A Financial Times és a magyar államkötvények

Cikk jelent meg a Financial Times legutóbbi számában John Dizard tollából, amelyben dicsérte a magyar államkötvényeket, és azokat jó befektetésként ajánlotta. Azt is megtudjuk a cikkből, hogy Kóka János gazdasági miniszterrel találkozott New Yorkban, aki éppen amerikai kötvénybefektetőket buzdított a magyar államkötvények vásárlására.
Nézzük meg, hogy miről is van szó. Ha egy állam eladósodik, akkor a menetrend a következő szokott lenni: először hosszú távú, 10 évnél hosszabb futamidejű, államközi egyezményen alapuló hitelfelvétel történik meghatározott célprogramokra, beruházásokra. A kamatláb alacsony, a fizetési feltételek kedvezők. Magyarország ilyen hiteleket vett fel az 1970-es évek első felében, összesen 3,8 milliárd dollár értékben. Ezt elköltöttük rossz beruházásokra. (És nem fogyasztásra.) Eocénprogram, liászprogram, kohászat és textilipar rekonstrukciója, Bős-Nagymaros stb. Nem igaz tehát, hogy feléltük, eldorbézoltuk. A láger legvidámabb barakkjának gazdasági alapja nem a külföldi hitelfelvétel, hanem a lakosság önkizsákmányoló életmódja, vagyis valós teljesítmény volt.
A rossz beruházásokra költött hitelt nem tudja az adós visszafizetni, most a magánbankokhoz fordul hitelekért. Középtávú, öt év körüli futamidőre kap, most már magasabb kamatra, ebből törleszti a korábban kedvezőbb feltétellel felvett hitel kamatait és részleteit. Beindult az adósságlavina. Ezt se tudja fizetni, most rövid távú, öt évnél rövidebb futamidejű áthidaló hiteleket vesz fel, többnyire már az IMF-től (Nemzetközi Valutaalap), amelyet éppen az ilyen átmeneti fizetési zavarok kezelésére hoztak létre 1944 októberében az amerikai Bretton Woodsban.
Ha ezt se sikerül fizetni, akkor jön az államkötvény-kibocsátás a legmagasabb kamatokkal (csak így veszik) és állami garanciavállalással. Igen nevetséges tehát, amikor a hazai média ájuldozik, hogy a magyar kötvények Japánban (szamurájkötvények) vagy Londonban „azonnal elfogytak”. És hogy ez úgymond a magyar gazdaságba vetett bizalom jele. Ennek természetesen semmi köze a bizalomhoz, egyszerűen extraprofitot hozó rövid távú befektetés, magas fokú garanciával. A befektetők egy ország (kormány!) megszorult helyzetét használják ki. Valójában az Országgyűlésnek kellene megtiltani az ilyen célú kötvénykibocsátást, de ez a kérdés már messzire vezetne: a magyar gazdaságpolitika dilettantizmusának és erkölcstelenségének elemzéséhez.
Az eladósodás oka természetesen nem a dorbézoló tücsöknemzet – tehát nem az, hogy Mari néni túl vastagon keni a zsíros kenyeret. A magyar eladósodás oka az elavult gazdaságszerkezet továbbcipelése, vagyis az, hogy elmaradt nálunk a világgazdasági korszakváltás. Egy gyarmati jellegű munkamegosztással kapcsolódunk a globalizálódott világgazdaságba, rengeteg energiahordozót, nyersanyagot, alkatrészt importálunk, amit aztán alacsony transzformációs hányaddal, kis hozzáadott értéktartalommal adunk tovább. Hiába növekszik az export, ha ugyanolyan mértékben nő az import.
A Financial Times írta még az 1990-es években, hogy Székesfehérvár térsége a világ tíz leggyorsabban fejlődő régióinak egyike. Nos, azon az egyetemen, ahol tanítok, egy diákom megvizsgálta ezt a sikertérséget és ragyogó diplomadolgozatot kerekített belőle. Kiderült, hogy Székesfehérvár térségében a munkaerő 51 százaléka segédmunkát végez, további 30 százaléka betanított munkát, vagyis a munkavállalók több mint 80 százaléka kétkezi fizikai munkát végez, de még a diplomások sem a végzettségüknek megfelelő állásokban dolgoznak. Ez a magyar eladósodás igazi oka és nem az, hogy túl vastagra vágja a magyar a parizert a reggelihez.

A szerző közgazdász, egyetemi docens