötri, kiszámíthatatlanná és engedetlenné teszi, végül megőrjíti azt, akit rabszolgájává alázott.
A párosodás célja a fajfenntartás, vagyis az, hogy mindig legalább annyian vagy többen szülessünk, mint ahányan meghalunk. De azt már nem mondhatjuk, hogy a bujálkodás célja is ugyanez lenne. Bujálkodni utód nemzése nélkül is lehet, és bujálkodás nélkül is lehet utódot nemzeni. Éppen ez a kettősség az, amitől a bujaság olyan széppé lesz: elválaszthatatlan tőle a bűnös-bűvös gyönyörszerzés, a mámor, az élvezet, ugyanakkor kötődhet hozzá – de nem feltétlenül – a termékenység, a szaporaság képzete is. Aki közösül vagy párosodik, az leendő utódaira, gyárra, boltra, házra, földre, tehát pénzre, hatalomra, a jövőre gondol. Aki viszont szeretkezik, az a jelent élvezi, nem gondol semmire, csak a párjára és önmagára. A bujálkodás célja önmaga, pontosabban a benne rejlő öröm és kielégülés. Egyéb járulékos hasznairól nem is beszélve, mint a kiegyensúlyozottság, a testi-lelki béke és a nyugodalmas álom.