A buli színe

K U L T Ú R S O K K

Che Guevara felbukkant a pesti utcán. Iskolába igyekvő kamaszok táskájából kandikál ki, onnan néz berettsapkájában, lobogó hajjal, de már nem távolba révedő szemekkel, csak kérdőn vagy inkább értetlenül. Néha kiköp egyet a táskából, és akkor sistereg a pesti aszfalt. Szóval sistereg a flaszter, ahol néhány napja megjelent a comandante – no nem személyesen, csak egy Coca-Cola-piros újságocska formájában. A piros címlapon az amerikai üdítőt idéző betűtípussal, fehéren ez áll: Che Guevara, majd utána fűzöld betűkkel: magazin.
Ami ugye összeolvasva annyit tesz, Che Guevara Magazin.
A lapot az MSZP fiókszervezete, a Fiatal Baloldal adja ki, ők lennének az új fényes szellők, NÉKOSZ újratöltve.
No nézzük, hogy fújják.
A gyanútlan olvasó – a név alapján – először arra gondol, hogy az újság harminchat oldalán felizzik az eddig szunnyadó magyar baloldal zsarátnoka, tüzes beszéd vet majd szikrát a fiatalokban, akik aztán a Che magazint lobogtatva rohannak a pesti barikádokra, hogy ott folyjon az ifjúi vér ki szívükbül. Magam már nem járok iskolába, az ifjonti vér sem oly gyorsan folyik ereimben, mint annak előtte, de a Che magazint némi szívdobogással nyitottam fel, hátha üzen még a parancsnok, és akkor bizony indulni kell – Hasta la victoria siempre!
Csak hát a forradalom sem a régi, elvtársak. Kinyitom tehát a lapot, és rögtön az első cikk mellett, egy egész oldalon Geszti Péter reklámszakember néz vissza rám. Becsukom a lapot. Mély lélegzetet veszek, ismét kinyitom. Még mindig ott van. Kicsit megkopott, kicsit elhasznált, de még mindig nagyon idegesítő. Mit keres egy marketingmenedzser az én forradalmi lapomban?
Ráadásul a kép melletti interjút készítő újságíró „antidemokratikus törekvések” színterének nevezi a forrongó utcát. És a menedzser helyesel, sőt azt mondja, mindez „egy tartalmilag és formailag kiürült, fáradt politikai kommunikáció mellékhatása”.
Dühösen lapozok, hátha a következő oldalon lesz végre valami piros düh, amelyet a címlap ígér, valami arcpirítóan anti, bizsergetően lázadó – ha ok nélkül, hát úgy, mert James Deannek lenni jó.
Nocsak, egy írás a gyermekmunkáról. Ez már igen! Kár, hogy süt belőle az ostobaság.
A buli színe.
Arról szól, hogy a Nike-nak „nyolc cent munkabérbe fáj” az edzőcipő, amelyet gyerekmunkások készítenek valahol Indiában, de az imperialisták 22,99 dollárért árulják nekünk. A cikk további részéből megtudhatjuk, hogy a szerző helyteleníti ezt a gyakorlatot. Ezt persze már írása elején érezteti: „Mérhetetlenül nagy szerencse, ha az ember mondjuk nem Indiába születik.” Nem tudom, hogy ehhez mit szól az az egymilliárd ember, aki véletlenül indiai, igaz, velük nem kell foglalkozni, mert ha nyolc centért dolgoznak, a sok tahó valószínűleg olvasni sem tud, ezt a kitűnő Che magazint meg amúgy sem értenék. Én viszont olvasom, és izgatottan várom, mikor esik szó a Nike után a magyar kizsákmányolókról. Merthogy vannak olyanok, akik azt mondják, Magyarországra születni sem mindig szerencsés dolog. A lapban azonban sehol sem találom a csökkenő munkabérekről, az ingyenes túlórákról és az adóemelésekről szóló cikkeket. De még egy jó kádkősztori sincsen a miniszterelnök kizsákmányolt munkásairól. Van viszont cikk arról, hogy miről ismerszik meg a tahó férfi és a hülye liba. Ennek egyik részét Bakács Tibor Settenkedő jegyzi, írásának legeredetibb része a szerző neve – már amennyiben egy franchise eredeti lehet. Igaz, a reklámérték ellenére az impresszumban már nem tudták helyesen leírni a nevet, ott az van: Settenedő.
Jó, értem, nem én vagyok a célközönség. Gyaníthatóan a Fiatal Baloldal az általános iskolásokat igyekszik célba venni az ingyenesen terjesztett lappal. A pártnak van gyakorlata az ilyesmiben, az egykori Pajtás újság szerzőgárdáját már láthatóan leigazolta, csak még a régi korrektort kellene megtalálni hozzá: az újság ugyanis tele van kínos helyesírási hibával.
A legkínosabb talán mégis az, ahogy a Fiatal Baloldal próbálja magára húzni a lázadó jelmezt, miközben egyre többen vannak tisztában azzal, hogy az MSZP jelenleg azt az elitet képviseli, amelyik a kapitalizmus legkeményebb laissez faire formájában alapozta meg vagyonát. Ez az elit pedig nem baloldali, hanem neoliberális közhelyekből próbál meg gazdaságpolitikát építeni – az elmúlt tizenhat év azt mutatja, nem valami sikereset.
Ilyeténképpen nem sok értelme van elmélkedni azon, mit is üzen ideológiailag a drága papírra nyomott lap (erre, úgy látszik, még van pénz a kasszában). A lázadás, a forradalmi hevület tudatos marketingjéről van szó, amely mellé most nem farmert, rockzenét, mobiltelefont vagy iPodot tesznek a hirdetők, hanem a Magyar Szocialista Pártot, amely párt így próbálja meg kinevelni új választóit a tizenévesek körében.
Csak éppen e reklámkampány közben oly közönségesen buggyan elő a szocialista párt megvásárolt, az ideológiát már csak reklámszlogenként használó értelmisége – Gesztistül és Bakácsostul –, mint a túl szűk estélyibe gyömöszölt csöcs az operabálon.
A decens vendégek tehát csak szörnyülködnek, Che meg kiköp egyet a pesti flaszterra, és egy régi, szállóigévé vált mondásával azt üzeni: „Azok a szavak, amelyek nincsenek összhangban a cselekedetekkel, lényegtelenek.”